Egy új kutatás eredményei szerint evolúciós szerepe lehet a hosszas fürdőzés során a kéz kiázó, megráncosodó bőrének. A szakértő hosszú ideig úgy vélték, hogy azért változik meg a bőr jellege vízzel érintkezve, mert ozmózissal folyadék szivárog annak alsó külső rétegeibe. Az utóbbi évek kísérletei azonban igazolták, hogy valójában nem ázik át a bőr, hanem egy olyan idegi reakcióról van szó, amelynek következtében a bőr alatti véredények összehúzódnak, a szövet térfogata csökken, aminek következtében a fölötte levő bőrréteg ráncossá válik.

A következő kérdés persze az lehet, hogy miért alakult ki ez a reakció? 2011-ben neurológusok egy csoportja felvetette, hogy talán az állhat a háttérben, hogy ráncos ujjakkal könnyebben ragadunk meg nedves vagy vízben található tárgyakat. A Newcastle-i Egyetem kutatója, Tom Smulders úgy döntött, hogy megpróbálja kísérletileg igazolni ezt a felvetést.

A kísérlet során a résztvevő önkénteseknek 45 darab, vízbe merített tárgyat (többek közt üveggolyókat és horgászatnál használt ólomnehezékeket) kellett egyenként kihalászniuk egy tartályból a jobb kezüket használva, majd egy elválasztó falon található aprócska nyíláson áttenni az objektumot bal kezükbe, és egy olyan dobozba beleejteni, amelyen szintén csak egy kicsi lyuk alkotta a bemeneti nyílást. Ezt a mozdulatsort két állapotban hajtották végre az alanyok: kezdetben száraz kézzel, illetve eleve kiázottal, vagyis a kísérlet előtt fél óráig 40°C-os vízben áztatták kezüket, kellően „ráncosítva” azt. Előáztatott kezekkel 12 százalékkal rövidebb idő alatt hajtották végre a feladatot az önkéntesek, mint amikor száraz bőrrel kezdtek bele a kihívásba.

A vizes közegben jelentkező ráncok tehát valóban biztosabb fogást eredményeznek, ahogy azt a szakértők eredetileg gondolták, azt azonban továbbra sem tudni, hogy pontosan hogyan is segítik elő síkos tárgyak megragadását. Az világosnak tűnik, hogy a ráncok által létrehozott csatornák elvezetik a vizet az ujjbegyekről, és így megakadályozzák az úgynevezett aquaplan-hatás kis méretekben történő kialakulását. Ez utóbbi mindenki számára ismerős lehet a vizes úton való közlekedés során, amikor a pocsolyára, vízátfolyásra futó kerekek hirtelen elveszítik az úttal való érintkezést, és ennek következtében irányíthatatlanná válik az autó. Tárgyak megragadásakor ez a hatás azok csúszósságában nyilvánul meg, vagyis egy vékony folyadékréteg képződik a tárgy és a bőr között, ami nehézzé teszi a stabil fogás kialakítását.

A szakértők szerint elképzelhető, hogy a vízzel való huzamosabb érintkezés során a bőr átmenetileg elveszíti külső, olajos védőrétegét, és ezzel megnő a súrlódása, ami szintén megkönnyítheti a tárgyak megragadását. Logikusnak tűnik az a felvetés is, miszerint a ráncok révén megnő a tárggyal érintkezni képes bőrfelület, és ezért lesz biztosabb a fogás. A további kísérletek célja annak kiderítése lesz, hogy ezen faktorok közül melyik milyen mértékben felelős a kiázott kéz hatékonyságáért.

Egyelőre azt sem tudni, hogy a ráncok azért alakultak-e ki, hogy könnyebben megragadhassuk a vizes tárgyakat, vagy csak az idegrendszer működésének valamiféle hasznos, de viszonylag új melléktermékéről van szó. Ehhez meg kellene vizsgálni, hogyan viselkedik más főemlősök bőre hasonló hatásokra. Az a tény pedig, hogy víz hiányában a ráncok viszonylag gyorsan kisimulnak, arra utal, hogy hátrányos oldalai is akadnak a kiázott bőrnek, vélik a szakértők. Elképzelhető például, hogy ráncosan az ujjbegyek kevésbé érzékenyek, vagy éppen sérülékenyebbek a száraz állapotnál. Szintén további tanulmányozást igényel a lábujjak kiázásának oka és funkciója, lehetséges, hogy ráncos lábujjakkal biztosabb járás esik a nedves felületen, azonban ez szintén olyan terület, amelyet eddig még senki sem tanulmányozott.