„Az üresfejűek? Persze, volt, aki csak a memóriáját veszítette el, ők a szerencsésebbek. A legtöbb túlélő kínok között halt meg… egyszerűen feloldódott és nem tudunk mit tenni, tehetetlenül várjuk az elkerülhetetlent, és nem segít semmi, egyszer mindenki sorra kerül és a hatalom csendben vár csak. Mennyien? Rengetegen… egyre többen, olyan ez, mint valami kór, ami féke vesztve tombol. A kérdés nem az megmenekülsz-e, hanem, hogy mikor kerülsz sorra.”

Értelmes lények vagyunk (ne nevess, tényleg!), és ennek jellemzője, hogy amint tudatra ébredünk alvás vagy ájulás után, az első dolgunk az, hogy érzékszerveink, meglévő tudásunk és emlékeink segítségével orientálni igyekszünk magunkat. Ez általában másodpercek alatt sikerül is, hiszen az ismerős környezet valamint az emlékképek illeszkedése szinte azonnal harmonikus egészet alkot a fejünkben. Az, hogy például kora reggel van, kelni kell, sajnálatos kiegészítése mindezen információknak. A „Hol vagyok?” és a „Mi történt?” a két leggyakoribb kérdés, ha valami zavart érzékelünk, de szerencsétlen hősünk még a nevére sem emlékszik, sőt, tippje sincs arról, mi történt vele. Az a hasadék az égbolton, a semmivé olvadó emberek, a lökéshullám, ami mindent elpusztított… ezek az Új Világ szimbólumai és válaszokat kell találnunk, mielőtt az Idő önmagába fordul és megszűnik.

Ezzel a vidám felütéssel indít a Fictiorama Studios sötét hangulatú poszt-apokaliptikus kalandjátéka, és meg kell mondjam, ennél csak rettentőbb dolgok jönnek majd szembe velünk. Aki az előzményekre lenne kíváncsi, az itt egy rövid interaktív novella keretében végigjátszhatja a világvége kezdetét.

„Igen, a tábor menedékként indult, de nézz csak körbe. Ez már börtön, és abból is a legrosszabb fajta. A besúgók egy falat kenyérért elárulnak, aki pedig gyűlöli őket, csak arra vár, hogy a helyükre léphessen. Olyan előjogaik vannak, ami elviselhetőbbé teszik ezt a poklot. Mivel érdemeltük ezt ki? Mi olyat tehettünk, ami után ez a büntetés? A városban azt mondják, hogy ott jobb az élet. Ennél biztos, hogy csak jobb lehet. Hátha megkímélte a pusztítás a házakat. Az épületek legalább egy kis reményt adnak, hogy maradt még valami az emberiség vívmányaiból. Oda kell eljutnunk. Igen, ott biztosan jobb lesz. Ennél a romos, szakadt szemétdombnál minden csak jobb lehet.”

A point and click játékokkal való ismerkedés nekem nagyjából 1995 körül kezdődött. A The Dig, a Full Throttle és a Gabriel Knight máig megmaradtak remek élményként, de a nagy klasszikusok, mint a Monkey Island vagy a Sam & Max teljesen kimaradtak, elsodort az akkori Diablo/Command & Conquer/Warcraft őrület. Éppen ezért volt fura időutazás nekem a Dead Synchronicity, mivel egyfelől abba az időbe repített vissza, másfelől nagyon is tetszett, amit benne találtam, már amennyire egy pszichológiai horror határait súroló, depresszív kalandjátéknál mondhatunk ilyet. Talán a nyomasztó az a szó, ami a legjobban kifejezi a játék hangulatát. Nemhogy optimizmusra nem ad okot, de még kapaszkodót is alig kapunk azzal kapcsolatban, hogy mi is történt. Az pedig, hogy ennél jobb lehet valami, egyenlő a lehetetlennel. A világégés jellemzően a legrosszabbat hozta ki az emberek nagy többségéből, ezt pedig szemlélőként, vagy a saját bőrünkön tapasztaljuk meg folyamatosan. A stílusnak megfelelően tárgyakat gyűjtünk, és ezek adják a kulcsot a továbbjutáshoz is. Annyi segítséget kapunk, hogy az olyan eszközöket, amikre már biztosan nem lesz szükségünk, a játék automatikusan kidobja. Így is jól fog jönni némi kreativitás, de hagyatkozhatunk arra is, hogy mindent végigpróbálunk az adott helyzetben, mivel hibázni, meghalni nem nagyon tudunk. Külön segítség, hogy a használható/felvehető dolgokat gombnyomásra kiemelhetjük a helyszínen, de ha így is elakadunk, akkor marad az interneten keresgélés, nekem néha nagyon is jól jött, hogy mások edzettebbek nálam kalandjáték tekintetben.

„A tudás, ez az egyetlen, ami megmaradt, és ami korábban összeesküvés elméletnek tűnt, az most a valóság. A katonaság nemcsak arra használja a hatalmat, hogy fenntartsa ezt a nevetséges látszatot, de a kutatások eredményeit is eltitkolják. Az univerzumunk haldoklik, és ez csak a kezdet… vagyis a vég kezdete, ugyanis minden megszűnik, hacsak ki nem derítjük, mi állíthatná meg ezt a rémálmot.”

Keserűség, düh és emberi ragadozók, roncsok között manőverezünk, miközben komoly döntések elé kerül hősünk. Ha jót teszünk, annak végzetes következménye is lehet, és sokszor rosszabb, mintha tétlenül hagytuk volna, hogy a világ az igazi arcát mutassa felénk. A hatalom és a kiszolgáltatottság határmezsgyéjén egyensúlyozunk, miközben kétségbeesetten próbálunk fényt deríteni múltunkra és arra, mi történt a világunkkal. Mert valami olyan történt, amire nincs szó, és amiről információt kell gyűjtenünk. A történet lassan bontakozik ki, végig fenntartva a sötét hangulatot és a feszültséget és egy nagyon is izgalmas, sokrétű világot alkottak a készítők. A karakterek árnyaltságára sem lehet panasz, az információmennyiségre és a kidolgozottságra pedig jó példa, hogy az összes tárgyhoz, helyszínhez, eszközhöz leírást és kommentárt kapunk főhősünktől. Ami a külcsínt illeti, érdekes a grafikai stílus, képregényes megoldásokat alkalmaz meglepően jó eredménnyel, a fura rajzfilmes jellege hamar megszokható és nagyon illik a játékhoz. Egyetlen apróság marad a végére, mégpedig hogy a 3 részesre tervezett történetnek ez csupán az első része, de ettől függetlenül jól előkészíti a folytatást. Fény derül a legégetőbb kérdésekre, a fordulópont előtti lépésnél szakad meg a történet, részemről pedig alig várom a folytatást.