Napjainkban ugyan még hatalmas izgatottság övezi minden egyes naprendszerünkön kívüli bolygó felfedezését és jellemzőinek kiderítését, azonban ahogy az ismert exobolygók száma közelít az ezerhez ‒ november 23-án 704 bolygót tartalmazott a lista ‒, úgy válik egyre unalmasabbá a téma. A csillagászoknak és az asztrobiológusoknak lassan neki kell állniuk jelentőségük alapján válogatni a bolygók közt. Dirk Schulze-Makuch és társai rövidesen megjelenő tanulmánya erre a problémára kínál megoldást egy kétszintű osztályozási rendszer formájában.  
Az új rendszer egyik érdekessége, hogy egy bolygó lehetséges lakhatóságát nem köti szilárd felszín és folyékony víz jelenlétéhez, hanem ennél szélesebb körben gondolkodik. A tudóscsoport által kreált Earth Similarity Index (Föld-hasonlósági jelzőszám, ESI) a bolygó méretét, sűrűségét, legközelebbi holdtól vagy bolygótól való távolságát, csillagának nagyságát és hőmérsékletét veszi alapul, és ezeket hasonlítja össze a Föld adataival. A másik általuk létrehozott jelzőszám a Planetary Habitability Index (bolygólakhatósági jelzőszám, PHI), amely valamilyen stabil felszín, energiaforrás és megfelelő kémiai anyagok (szén, nitrogén, foszfor) meglétén alapul, illetve azon, hogy lehetséges-e valamilyen folyékony anyag ‒ nem feltétlenül víz ‒ stabil megmaradása az adott környezetben. Mindkét mérőszám nulla és egy közötti értéket vehet fel. Ezek alapján a Földre leginkább hasonlító exobolygó a Gliese 581d, 0,74 ESI-s eredményével. A lakhatósági jelzőszám némileg más sorrendet mutat: a „leglakhatóbb” pillanatnyilag a Titán (PHI = 0,64), de a Mars sem szerénykedhet 0,59-es indexével. Ezek a számok persze csak annyira megbízhatóak, amennyire az eredeti adatok azok, és itt még a szakértők szerint is van hova fejlődni.
A legtöbb eddig felfedezett exobolygó jóval nagyobb a Földnél, egyszerűen azért, mert a nagyobbakat könnyebb észlelni, de a kutatás előrehaladtával egyre közeledünk a Föld-méretű bolygók felé. A Gliese 581d tízszer akkora, mint a Föld, és egy vörös törpe körül kering, körülbelül olyan pályán, mint a Mars a mi naprendszerünkben. Ha a Mars ekkora méretű lenne megfelelő mágneses térrel és vastag légkörrel, akkor óceánok borítanák a felszínét, és így lakható bolygó lenne, mondja Schulze-Makuch a Popular Science-nek adott interjújában.
Ezen a ponton 700-nál több exobolygó létéről tudunk biztosan, és további 1500 vár megerősítésre. Egyáltalán nem mindegy, hogy ezek közül melyik vizsgálatára fordítjuk korlátozott forrásainkat, melyik elég érdekes ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Naprendszerünkben mindössze 15 asztrobiológiailag érdekes égitest van, de a felfedezett exobolygók tömegéből ki kell választani a fontosabbakat. Számos közülük nincs is túl messze, a Gliese 581 rendszere például húsz fényévnyire, ami nagy távolságnak tűnik, de az űr méreteit tekintve nem az.
A szelektálást segíthetik a tudóscsoport által javasolt indexek. A szakértők igyekeztek kiszélesíteni az élhetőség feltételeit a jelzőszámok megalkotásakor. Az egyik paraméter például az, hogy a bolygó olyan távolságra legyen csillagjától, ahol a fotoszintézis még lehetséges. A mi naprendszerünkben ez a zóna a Merkúrtól a Szaturnuszig terjed, de ha hidegebb a központi csillag, akkor a bolygónak nyilvánvalóan közelebb kell keringenie, hogy elég fényt kapjon.
Belegondoltak abba is, hogy milyen adatokat tudna gyűjteni egy külső megfigyelő, ha a világűr egy távoli szegletéből a Földet vizsgálná. Biztos, hogy nem figyelne fel a műholdakra, mert azok túl aprók. De mérne metán- és ózonkibocsátást, mely anyagok nem stabilak, így folytatólagos jelenlétükhöz újra kell termelődniük, tehát valami vagy valaki újratermeli őket. Ez tehát az élet egyik biológiai jele lehet más bolygók esetében is.
Az exobolygók kutatásának egyik problémája, hogy a bolygó történetéről nagyon kevés információ derül ki. A Mars esetében például, bár az újfajta rendszer a Titán mögé sorolja lakhatóság tekintetében, ez csak a jelen pillanatban igaz. A kutatások szerint a múltban a Marson óceánok és folyók voltak, mágneses mezeje és vastagabb atmoszférája volt, így akkoriban jóval magasabb minősítést kapott volna. Ilyen mélységig azonban egy exobolygó múltját nem tudjuk megismerni.
Talán találunk valami életre utaló jelet valamelyik exobolygón, azonban a távolság miatt ez nagyon nehéz ügy, mondja Schulze-Makuch. „Az asztrobiológiában is jobban szeretjük a közelről való megfigyelést, ez azonban nem tudom, hogyan valósulhatna meg, hacsak egy intelligens civilizáció üzenetet nem küld nekünk. De olyat mondhatunk, hogy: Ez a bolygó alkalmas lenne az életre. Hogy valójában van-e rajta élet, vagy sem, azt viszont hihetetlenül nehéz lesz bizonyítani.”
