Úgy ültem le a Layers of Fear elé, hogy csupán annyit tudtam róla, amennyit egyetlen előzetesből le lehet szűrni. Vagyis, hogy egy pszichedelikus horrorral van dolgom és egy festőt alakítok, aki az őrület legmélyebb bugyraiban leledzik, nekem pedig rá kéne jönnöm, hogy mi is történt vele, miközben hatalmas kúriájának szobáit járom. Túl sok újszerűt ebben az alapfelállásban nem nagyon láttam, de a játék nagyon atmoszférikusnak tűnt, kis indie csapathoz képest pedig igényes grafikát és zenét véltem benne felfedezni az előzetes alapján. Nem volt más hátra, bele is vetettem magam a játékba, készen a rettegésre.

Nos, a játék elején ne számítsatok túl sok ijedelemre, a hangsúly teljes egészében a felfedezésen lesz, és a történet kibogozásán. Egyedül vagyunk a házban, aggasztó leveleket találunk különböző emberektől, például a rágcsáló irtóktól, akiket nemes személyünk elvégzetlen munkával vádolt, lévén patkányok hangjait halljuk folyamatosan. Az már más kérdés, hogy a pincéből jövő kaparászás hangja a képzeletünk szüleménye, vagy valóban megbújnak valahol a dögök. Ezt a levél olvasásának pillanatában nem tudjuk, de ahogy egyre többet látunk a házból és több feljegyzést, levelet találunk... ennél nem is mondok többet, majd rájöttök Ti magatok. Viszonylag visszafogottan indítunk tehát, de a nyomasztó mélabú már az első pillanatban rátelepszik az emberre, ami jó pont a játéknak. Pedig meg kell hagyni, hogy rengeteg klisével támad a Layers of Fear. Magányosan mászkálunk egy elszigetelt XIX. századi udvarházban, kint zuhog az eső, a személyzet kimenőt kapott, ráadásul a játékmechanika is a szokásos cetli olvasgatós, ahol millió fiókot és szekrényt nyitogathatunk ki mindenfelé, aztán maximum találunk egy kulcsot, ami kinyit egy ajtót…

Interakció az egész játékban végig meglehetősen kevés van, és ha kell is csinálni valamit, az is nagyon kézenfekvő lesz. Egyetlen kivétel ez alól az egyik szobában lévő ouji tábla, azzal érdemes próbálkozni. Hiába idézte egy kicsit a játék az első Amnéziát sok szempontból, annak mechanikáit mellőzte, nem lesz szükség a logikai érzékünkre a továbbhaladáshoz. Horror kliséből viszont akadt még, ugyanis eleinte a felszínre törekvő tragédia is elég kiszámíthatónak tűnt. Adott egy sikeres festőművész, aki elvesz egy csodálatosan gyönyörű és tehetséges zongoraművésznőt, nem sokkal később pedig egy gyermekkel is megajándékozza őket a szerencse. Gazdagság, siker és újságcímlapok után pedig jön a hirtelen, húsbavágó sorscsapás, ami mindent a visszájára fordít. A felütés tehát nem igazán különleges, a tálalása viszont annál inkább.

Eddig egyetlen játék sem adta vissza, hogy milyen is megtébolyodni. Ahogy egyre többet tudunk meg, ahogy kibontakozik előttünk a sok szörnyűség, úgy a játék is egyre szürreálisabbá válik. Bemegyünk egy szobába és ugyanaz az ajtó, ahol bejöttünk már egészen máshova vezet. Megfordulunk és megváltozik körülöttünk a szoba. Valami egészen zseniálisan megkomponált szobák vannak a játékban, apró részletekig kidolgozva. A játék teljesen lineárissá válik emiatt, de tulajdonképpen ez is csak hozzáad a fullasztó hangulathoz. Nem tudunk kitörni az őrületből, teljesen tehetetlenek vagyunk. De legalább a festőnknek megjött az ihlete, hogy megalkossa a fő művét, a magnum opusát. A múzsája pedig…

A játék közepe felé már a horror és a félelemérzet is kialakul, bár egy kicsit furcsán. Ez alatt azt értem, hogy az általunk alakított főszereplőtől én a játék első harmadában teljesen elidegenedtem, nem érdekelt, hogy él-e vagy hal-e, sőt, inkább kívántam neki az utóbbit. Ezt valószínűleg a készítők is érezték, hogy így lesz, ezért a feszültséget ’jump scare’ jelenetekkel fokozták.

A játékban való haladásunkat és a fejezeteket a vissza-visszatérő alkotó szobánk és az annak középpontjában álló, már említett magnum opusunk jelzi. Ahogy haladunk, úgy viszünk fel újabb és újabb rétegeket a bizarr festményre. Ebben a szobában találjuk az összegyűjtött cetliket, fényképeket és rajzokat is, amik egyébként simán adnak motivációt egy újabb végigjátszásra, ha nem sikerült őket megszerezni (márpedig a játék egyre kaotikusabbá válásával elég nehéz lesz a dolgunk, én elsőre kb. a felét, ha megtaláltam ezeknek).

A játék igazából talán nem is akart annyira játék lenni, inkább a művészete a lényege. Tele van festményekkel, amiket jó darabig el lehet nézegetni, a készítők viccesen még egy teljesítményt is kötöttek ehhez, ha jól emlékszem, akkor kapjuk meg, ha összesen egy órán keresztül nézzük a különböző műveket. De mint említettem, nem csak a festmények miatt egyedi a játék, hanem a fantasztikusan megalkotott szobáktól és az őrületet fokról fokra megelevenítő effektusoktól.

Mindent összevetve tehát érdemes nekiesni a játéknak, egy zseniálisan felépített horror, ami 20 perc után magával ragad és el nem ereszt a végéig. Van benne egy csomó klisé, de úgy magába tudta őket foglalni a Layers of Fear, hogy ezek miatt a végén nem fogunk rá haragudni. Nem hosszú az egész, de én azt mondom, hogy elképesztően tartalmas 4-5 óra volt, amit adott és megéri a pénzét, még teljesen áron is (20 EUR).