Oldal I.

Emlékeztek még a Lemmingsre? Bizony, arra a régi kis puzzle-játékra, amiben csöppnyi pártfogoltjainkat kellett épségben elmasíroztatni egyik pontból a másikba. Annak idején rengeteg időt töltöttünk el vele, ám a hasonló, agyat és jókedvet igénylő alkotások idővel kivesztek a komoly fejlesztőcsapatok repertoárjából, s átpártoltak az unatkozó titkárnők monitorjaira, mint ingyenes flashjátékok. Aztán jött az Xbox Live!, a PSN, és Wii, így újra lett közönsége a - szaknyelven - csak casual játékoknak nevezett szféra pici tagjainak. Mi PC-sek viszont ismételten kimaradtunk a jóból, egész mostanáig, hisz a tavalyi év legjobb (Többszörösen díjnyertes!) logikai-kirakós játéka hozzánk is elérkezett! Csak bele ne ragadjunk...

Ragaszkodom hozzá!

A World of Goo felvetése nagyon egyszerű. Nincs más dolgunk, mint kis ragacslabdáinkból (Akik persze nagyon tündi-bündik!) hidat építve eljuttatni őket a pálya túlsó végén lévő csőig. Ennyi. Mielőtt azonban bárki is azt gondolná, hogy ez nem lehet valami embert próbáló feladat, nos, azt javaslom, gondolja újra, ugyanis a World of Goo nemcsak hogy aranyos és gondolkodtató, de néha frusztrálóan nehéz is. A játékmenet pofonegyszerű. Rákattintunk az édes kis ragacsra, elvisszük abba az irányba, amely felé terjeszkedni szeretnénk, ott pedig a gép által felajánlott lehetőségek közül az általunk épp legoptimálisabbat kiválasztva elhelyezzük őkelmét. A cél a csöveken átjuttatni annyi kis ragacsot, amennyit csak bírunk, mindezt pedig a lehető legrövidebb idő alatt. Amennyiben ez nem sikerült, nem mehetünk tovább a következő pályára, s az öt többi fejezet sem nyílik meg előttünk (egyre nehezedőbb pályákkal, persze).

A dolog pikantériája a fizika állandó jelenléténél kezdődik. Ahhoz, hogy a messzi csövet elérhesse építményünk, kínzó pontossággal kell játszanunk. A tornyokat folyamatosan építve mindent el kell követni azok egyensúlyban tartásáért, mert ha nem így járunk el, könnyen összeomolhat az, amit hosszú percekig húztunk az ég felé. Nehezíti a dolgokat, hogy a pályák környezete sem túl barátságos. Az még hagyján, hogy a cső a lehető legmegközelíthetetlenebb helyen lóg, de az sem ritka, hogy építményünkkel el kell kerülni valamilyen pályaelemet, mert ha nem így teszünk, oda a ragacspalota. Mindebben a játék önkéntes narrátora, a Jelfestő segít nekünk hátrahagyott üzenetekkel, melyeket nem árt elolvasni, hisz nélkülözhetetlen információkat tartalmaznak mind a ragacsról, mind az épp aktuális feladatunkról. Vegyük tehát komolyan a komolytalan körítést, mert a World of Goo nem lett könnyű játék.

Oldal II.

Ne szipuzz a ragasztóval, kisfiam!

Ahogy haladunk előre a játékban, úgy nyílnak meg az újabbnál újabb fejezetek, s minden egyes alkalommal új típusú ragaccsal ismerkedhetünk meg. Kezdetben csak fekete ragacsunk van, amit miután felhasználtunk, már nem hasznosítható újra. A későbbi, zöld ragacs már tudja ezt, így nem feltétlenül kell a rossz helyre tett elemek miatt újrakezdeni az építkezést. A rózsaszín ragacs léggömbnek is jó, s vele könnyedén egyensúlyba hozhatunk lógó hidakat, vagy reptethetünk fel ragacslabdákat. A fehér ragacs vízcseppként lóg lefelé a semmibe, a sárga pedig odatapad bármilyen felszíni elemhez. Utolsók a sorban a koponya ragacsok. Róluk  a Jelfestő elárulja, hogy nem tisztázott, élnek-e vagy halottak, de az tuti, hogy a csövekbe nem szívódnak fel, így a használatukkal sokkal közelebb építhetjük a tornyot a célhoz, mint bármely más ragaccsal tudnánk. Nagyot dob a dolgon, hogy ha rosszul áll a szénánk, megjelennek az úgynevezett időbogarak, akikre rákattintva visszaugorhatunk egy lépést az időben, megspórolva egy újrakezdést. A játék tehát nem csak, hogy hosszú, de rendkívül változatos is.

Kóros ragaszkodás

Ugyan nagyon jó játék lett a World of Goo, ám mint minden más, természetesen nem mentes a hibáktól. A legnagyobb probléma pont az irányítással van. Az egérrel történő machináció tökéletes, nem is itt a gond, hanem inkább a különböző ragacsok kijelölésénél. Mivel ezek össze-vissza ugrálnak az építmény elemein, nagyon könnyű kiválasztani a véletlenül sem nekünk kellő labdácskát. Ha pedig épp egy használatban lévő zöld ragacsot veszünk ki a helyéről, az katasztrófához vezethet. Hasonlóan irritáló tud lenni, ha véletlenül kattintunk rá az időbogarakra, melyek folyton folyvást a képernyő közepén repdesnek. Utolsó, és nem túl fair negatívum a játékkal kapcsolatban a multiplayer abszolút hiánya. Van ugyan egy játékmód, melyben az elért pontjainkat megoszthatjuk az Interneten, de egy "multis dzsenga" hatalmas siker lehetett volna. A kihagyott ziccer tipikus esete.

Oldal III.

Technikai oldalát nézve a dolognak, nem kell csodát várni. A World of Goo egyszerű, 2D-s, külsőségekben az igényesebb flashjátékok szintjén álló látványt nyújt. Mindennél azonban nem is kell több, hisz a lényeg itt nem a realizmus, hanem a hangulat és a jókedv megteremtése, ami - a kisebb bosszankodásoktól eltekintve - sikerül is. A játékost egyből a képernyőhöz ragasztja a kedves design, az imádnivaló ragacslabdákat öröm még nézegetni is, s az egészet fantasztikus mód eltalált háttérzene tetézi. Az már csak hab a tortán, hogy a játék körülbelül százötven megabájt, ami a tízgigás helyzabálók után valódi felfrissülés volt.

Mit is mondhatnék még? Ez a játék minden olyasmit tartalmaz, ami egy jó puzzle-höz elengedhetetlen, s olyan sok extrával ajándékozza meg a vásárlókat, amennyi miatt abszolút kötelező vételének számít (egyedüli hátrány, hogy csak az Interneten árulják). Épp ezért is voltam rendkívül szomorú, mikor a játék bukásáról kezdett cikkezni a sajtó. Ha az ilyen innovatív és tehetség szülte programokat nem támogatjuk, ne lepődjünk meg, ha pár év múlva már csak Halo 9 és GTA 12 lesz a boltok polcain.

Chocho

  Végezetül íme egy trailer a játékból, hogy könnyebb legyen elképzelni, milyen is: