Évmilliókkal ezelőtt a világ leghatalmasabb vízgyűjtő területe, az Amazonas-medence összes vízfolyása a maival ellenkező irányba folyt. A meglepő „fordulatra” 2006-ban derítettek fényt a geológusok. A felfedezés szerencsés véletlenek sorozatának eredménye volt, a kutatók azt kutatták, hogyan a hordalék milyen sebességgel halad a vízgyűjtő egyes részein keresztül az Atlanti-óceánig. A vizsgálatok során a teljes medence területének 80 százalékáról szereztek be mintákat, és az ősi üledékrétegek elemzése során derült ki, hogy a folyás iránya egykor ellentétes volt a maival, vagyis az Amazonas-medence folyói valamikor keletről nyugat felé folytak. Már korábbi kutatások adatai is sugallták, hogy a régió egyes vízfolyásainak iránya a múltban megváltozhatott, ez volt azonban az első olyan munka, amely a teljes vízgyűjtő esetében igazolta ezt a tényt.

A folyásirány megváltozásának okával kapcsolatban a felfedezés óta számos elmélet látott napvilágot. Egy korábbi tanulmány szerzői úgy vélték, hogy a kontinens alatt rejtőző forró kőzetek áramlásának megváltozása válthatta ki az eseményt, egy új publikáció azonban másik elméletet javasol. A São Paulo-i Egyetem szakértői szerint sokkal köznapibb, felszíni folyamatok állhatnak a háttérben, vagyis az erózió, a kőzetlemezek mozgása és az üledéklerakódás együttesen eredményezte az irányváltást.

A Dél-Amerika nyugati oldalán húzódó Andok középső része nagyjából 65 millió évvel ezelőtt kezdtek kialakulni, az északi vonulat pedig pár millió évvel ezt követően indult emelkedésnek, mondja Victor Sacek, a kutatás vezetője. A geológiai bizonyítékok alapján azonban az Andok lejtőiről induló és az Atlanti-óceánba ömlő Amazonas folyó jelenlegi formájában csak nagyjából 10 millió éve létezik. Ezt megelőzően a mai Amazonas-medence területén lehulló és összegyűlő csapadék nyugat felé folyt el, és azon óriási tavakat táplálta, amelyek az Andok déli szegélye mentén képződtek. Innen a folyók északnak fordulva a Karib-tengerbe ömlöttek. A háttérben húzódó geológiai folyamatok egy évtizede heves vita tárgyát képezik a szakértők között.

A tóvidék akkor jött létre, amikor a növekedő Andok súlya nyomán a Föld kérge a hegység keleti oldala mentén mélyen benyomódott, mondja Sacek. Valamilyen okból azonban ez a mély vályú lassan megszűnt létezni, az egykori tavak régiója pedig gigantikus mocsárrá alakult át. Az emelkedés azonban nem állt meg, és végül a mocsarak is eltűntek. Korábban a kutatók úgy vélték, hogy a felfelé irányuló mozgás földmélyi folyamatok eredménye, vagyis a köpeny olvadt kőzetei nyomhatták felfelé az előzőleg „behorpasztott” kérget.

Sacek és kollégái azonban másként gondolják. Az általuk készített szimulációk alapján sokkal köznapibb magyarázata van a folyamatoknak: az erózió. Modelljük számtalan faktort vesz figyelembe attól kezdve, hogy hogyan mozogtak a kéreglemezek a régióban egészen odáig, hogy az emelkedő hegylánc a légkörbe betüremkedve egyre több csapadékot kapott, így az erózió mértéke is növekedett. A szakértők Dél-Amerika geológiai történéseinek elmúlt 40 millió évét szimulálták, vagyis onnan kezdték vizsgálni a történéseket, hogy az Andok központi részei már kiemelkedtek, a keleti vonulat azonban még nem kezdett el nőni.

A modell alapján Sacek magyarázata szerint az történhetett, hogy a kezdetek kezdetén az Andok mentén formálódó vályú olyan gyorsan mélyült, hogy az ide érkező vízfolyások ezt az általuk szállított hordalékkal nem tudták ellensúlyozni. Ahogy azonban a süllyedés lelassult, ez megváltozott. A hatalmas tavak lassacskán felteltek, megemelve a felszín szintjét. Idővel az egykori vályú szintje magasabbra emelkedett, mint a tőle keletre eső régiók, „felbillentve” a korábbi status quót. A folyamatok eredményeként 10 millió évvel ezelőttre egy gyakorlatilag folytonos lejtőrendszer formálódott az Andok keleti lankáitól az Atlanti-óceánig, megfordítva a vízfolyások irányát.

A modell azt is megmagyarázza, hogy a geológiai vizsgálatok miért mutatják azt, hogy az Amazonas torkolatánál lerakódó üledék mennyiség egy re gyorsabb mértékben növekedett az idők során. Amíg a folyamot tápláló vizek esése a mainál kisebb volt, több hordalékot raktak le út közben, így kevesebb jutott el a torkolatig. Ezek az egykor lerakott üledékrétegek azonban később az erózió nyomán újra felszakadtak, és megkezdték útjukat az óceán felé.