Az ESA és a Roszkozmosz közös űrmissziója, az ExoMars 2016 tegnap elérte a Marsot. A jó hír, hogy a TGO nevű szonda, amelyet a bolygó légkörének tanulmányozására küldtek, sikeresen lelassított, és pályára állt a Mars körül (de erről majd később). A Schiaparelli landolóegységgel azonban valami történt leszállás közben. Bár az űrjármű sorsa továbbra is bizonytalan, a csütörtök reggeli sajtótájékoztatón az Európai Űrügynökség szakértői elmondták, hogy jelenleg mit lehet tudni.

Az 577 kilogrammos Schiaparelli, amely október 16-án vált le a TGO-ról, a légkörbe való belépés előtt a terveknek megfelelően bekapcsolt és ultrarövidhullámú adóján felvette a kapcsolatot az indiai GMRT rádiótávcsővel. A jel a várakozásoknak megfelelően elég gyenge volt, hiszen az adót nem szánták ekkora távú kommunikációra (a terv az volt, hogy a továbbiakban a Schiaparelli a fölötte elhaladó marsi szondáknak üzen, és ezek továbbítják adatait a Földre), de stabilnak mutatkozott.

Az előre beütemezett utasítássor értelmében a terv az volt, hogy a Schiaparelli a légköri belépést követő légfékezést követően 11–7 kilométer magasságban nyitja ki ejtőernyőjét, miközben elülső hőpajzsától is megszabadul. Ezt követi a hátsó hőpajzs és vele az ejtőernyő ledobása 1100 méteres magasságban, miközben beindulnak a fékezőfúvókák. A fúvókák nagyjából 2 méteres magasságban állnak le, ahonnan az eddigre rendkívüli módon lelassult egység lehuppan a felszínre.

Az GMRT a hat perces leszállás vége felé vesztette el a Schiaparelli jelét, de az adás korábbi részei azt sugallták, hogy a landolás addigi lépései a terveknek megfelelően mentek, vagyis a légfékezés, az ejtőernyő kinyitása és az elülső hőpajzs ledobása is megtörtént. Ezt a Mars Express által később hazaküldött adatok is megerősítették. Ez utóbbi szonda a vörös bolygó körüli pályáról vette a Schiaparelli leszállás közbeni, ultrarövidhullámú adását. A két adatsor között mutatkoznak kisebb eltérések, ezek kiértékelésével azonban még nem végeztek a szakértők.

A Schiaparelli landolás közben egy másik jelsort is leadott, ezúttal a szintén a Mars körül keringő TGO számára. Ezek az információk az éjszaka folyamán érkeztek meg a Földre, és bár elemzésükkel még nem végeztek a kutatók, néhány dolog máris kiderült. A részletes telemetria adatok alapján a leszállás hátsó hőpajzs és az ejtőernyő ledobásáig maximálisan a terveknek megfelelően zajlott. Erre a lépésre azonban a jelek szerint előbb került sor a vártnál. Ezt követően a fúvókák is beindultak, de a rendelkezésre álló információk alapján rövidebb ideig működtek, mint ahogy azt az irányítók tervezték. Hogy milyen magasságban kapcsoltak le, azt egyelőre nem lehet pontosan megmondani.

Hogy jelenleg mi van a Schiaparellivel, azt szintén nem tudni. A landolóegység 2–8 napra elegendő energiával rendelkezik, ezért munkafolyamatait szakaszosra ütemezték, hogy minden nap optimális körülmények között tudjon mérni, utána pedig energiaspórolási célzattal lekapcsolja magát. Ez azt jelenti, hogy ha túlélte a leszállást, akkor sem ad folyamatosan, hanem konkrét idősávokban sugározza az általa összeszedett adatokat a fölötte elhaladó szondáknak. Így még akár az is elképzelhető, hogy pár órán belül jelentkezik, bár ez egyre kevésbé tűnik valószínűnek.

A Schiaparelli kijelölt leszállóhelye a Meridiani Planumon (az ellipszist alulról, jobb oldalon az Endeavour-kráter határolja, amelynek peremén jelenleg is ott dolgozik az Opportunity rover)

Fontos ugyanakkor leszögezni, hogy egy olyan kísérleti modulról van szó, amelynek egyik legfontosabb célja a nagyon problémás marsi légkörben való leszállás tesztelése volt. Az ESA 2020-ban egy marsjárót akar a vörös bolygóra küldeni, és a landoló technológiák egy jelentős részét a Schiaparellin próbálta ki. A bolygó légköre olyan ritka, hogy abban nehéz bármit is lefékezni, ennek köszönhető, hogy a több tucat irányított marsi leszállási kísérletből eddig csak hét volt sikeres.

Az eddig elemzett információkból az is kiderült, hogy a Schiaparelli radarja működött a leszállás alatt, valamint egy időre a fékezőfúvókák is bekapcsoltak, és ezen eseményekről adatokat is sikerült begyűjteni, amelyek kulcsszerepet játszhatnak abban, hogyan tervezik meg a szakértők a 2020-as leszállást. A hőpajzs és az ejtőernyő jelenlegi konfigurációja úgy tűnik, hogy bevált. Mérnöki szempontból tehát akkor is sikeresnek mondható a landolási kísérlet, ha az egység a felszín elérése során megsemmisült vagy végzetesen megsérült.

Ahogy már említettük, az adatok alaposabb elemzése jelenleg is folyik, és a következő napokban a marsi szondák is rendszeresen felkeresik majd a tervezett leszállóhelyet, hogy megpróbálják venni a Schiaparelli adását, illetve lefényképezzék a felszínt. Az MRO már tegnap is kísérletet tett a kommunikációra, de nem járt sikerrel. Ez nem jó hír, de még mindig korai lenne teljesen leírni a Schiaparellit.

Ami viszont a küldetés másik felét illeti, az egyelőre teljes a sikerként könyvelhető el. A TGO tegnap 139 percre beindítva fő hajtóművét sikeresen lefékezett annyira, hogy befogja a Mars gravitációja, és a terveknek megfelelő, nagyjából négy napos, hosszan elnyújtott pályára állt a vörös bolygó körül. A Mars így immár két európai szondával is rendelkezik, hiszen a 13 éves Mars Expresshez egy újabb, fejlettebb rendszer csatlakozott. A TGO a következő hónapokban lassan elfoglalja a tudományos mérésekhez szükséges pályáját, és ha ez sikerült, a marsi légkört fogja vizsgálni. Különösen nagy figyelmet fordít majd az atmoszférában felbukkanó metán tanulmányozására, amely a Földön az élet legfontosabb jelének számít.

A TGO másik lényeges feladata, hogy kommunikációs központként fog szolgálni a 2020-as európai rover és a vele együtt érkező orosz landolóegység számára. A rover küldetése különösen izgalmasnak ígérkezik, hiszen az a tervek szerint két méter mélységig fog lefúrni a marsi talajban, hogy megvizsgálja az ott található rétegek összetételét.