Nemcsak az emberek lakásai melegednek fel szinte elviselhetetlenül a nyári hőségben, hanem így vannak ezzel a méhek is. A rovarok többféle módszerrel igyekeznek hűvösen tartani magukat és a kolóniát. Egyesek közülük legyezgetik a kaptárt, mások elhagyják a lakóhelyüket, hogy ezzel is fokozzák a légáramlást, megint mások pedig víztócsákat keresnek. Ez utóbbiak aztán miután teleitták magukat, hazarepülnek, ahol felöklendezik a folyadékot. Ezt más méhek felkortyolják, majd a kolónia különböző részein újra kiköpik, hogy a párolgó víz segítségével hűtsék a járatokat.

Ezt a viselkedést Thomas Seeley, a Cornell szakértője fedezte fel, aki kollégáival régóta sejtette, hogy a folyamatos vízutánpótlás nagyon fontos a méhek számára hőség idején. Annak kiderítése érdekében, hogy a víz hogyan kerül felhasználásra, Seeley és társai két, egyenként nagyjából 3000 méhet tartalmazó kaptárat kezdtek infralámpákkal melegíteni laborjukban. A kísérlet során kiderült, hogy ha a méhek nem férnek hozzá vízhez, a kolónia 43 °C-ra hevül fel, ami nagyon veszélyes hőfok, hiszen 40 °C felett a lárvák fokozatosan kiszáradnak és elpusztulnak.

Amikor viszont a felhevült kaptárak lakói számára újra vizet biztosítottak a kutatók, a rovarok képesek voltak 40 °C alatt tartani a belső részek hőmérsékletét. A víz tehát kritikus része a hőszabályozásnak, és ennek hiányában a méhek nem tudják uralni a kaptár hőmérsékletét a meleg napokon.

A kutatók azt azonban továbbra sem tudták, honnan értesülnek a vízgyűjtő méhek arról, hogy további folyadékadagokra van szükség. Ennek kiderítésére ismét feltekerték a hőmérsékletet, és megfigyelték, hogyan viselkednek az egyes rovarok. Ahogy a kolónia kifogyott a vízből, és hevülni kezdett, az otthon maradó egyedek nyelvüket a vízgyűjtőkhöz érintve könyörögtek vízért, azt remélve, hogy ezek erre még több folyadékot öklendeznek fel. Ez a fajta viselkedés hűvösebb körülmények között gyakorlatilag sosem jelentkezett.

A könyörgés arra motiválta a vízgyűjtőket, hogy távozzanak a kaptárból, és újra éltető folyadékkal térjenek vissza. A gyűjtögető egyedek csak akkor hagytak fel a vízgyűjtéssel, amikor a könyörgés megszűnt, de előtte még utoljára teleitták magukat és teleitatták néhány társukat is, hogy legyen tartaléka a kolóniának, magyarázza Seeley.

Egyetlen forró nap után több tucat méh – vízgyűjtők és nem vízgyűjtők egyaránt – változott élő víztartállyá, a folyadékot emésztőrendszerük jól táguló részében tárolva. A méhek ezen túl a kaptár néhány hatszögletű sejtjébe is elraktároztak némi vizet, ez azonban nem bizonyult túlságosan jó ötletnek, mivel a sejtekből gyorsan elpárolog a folyadék. Az élő víztartályok a jelek szerint sokkal megbízhatóbban őrzik meg a készleteket.

Bár a kutatók az elmúlt évtizedek során rengeteg időt töltöttek a méhek pollen- és nektárgyűjtési szokásainak tanulmányozásával, a vízgyűjtést mostanáig nem sokan vizsgálták, mondja Susan Nicolson, a Pretoriai Egyetem kutatója. Így aztán Seeley kutatásáig nem is nagyon tudtunk semmit arról, hogyan kezelik a rovarok a vizet, folytatja a szakértő.

A kutatás másik izgalmas aspektusa, hogy megmutatja, hogyan vehetők rá az egyes méhek egy kolóniaszintű igény kielégítésére, magyarázza James Nieh, a Kaliforniai Egyetem kutatója. Ennek pontos mechanizmusával kapcsolatban ugyanis még mindig nagyon sok a kérdés, Seeley és társai azonban ezen konkrét példán keresztül rengeteg új információval járultak hozzá a rejtély megoldásához.