Videoteszt

A Starbreeze stúdiót elhagyó veteránokból alakult svéd Machine Games különleges lehetőséget kapott. A Bethesda odaadta neki a Wolfenstein nevét, meg az id Tech 5 motort, hogy hozzon ki belőle valami ütőset. A srácok úgy kezdték, hogy szembementek minden mai FPS-konvencióval, és egy igazi, régivágású, kőkemény lövöldét tettek le az asztalra. Videotesztünk következik!

Ha éppen úton vagy, és mobilról olvasnád a cikket, úgy szöveges formában megtalálod a következő oldalakon!

Teszt - I. oldal

Nagyon furcsa helyzetbe kerül egy játékfejlesztő csapat, ha ma FPS-t akar készíteni. A Call of Duty bebizonyította ugyanis, hogy az egyjátékos mód egyre kevesebb embert érdekel, ráadásul a többjátékos móddal hosszú hónapokig le lehet kötni a vásárlókat, és el lehet nekik adni az újabb és újabb pályákat. Ma már egy játék fejlesztése olyan drága, hogy a készítők csak akkor tudják maximalizálni a profitot, ha egyfajta szolgáltatásként adják el a terméküket, amit a felhasználó nem akar majd egy végigjátszás után visszavinni a boltba, becserélni valami másra, hanem sorra veszi a DLC-ket. Ennek a folyamatnak az egyik szomorú végeredménye, hogy a készítők kénytelenek olyan játékokba is multiplayert kényszeríteni, amiben alapvetően semmi helye nem lenne.

És akkor érkezik a Bethesda, és az FPS-ek, sőt, a játékok történelmének egyik legfontosabb nevét odaadja a frissen alakult Machine Gamesnek, mondván: “Tessék, az id software nem tudott vele mit kezdeni, hátha ti majd tudtok”. És ők bizony tudtak, a Wolfenstein: The New Order ugyanis egészen egyszerűen fantasztikusan sikerült.

A játékot 1945-ben kezdjük, főszereplőnk pedig a sorozat hagyományainak megfelelően B.J. Blazkowicz, a keményarc amerikai katona. A szövetségesek egy utolsó, elkeseredett támadást próbálnak levezényelni a náci hadsereget vezető őrült tudós, Deathshed egyik bázisa ellen, ám a dolog bebukik, főhősünk pedig megsérül, és 15 évig zöldségként tengeti életét egy lengyel gyógyintézetben. Mikor felébred, enyhe meglepetés fogadja: a nácik bevetették az atombombát amerika ellen, megnyerték a háborút, és mostanra gyakorlatilag ők irányítják az egész világot.

Miután Blazkowicz túlteszi magát első kétségbeesésén és láncfűrésszel jobb belátásra térít egy ellenséges tisztet, elindul, hogy kiszabadítsa a bebörtönzött felkelőket, összeálljon egy, a rezsim megbuktatását tervező kisebb csoporttal, majd ahol lehet, betegyen Deathshed kutatás-fejlesztési és fegyverprojektjeinek, azzal a szándékolt végeredménnyel, hogy egyszer újra a feleségével sütögethessen majd a kertben anélkül, hogy az égen horogkeresztes léghajók takarnák ki a napot.

Teszt - II. oldal

Bár ezt most megpróbáltam könnyeden előadni, valójában az új Wolfenstein közel sem ilyen. Nem egy agyatlan nácihentelésről van ugyanis szó, hanem egy kőkemény és nagyon sötét történetről, igazi, jól megírt karakterekkel. Mind közül pedig Blazkowicz a legjobb, aki ugyan arcberendezése alapján a legtipikusabb sebezhetetlen amerikai hősnek tűnhet, valójában azonban folyamatosan őrlődik, kétségei vannak, és próbál valami reményt találni a reménytelenségben. Fantasztikusan megírt belső monológjai segítenek megérteni motivációit és gondolatait, valamint kapcsolatát a többiekkel és a világgal. A mi oldalunkon álló szereplők közül majdnem mindenki jól megírt karakter, az egyedüli kivételt talán a játék későbbi szakaszában megismert zsidó tudós képezi, aki gyakorlatilag egy kétlábon járó sztereotípia, és természetesen ő hordozza azt a tudást, amivel meg lehet semmisíteni a náci birodalmat.

Ezzel szemben az ellenséges oldalon gyakorlatilag minden szereplő igazi ellenszenves őrült, kezdve az eltorzított arcú Deathsheddel, és persze az előzetesekben is sokat mutatott Frau Engellel, akivel a játék egyik legfeszültebb pillanatát éljük át - ráadásul úgy, hogy a jelenetben egyetlen fegyver sem sül el.

A Wolfenstein története tehát remek, és a benne szereplő karakterek is nagyszerűek, pedig ez nagyjából az utolsó dolog volt, amit egy bevallottan oldschool FPS-től vártam volna. Mert a New Order bizony komolyan régivonalas, és ez jelen esetben többnyire egy pozitív jelző. Kezdjük mindjárt azzal, hogy életerőnk magától csak nagyon keveset töltődik vissza, ha gyógyulni szeretnénk, akkor bizony fel kell vennünk az elszórt csomagokat, és pontosan ugyanígy kell tennünk a páncéllal, a fegyverekkel és a töltényekkel is. Szintén klasszikus vonás, hogy mind az életerő, mind pedig a páncélzat alapesetben 100-ig tölthető, bár az előbbit rövid ideig túltölthetjük 100 fölé is. Ezzel pedig azt próbálja elérni a játék, hogy vessük bele magunkat az akcióba, menjünk neki a náci hordáknak, akár egyszerre két gépfegyvert lóbálva a kezünkben.

A készítők nem véletlenül bátorítanak Rambo-játékstílusra a különböző mechanizmusokon keresztül: a New Orderben ugyanis döbbenetesen jó érzés lövöldözni. Mondhatnánk persze, hogy ez alapvető elvárás egy FPS-től, mégsem sikerül mindenkinek ilyen jól eltalálnia a tűzharcok ritmusát, a fegyverek elsütésének érzését, a játéktól érkező visszajelzéseket. Az új Wolfenstein azonban ebben a tekintetben ott van a legjobbak közt, a Halo és a Call of Duty szintjén.

Teszt - III. oldal

Persze a Rambo-módszer nem lenne választás kérdése, ha nem kínálnának a készítők B-tervet is. De kínálnak: a játék bizonyos pontjait meg lehet oldani lopakodással is. Ezt persze nem támogatják komoly mechanizmusok, pusztán arról van szó, hogy csendben oda tudunk lopózni az ellenfelek mögé, és a késünkkel kivégezni őket. Jó módszer ez arra az esetre, ha a nagy túlerőt kicsit meg akarjuk ritkítani, mielőtt elővesszük a shotgunt, néha pedig azt is megakadályozhatjuk, hogy egy-egy parancsnok erősítést hívjon. Ezen kívül a késes letámadások elég változatosra és brutálisra sikerültek, nem csoda, hogy kizárólag 18 év felettieknek ajánlják a játékot. Ráadásul remek ötlet, hogy játékstílusunktól függően kapunk újabb és újabb perköket, és persze, ha meg akarjuk szerezni mindet, kénytelenek is leszünk váltogatni a taktikánkat.

Ami a grafikát illeti, a New Order felemás képet mutat. A játék alatt az id Tech 5 engine teljesít szolgálatot, a Rage-ben is megismert megatextúrázással. Ez a gyakorlatban most azt jelenti, hogy a pályák rendkívül változatosak és részletgazdagok lettek, ugyanakkor közelebb érve a részletesség illúziója számos ponton elveszik, és olyan textúrákkal találkozunk, amik még az előző generáció közepén is cikin festettek volna. A Wolfenstein PS4-en és PC-n nem tűnik egyértelműen újgenerációs játéknak, azonban az összkép mégis elviszi a hátán az egészet. A bevilágítás remek, a pályák grafikai stílusa pedig döbbenetes. A művészek alaposan kitettek magukért, ez pedig sokkal fontosabb bármilyen technikai jellemzőnél, ráadásul nem szabad elfelejtenünk, hogy a játék az összes konzolon stabil 60fps-sel fut.

Az új Wolfenstein tehát kiváló alkotás, de azért akad néhány megkérdőjelezhető része. Egyrészt nem értem, hogy az oldschool lootolási folyamatot miért kellett teljesen manuálissá tenni. Konzolon rendkívül zavart, hogy a hüvelykujjamat folyton le kell vennem a célzásra szolgáló ravaszról, hogy a négyzettel fel tudjam venni a dolgokat a földről, PC-n pedig az E gombon fog elkopni az ujjunk, igazából teljesen feleslegesen.

Aztán, kicsit kevésnek találtam az összesen hat darab fegyvert is, amiből ráadásul egyedül a lángvágóként és railgunként is funkcionáló LaserKraftWerk hoz valami újdonságot.

A sztori pedig bár nagyon tetszett, gyanúsan nincs benne egyetlen szó sem Hitlerről és a valós történelmi náci rezsim egyetlen vezető egyéniségéről sem, ami legalábbis furcsa.

De ezeken kívül? Ezeken kívül nem tudok belekötni a játékba, mert könnyen lehet, hogy az egyik legjobb FPS, amivel az utóbbi egy-két évben játszottam. Hangulatos, pörgős, brutális, és rendkívül jó érzés játszani vele. Egy biztos: ha kezdted elveszíteni a hitedet a műfajban, akkor az új Wolfenstein visszaadhatja.

Platformok: PC, PS3, PS4, Xbox 360, Xbox One

Tesztplatform: PS4