Napjainkban az elefántok és az orrszarvúk tipikus trópusi állatoknak számítanak. Nem is olyan régen azonban még Jeges-tenger partjain is megtalálhatók voltak bundával is rendelkező fajaik. A gyapjas orrszarvú 8000 éve halt ki, a gyapjas mamut pedig további 3500 évig fennmaradt, de idővel az utolsó példányok is elhullottak a Szibériába beáramló emberi vadászok keze alatt. Mindeddig rejtélyt jelentett a kutatók számára, hogy ezek az állatok hogyan és mikor tettek szert a nevükben is megjelenő „gyapjas” szőrruhára, amely lehetővé tette, hogy hidegebb éghajlaton is megéljenek. Első pillantásra úgy tűnt, hogy egyszerű a helyzet: a bunda akkor kezdett kialakulni, amikor a 2,6 millió évvel ezelőtt kezdődő eljegesedés hatására a sarki jégtakaró határa egyre közelebb kúszott az Egyenlítőhöz.
A gyapjas mamut esetében lehetséges, hogy valóban ez volt a helyzet, az orrszarvúnál azonban a Los Angeles-i Természettudományi Múzeum kutatói szerint másról van szó. Véleményük szerint a rinocéroszok már teljesen kifejlett bundával érkeztek meg a jeges tundrákra, fejlődésüket ugyanis nem a klímaváltozás, hanem egy nagyon is más jellegű, geológiai esemény hajtotta. A szakértők elmélete szerint az orrszarvúk szőre azt követően indult növekedésnek, hogy a mai Tibeti-fennsík 70 millió évvel ezelőtt emelkedni kezdett, mivel az Ausztrál–Indiai-lemez beleütközött Eurázsiába.
A szakértők legfőbb bizonyítéka teóriájuk alátámasztására egy részleges csontváz, amely egy primitív gyapjas orrszarvúhoz tartozott, és amelyre Tibet délnyugati részén, a tengerszint felett 4000 méterre található Zanda-medencében akadtak rá. A datálás alapján a lelet 3,7 millió éves, vagyis jóval korábbról való, minthogy a lehűlés megkezdődött volna. Termetre kisebb ugyan a jégkorszaki orrszarvúknál, de alapvető anatómiai sajátosságaik nagyon hasonlóak, köztük szarvuk alakja is, amelyet a jégkorszaki példányok az táplálék hó alól való kikaparásához is használtak.
Ahogy már említettük, a Zanda-medence jelenleg 4000 méterrel van a tengerszint fölött (a Tibeti-fennsík még napjainkban is évi 5 millimétert emelkedik), de a közelben található egyéb fosszilis maradványok alapján az orrszarvúk életében 5500 méteres magasságban lehetett, csak időközben megsüllyedt. Ilyen magasságban pedig óriási előnyökkel járt, ha egy-egy állat szőrösebb volt az átlagosnál, vagy éppen hó alatti kapirgálásra alkalmas, laposabb szarvakkal rendelkezett. Mire eljött a jégkorszak, ezek az állatok tökéletesen adaptálódtak a körülményekhez.
Az orrszarvúk leszármazási vonala nagyon távolra nyúlik vissza az időben. A gyapjas rinocérosz legközelebbi ma is élő rokona a szumátrai orrszarvú, és ezen két faj ősei nagyjából 26 millió éve váltak le arról a fejlődési vonalról, amelyet a ma élő négy másik orrszarvúfaj (szélesszájú, keskenyszájú, indiai, jávai) képvisel. A szakértők szerint a különválás hátterében a tibeti régió magassági változásai állhattak, és a kutatók úgy vélik, hogy más állatcsoportok esetében is hasonló változások történhettek ebben az időszakban.
Korabeli mamutokat ugyan eddig nem sikerült találni Tibetben, de a kutatók szerint ez csak idő kérdése, hiszen elefántok később bőségesen akadtak mind Dél-Ázsiában, mind a mai Kína egész területén, amíg az emberi beáramlás meg nem kezdődött. Annyi mindenesetre máris kiderült, hogy a tibeti jak és az amerikai bölény szoros rokonságban állnak egymással, vagyis könnyen lehet, hogy a jégkorszaki megafauna legnagyobb testű túlélője szintén tibeti gyökerekkel rendelkezik.
