Audrey Dussutour laboralanyai időről időre megszöknek tárolóikból. Pedig nem polipokról, az élővilág szabadulóművészeiről, patkányokról, egerekről vagy ecetmuslicákról van szó. Sőt: nem is állatokról. Dussutour ugyanis nyálkagombákat tanulmányoz, amelyek ha éhesek, hajlamosak megemelni konténerük tetejét, és kikúszni onnan.

Ezek a sárga színű, nyálkás, amőbákra emlékeztető organizmusok rendszerint bomló farönkökön és más nedves helyeken tenyésznek. A telep egysejtűekből áll össze, a kolónia nem rendelkezik aggyal vagy idegsejtekkel, mégis meglepően összetett viselkedésformákra képes. A Dussutour által vizsgált Physarum polycephalum például meglepően jó a szökések kivitelezésében.

A nyálkagombák mezei egysejtűekként látják meg a napvilágot, és úszva közlekednek. Amikor azonban több sejt összeáll, és egyetlen hatalmas sejtté olvadhatnak össze, amely több méteres is lehet. A sejtmagok és citoplazma tömegét tartalmazó plazmódium szintén képes a mozgásra, bár nem túlságosan gyors: óránként mintegy négy centimétert tud megtenni, miközben ritmikusan pulzálva ide-oda áramoltatja magában a folyadékot.

Ha valamelyik nyúlványa tápanyagra akad, a plazmódium ennek irányába kezd nyomulni, ha viszont valami taszítja, attól elhúzódik. Ilyen módon egyetlen tudatos gondolat nélkül is mindig a számára ideális irányba koordinálja mozgását. És ezzel az egyszerű viselkedéssel elképesztő eredmények megvalósítására képes. Több lehetőség közül ki tudja választani a számára legjobb megoldást, kiegyensúlyozott étrendet tart fenn, kitalál a labirintusokból és a csapdákból.

2009-ben Tero Acusi japán kutató egy olyan Petri-csészében engedte szabadjára nyálkagombáit, amelyen Tokió és környéke helyi központjai mintájára helyezte el a táplálékdarabokat. A plazmódium kiküldte nyúlványait ezek irányába, folyamatosan változtatva azok vastagságát, egyes nyúlványokat megerősítve, másokat elvékonyítva. Egy nap elteltével a csészében kirajzolódott egy hálózat, amely csaknem tökéletesen egyezett a tokiói vasúthálózattal.

Ez utóbbit emberi mérnökök tervezték meg évtizedek alatt a lehető leggazdaságosabbra, a nyálkagomba viszont agy nélkül egy nap alatt megoldotta a problémát. A kísérletet később többen is megismételték más városokkal, és az eredmények minden alkalommal hasonlóan döbbenetesek voltak.

Ami Dussutour-t illeti, ő a nyálkagombák tanulási képességeit vizsgálja, merthogy ilyen is van nekik. Ennek az évnek az első felében egy akadálypályát hozott létre, amelyen a plazmódiumnak egy olyan hídon kellett átkúsznia a táplálék elérése érdekében, amelyeket sóval vagy kávéval, két, a nyálkagobák által utált anyaggal hintettek meg. A telep eleinte ezért nagyon lassan haladt, ahogy azonban telt az idő, a megismételt kísérletek során egyre gyorsabban letudta a kényelmetlen hidat, mintha megszokta volna a repulzív anyagokat. Amikor Dussutour hosszabb pihenőt adott a nyálkagombáknak, majd megismételte a kísérletet, azok újra lelassultak, elfelejtve a tanultakat.

A kísérlet során demonstrált habituáció vagy megszokás ugyanis a tanulás legegyszerűbb formája, és mostanáig senki sem hitte, hogy a nyálkagombák képesek lehetnek rá. „A legtöbben úgy vélték, hogy egyetlen sejt nem tud tanulni” – mondja Dussutour, aki eddig több mint 2000 plazmódiummal ismételte meg sikeresen a kísérletet, vagyis a megfigyelés nem lehet véletlen műve.

A kutató nemrégiben ugyanezt az elrendezést használta annak igazolására, hogy a nyálkagombák a megszokással megszerzett tudást képesek is átadni egymásnak az összeolvadás során. A kísérlet keretében habituált és a kávéval, illetve sóval korábban nem találkozott, naiv nyálkagombákat helyezett egymás mellé. Ezek összeolvadtak, és a kész plazmódium úgy viselkedett, mintha minden tagja megszokta volna a kellemetlen anyagok jelenlétét. Vagyis sokkal gyorsabban szelte át a hidat, mint a naiv nyálkagombák. Még ha a plazmódiumban 75 százalék volt a naiv és 25 százalék a habituált elemek aránya, akkor is jelentősen felgyorsult a telep mozgása.

A tudás ráadásul nem „hígul fel” az átadás során, mondja Dussutour. A hídon először átérő nyúlványok gyakran olyan sejtekből állnak, amelyek az egyesülés előtt naivak voltak. Ha pedig az összeolvadás után rövidesen újra szétválasztjuk a plazmódiumot, annak minden része mutatni fogja a megszokás jeleit. A habituált részek tehát valamilyen módon képesek átadni a korábban megszerzett információkat a naiv részeknek, lehetővé téve azok gyorsabb alkalmazkodását.

Hogy a folyamat hogyan működik, azt egyelőre senki sem tudja. De tény, hogy más kísérletek is felmutattak már arra utaló bizonyítékokat, hogy az emlékek nem kizárólag az agyban tárolódhatnak. A laposférgek például fejük levágása után képesek újra visszanyerni emlékeik egy részét, miután új agyat növesztenek. Senki sem tudja, hogy ezek az emlékek hol tárolódnak közben, és hogyan kerülnek át az új agyba, ahogy az sem világos, hogy a plazmódium egyes részei között hogyan zajlik a kommunikáció, de annyi világos, hogy ez valamilyen módon megtörténik.