Karl von Frisch osztrák etológus 1923-ban írta le először a méhtánc, mint kommunikatív aktus jellegzetességeit. A kaptárba visszatérő méh egy pontosan koreografált mozgássor segítségével tudatja társaival az általa talált táplálékforrás minőségét, irányát és távolságát. A méhek egymással való kommunikációja azonban még most, kilencven évvel később is tartogat meglepetéseket.

A méhek (és rovarok általában) repülés közben pozitív töltésre tesznek szert, mivel a levegő különféle töltött részecskéi elektronokat szakítanak le az állatok testének felületéről. A kutatók többsége egyetért abban, hogy bár a pozitív töltésnek a beporzás során biztosan van némi szerepe, hiszen a növények többsége, így a pollen is tiszta időben negatív töltésű, összességében annyira kicsi töltésmennyiségről, és olyan gyenge elektromos mezőről van szó, hogy hatása egyébként elhanyagolható.

Uwe Greggers, a Berlini Szabadegyetem kutatója azonban kíváncsi volt arra, hogy mégis mekkora ez a töltés, így élő méheken kezdte mérni ezt. Legnagyobb meglepetésére úgy találta, hogy a rovarok viaszos kültakarójában akár 450 voltos feszültség is felhalmozódhat. A múlt hónapban megjelent egy tanulmány, amely arról számol be, hogy a méhek képesek érzékelni, illetve megkülönböztetni a növények elektromos mezejét, és ennek alapján eldönteni, hogy érdemes-e meglátogatni az adott virágot. De mi a helyzet társaik elektromos mezőivel? Lehetséges, hogy ennek is szerepe van a kommunikációban?

Ennek kiderítése érdekében Greggers méhekkel hajtotta végre Pavlov híres kísérletét. Olyan mesterséges elektromos mezőbe helyezte az állatokat, amely hasonlított a kaptárban észlelhetőre, majd nektárral jutalmazta őket. Rövidesen már pusztán a mező aktiválása is elég volt ahhoz, hogy a méhek elkezdjék kidugdosni nyelvüket, várva az édes étket. Az alaposabb vizsgálat azt is kiderítette, hogy az elektromos mezőt csápjuk révén érzékelik. Amikor egy méh berepül a kaptárba, és táncolni kezd, pozitívan feltöltött szárnyainak rezgetésével úgy képes megmozdítani a közvetlen közelében lévő társak csápját, hogy nem ér hozzájuk. A szárnyak által keltett, a rezgetésnek köszönhetően folyamatosan változó elektromos mező tízszer nagyobb erőhatást produkál a csápokra, mint a szárnymozgás következtében létrejövő légáramlatok.

A táncot figyelő méh ezeket az erőket a csáp ízesüléseiben található, érintést érzékelő sejtek segítségével észleli, és ezek továbbítják a jeleket a rovar agyába. Amikor Greggers viasszal vonta be a csápokat, megakadályozva ezzel az ízek egymáshoz képesti elmozdulását, az állatok nem voltak képesek megtanulni, hogy a mesterséges elektromos mező aktiválását nektárjutalom követi. Az észlelt ingereket a csáp tövének közelében található Johnston-féle szerv dolgozza fel. Greggers azt is igazolta, hogy az ebben található neuronok tényleg aktiválódnak, ha egy elektromosan töltött objektum megközelíti és elmozdítja a csápot.

Az tehát bizonyosnak tűnik, hogy a méhek képesek egymás elektromos mezőinek érzékelésére. Az ugyanakkor egyelőre nem tisztázott, hogy ennek van-e szerepe kommunikációjuk során, és ha igen, akkor pontosan micsoda. Greggers ezt további vizsgálatokkal kívánja felderíteni, remélve, hogy előbb-utóbb a méhek már eddig is mérhetetlenül komplikált közlési rendszerének egy újabb rétegét ismerheti meg.