Tibet hegyvidékének lakói évezredek óta tartják haszonállatként a jakot, amely sokkal jobban bírja a nagy magasságokat, mint például a világ jelentős részén hasonló célokból tartott szarvasmarha. A genetikusok régóta tudják, hogy az említett két állatfaj közeli rokon, és nagyjából öt millió évvel ezelőtt kezdték meg különválásukat, ami körülbelül egybeesik azzal az időszakkal, amikor az ember és a csimpánz addig közös útja is szétágazott. Egy nemzetközi tudóscsoport most még közelebbi pillantást vetett a jak genomjára, és azonosították azokat a géneket, amelyek lehetővé teszik a faj képviselői számára a zavartalan hegyvidéki életet.

A jak genomjának három génje a nagy magasságokban jelentkező alacsony oxigénszintet segít kezelni. Fő feladatuk a levegő oxigénszintjére adott válaszreakció, a hipoxia megakadályozása, amit hegyibetegségként is szoktak emlegetni. A szindróma légzési nehézségekkel, pánikkal, émelygéssel, ájulással és ödémák megjelenésével jár, de lassulnak a válaszreakciók és zavart szenvednek a motoros funkciók is. A tünetek már 3000 méteres magasságban is megkezdődhetnek, 4000 méter felett pedig kellő felkészülés nélkül szinte mindenkinél fellépnek. Ez azért fontos adat, mert egyre több „hobbihegymászó” ér el ilyen magasságokba, és esetükben gyakorta hiányt szenvednek az előkészületek.

A jak magashegyi életmódját öt további gén is segíti, amelyek arra vannak befolyással, hogyan használja fel az állat az élelemből nyert energiát. Ezek a gének teszik lehetővé, hogy a jak gond nélkül eléljen annyi élelemmel, amennyi mellett más, hasonló testméretű állatok elpusztulnának.

A genetikusok azt remélik, hogy felfedezésük révén talán az emberek esetében is megoldható lehet a hegyibetegség kialakulásának megakadályozása, illetve a gének ismerete segíthet a már fennálló tünetek enyhítésében is.