A Mars vagy egy aszteroida elérése kétségkívül izgalmas célnak tűnhet az űr emberi felfedezői számára, de feltekintve az éjszakai égre sokkal érdekesebb úticélok tömegeit látjuk magunk előtt. Ezek elérése a jelenlegi technológiákkal lehetetlen feladat, de talán nem lesz mindig így. A lehetséges megoldások egyike a Star Trekből ismert térhajtómű lehet, amely a legújabb kutatások alapján talán nem is olyan megvalósíthatatlan, mint eddig képzeltük.

Egy ilyen, fénysebességnél gyorsabb utazást lehetővé tevő szerkezet magát a téridőt manipulálná annak érdekében, hogy az űrhajó előre haladjon. Az elképzelések szerint a fizikai törvények egy kiskapuját használná ki, így nem lenne ellentétben korunk elméleti fizikai elveivel sem, miszerint semmi sem haladhat gyorsabban a fénynél.

A térhajtómű megvalósítását először egy mexikói fizikus, Miguel Alcubierre vetette fel 1994-ben, akkor azonban az ötlet kapcsán elvégzett számítások alapján úgy tűnt, hogy egy ilyen berendezés üzemeltetéséhez annyi energiára lenne szükség, amennyi nem áll rendelkezésre. Újabb kutatások alapján azonban felderítették, hogy a feladat megoldható jóval kevesebb energia befektetésével is, így elméleti síkon nincs akadálya a hajtómű megvalósításának.

„Van remény” ‒ mondja Harold „Sonny” White, a NASA Johnson Űrközpontjában tartott 100 Éves Csillaghajó Szimpóziumon. A konferencia célja a csillagközi űrutazás lehetőségeinek és nehézségeinek megvitatása volt.

Alcubierre olvasatában a térhajtóművet egy amerikai focilabda alakú űrhajót körülvevő, hatalmas, forgó gyűrűként kell elképzelni. Ez a gyűrű felel a téridő görbítéséért, az űrhajó előtt összetömörítve, mögötte pedig kitágítva a teret. Maga a jármű eközben a téridő egy görbítetlen buborékjában halad.

Ahogy Richard Obousy, az Icarus Interstellar nevű nonprofit szervezet elnöke elmondta, az űrben ugyan semmi sem haladhat a fénynél gyorsabban, magát a „közeget” azonban, vagyis a téridő szövetét nem korlátozza a fény sebessége. Ilyen módon a tér görbítése révén az űrhajó képes lehet elérni a fénysebesség tízszeresét, az átléphetetlennek tekintett kozmikus sebességhatár megszegése nélkül is.

A korábbi, már említett kalkulációk úgy találták, hogy egy ilyen hajtómű működtetéséhez a Jupiter tömeg-energiájával egyenlő energiamennyiségre lenne szükség. White azonban nemrégiben újra elvégezte a számításokat, és módosított az eredeti terveken is. Ha a gyűrű nem lapos lenne, hanem fánkra emlékeztető, úgynevezett tórusz alakot venne fel, jóval kevesebb energia elegendő lenne működéséhez, és már egy Voyager–1 tömegű (500 kg) egzotikus anyagmennyiséggel is megoldható lenne egy tíz méter átmérőjű téridő-buborék létrehozása, amely a fénysebesség tízszeresével képes haladni.

White elmondása szerint a szimpóziumon bemutatott eredmények egyértelműen igazolják, hogy a térhajtóművel a továbbiakban is érdemes foglalkozni, mivel jelenlegi tudásunk alapján megvalósítható lehet. A kutató és kollégái meg is kezdték a hajtómű miniatürizált változatának laboratóriumi tesztelését.

A szakértők egy White‒Juday Mező Interferométernek nevezett eszköz segítségével vizsgálják a téridő görbületeinek mikroszkopikus előfordulásait. Aprócska téridő-buborékokat próbálnak létrehozni, és ezekkel igyekeznek zavart kelteni a téridő szövetében. White elmondása szerint a jelenlegi kísérletek csak az első lépéseket jelentik a végső cél elérése felé, amelyről már legalább az bebizonyosodott, hogy elviekben nem lehetetlen megvalósítani. 

És ha elsőre a valóságtól teljesen elrugaszkodottnak tűnhet is a dolog, a szakértők egyöntetű véleménye szerint a csillagközi űrutazás megvalósítása érdekében érdemes minden jó ötletnek utánajárni. „Ha valaha is igazi űrutazó civilizációvá szeretnénk válni, akkor meg kell tanulnunk másképp, a megszokottnál merészebben gondolkodni” ‒ véli Obousy.