A szakértők évtizedek óta arról álmodnak, hogy egy napon a mainál sokkal gyorsabb, egészen másként működő űreszközök repkednek majd a Naprendszerben és az univerzum többi részén. A Kaliforniai Egyetem kutatója, Philip Lubin a tavalyi évben előállt egy ötlettel, amely ezt lehetővé teheti, és azóta a NASA kutatói is elkezdtek vizsgálni az elképzelést. Lubin véleménye az, hogy az űr hatalmas távolságainak leküzdésére irányított energia-meghajtású rendszerek jelenthetik a megoldást. Ezek úgy működnének, hogy a (kezdetben még igen piciny) űreszközöket egy lézer segítségével gyorsítanák fel a fénysebesség jelentős hányadára.

A megoldással elvileg a jelenlegi technológiai szint mellett is mindössze fél óra alatt el lehetne juttatni a Marsra egy kisméretű űreszközt, egy 100 kilogrammos szonda pedig néhány hónap helyett néhány nap alatt tudná megtenni ugyanezt az utat, állítja Lubin. Ha ezt sikerülne megvalósítani, végre átléphetnénk a Naprendszer határát is. 25 fényéves körzetünkben több lakhatónak tűnő exobolygó is található, így potenciális célpontokban nem lesz hiány.

Az elképzelés szerint az újfajta meghajtású űreszközök méretüknek megfelelő területű lézervitorlával rendelkeznének, amelyet egy Föld körüli pályára állított, nagyteljesíményű (néhány tíz gigawattos) lézer „fújna meg” a megfelelő irányba, óriási sebességre gyorsítva az objektumot. A koncepció tehát hasonlatos a napvitorlákhoz, csak éppen sokkal nagyobb intenzitású fénnyel löknék meg az űreszközöket, mint a Nap fotonjai. Lubin magyarázata szerint egy egyméteres átmérőjű lézervitorlát egy 50¬–70 GW-os lézer a fénysebesség 26 százalékára tudna gyorsítani 10 perc alatt, így az 30 perc alatt elérné a Marsot, 3 nap elteltével utolérné a Voyager–1-et, és 15 év alatt elérné az Alfa Centaurit.

Lubin magyarázata szerint a módszer megvalósításához szükséges technológia jelenleg is rendelkezésünkre áll. Az ötlet elvileg bármeddig skálázható, vagyis méretesebb űrhajókat is útnak lehetne indítani ilyen módon, bár ahogy egyre nagyobbak a méretek, egyre több problematikus pont merül fel a tényleges megvalósíthatósággal kapcsolatban. Az egyik gondot rögtön az jelenti, hogy ahhoz, hogy egy ilyen űreszközt le lehessen lassítani, a célpont közelében egy ahhoz hasonló lézerre van szükség, mint ami felgyorsította.

Az ötlet ugyanakkor kétségkívül nagyon izgalmas lehetőségeket vet fel. Képzeljük csak el, hogy annyi idő alatt, amíg a New Horizons elérte a Plutót, lézeres meghajtással egy pici szonda eljuthatna a Nap legközelebbi csillagszomszédja, az Alfa Centauri rendszerébe. Az összegyűjtött adatok hazajuttatása persze rengeteg időt venne igénybe, de nem ez lenne az első eset, hogy a Föld űrügynökségei egy lehetetlenül hosszúnak tűnő küldetésbe vágnak bele.