1. oldal
A napvilágot Firenze virágzó városállamában meglátó Benvenuto Cellini egyike volt a reneszánsz megzabolázhatatlan, öntörvényű géniuszainak. Azon túl, hogy sosem mint alávetett, megrendelője minden óhaját-sóhaját teljesítő iparosnak, hanem kiemelkedő tehetségű, kliensének borsos tiszteletdíja ellenére szívességet tevő művésznek tekintette magát, nem egyszer gyilkosságra is vetemedett.
Elsőnek az imádott öccsét, Cecchiont megölő katonát döfte le, majd az általa kontárnak és hencegőnek tartott rivális aranyműves, a Milánóból származó Pompeo életét oltotta ki. Ennek ellenére sosem kellett amiatt aggódnia, hogy felkötik, mert magas rangú pártfogói olyannyira bálványozták a felülmúlhatatlan remekműveket alkotó mestert, hogy ha bajba került, kijárták neki a kegyelmet. Megbecsültségét és státuszát ékesen jegyzi, hogy viselt ügyei ellenére bírta a Medici-család jóindulatát és egyes feljegyzések szerint az őt a második eset után feloldozó, majd pénzverdei munkákkal megbízó III. Pál pápa nyilvánosan kijelentette, hogy tehetsége miatt felette áll a köznépre vonatkozó törvényeknek.
Az efféle kivételezett státusz a játékiparban sem ritka, amire keresve sem találni jobb példát a Creative Assembly-nél. Hiszen, a Horsham városában székelő stúdió egyrészt vitán felül korunk egyik legjelentősebb fejlesztőcsapata, aminek elsőrangú munkái milliós példányszámban kelnek el, a róluk szóló kritikák pedig többnyire felsőfokú méltatásoktól hemzsegő dicshimnuszok. Másfelől azonban vitathatatlan, hogy a teljes élményért botrányos mennyiségű DLC-t kell megvennie a játékosoknak, ráadásul még a véreffektekért is képesek pénzt elkérni.
Emiatt a sajátos kettősség miatt többen gyanakodva tekintettek a Total War: Warhammer második részére, mivel nem lehetett kizárni, hogy egy kiváló, ám inkább túlárazott kiegészítőnek, mintsem valódi folytatásnak tekinthető résszel bővül majd a sorozat. Lássuk hát, hogy így van-e vagy sem!
2. oldal
Miután kalandjaink ezúttal az Újvilágnak nevezett, az emberek által jórészt még feltérképezetlen nyugati kontinenseken játszódnak, az előző rész frakciói helyett négy, korábban nem látott náció felett vehetjük át az irányítást.
A nemeselfek első, felületes pillantásra nem sokban különböznek más fantasy-k hegyesfülűitől, de ez csupán a látszat. Tény, hogy bölcsek, a mágia a vérükben van, és a diplomácia mestereiként könnyedén megtalálják a közös hangot a tárgyalópartnereikkel, sőt, ha úgy látják jónak, akkor azt is megakadályozhatják, hogy két, egymást gyűlölő nép vérfürdőt rendezzen. Ám igazolandó, hogy nem mókusabajgató széplelkek, hanem rafinált hatalomtechnikusok, ha valakivel kereskedelmi megállapodást kötnek, akkor az illető után egyszersmind kémkednek is, ráadásul ékes szólásukkal nem csak csitítani tudják az indulatokat, hanem ha a szükség úgy hozza, fel is korbácsolják azokat. Ha elég - leginkább küldetésekkel szerezhető - befolyás-ponttal bírnak, akkor alapjaiban rajzolhatják újra a szövetségi rendszereket. Előrelátásuk a hadviselés terén is megmutatkozik: messze náluk a legkiegyensúlyozottabb az egységválaszték, ami persze azzal is jár, hogy semmiben sem kiemelkedők.
Gyakorló pszichopata kuzinjaik, a sötételfek jobban nem is különbözhetnének tőlük. A kompromisszumkészséget, vagy a békét hírből sem ismerik, és az egész társadalmuk a leigázott rabszolgák munkájára, valamint a nyers erőre épül. Ezért számukra létszükséglet, hogy foglyokat ejtsenek, akiket aztán látástól-vakulásig dolgoztatnak. Ez igen csinos pluszbevételt jelent nekik, de ha túl sok élő szerszámnak tekintett pária szenved a korbácsaik alatt, az a közrend rovására megy. A csaták során sem hazudtolják meg erőszakos természetüket: iszonytató sebeket okoznak, ám a védekezésre már jóval kisebb figyelmet fordítanak. Így, ha elhúzódik az ütközet, döntően távolsági harcosokra építő, sötét varázslatokkal megtámogatott seregeik okvetlenül felmorzsolódnak.
A gyíkemberek még náluk is különösebb fajzatok. Inkább állatok, mintsem racionálisan gondolkozó teremtmények, ugyanakkor, papjaik és hittudósaik egész életüket annak szentelik, hogy kiderítsék, mi az Öregeknek nevezett, isteneikként tisztelt lények Nagy Tervnek hívott szándéka és semmire sem vágynak jobban, mint hogy végrehajtsák azt. Primitívségük egyszerre előny és hátrány, mivel kiváló ösztöneikkel megérzik, ha lesből akarnak rájuk támadni, és nem túl drága, de annál erősebb dinoszauruszaik már a puszta látványukkal jeges rettegéssel töltik el a másik oldalon állók szívét. Ellenben, ha komolyan megsérülnek, vagy pánikba esnek, akkor vérbe borult aggyal rontanak rá a legközelebbi ellenségre, és nem érdeklik őket a parancsok. További gyengéjük még, hogy nem kifejezetten fürgék, ám ezt jelentős részben kompenzálja, hogy pikkelyeik acélvértként védenek és a pajzshasználatot sem vetik meg. Végül, ha őket választjuk, akkor a többiek számára érzékelhetetlen geotermikus hálóra is figyelnünk kell, mert minél nagyobb ez a másoknak láthatatlan erő, annál hatékonyabbak az egyes provinciákban élők mindennapjait befolyásoló, bónuszokat adó parancsaink.
A sort a skavenek zárják. A patkányemberek nem túl jól képzettek, sőt, többnyire egyenesen pocsék fegyverforgatók, de erősek, szívósak, távharcosaik pedig hálóikkal lelassítják az ellenséget és van néhány nevetségesen olcsó, élő pajzsként hasznosítható osztaguk. Emellett csata közben pár alkalommal ingyen idézhetnek erősítést, így taktikájuk jórészt a kifárasztásra és a sok lúd disznót győz alapigazságára épül. Ezen kívül helyzetüket nagyban megkönnyíti, hogy ha valahol megtelepednek, ott ragályok ütik fel a fejüket, és az is előnyükre válik, hogy városaik a többieknek elhagyatott romoknak tűnnek. Viszont, gyors anyagcseréjük miatt a táplálkozás hatalmas gondot jelent számukra. Településeik lakói és a katonáik iszonytató mennyiségű ételt habzsolnak be, ezért egy percre sem állhatnak le a hódítással és a harccal, mivel a tétlenkedés számukra a halállal egyenértékű.
3. oldal
Ahogy tehát azt az előző részt felületesen ismerők is könnyedén megállapíthatják, a készítők tisztában voltak azzal, hogy ha az új fajok csupán külsejükben térnek majd a régiektől, akkor teljes joggal el fogja söpörni őket a népharag. Így komoly hangsúlyt fektettek arra, hogy valóban úgy érezzük, hogy egy új felvonásért és nem egy önállóan futtatható bővítményért adtunk ki hatvan eurót. Szerencsére, ez a játékmenetről is elmondható: egymást érik a kisebb-nagyobb újítások és finomítások.
Az alapokugyanakkor természetesen változatlanok maradtak. Újfent egy körökre osztott, de az összecsapásokat valós időben prezentáló taktikai-stratégiai címet kapunk, amiben ugyan vívhatunk gyorscsatákat és néhány, az átlagosnál nehezebb harcban még varázstárgyakért is küzdhetünk, ám ahogy azt megszokhattuk, a lényeg a kampány. Ebben az általunk preferált náció egyik bajnokát irányítva kell kivívnunk a diadalt, de már nincsenek népspecifikus győzelmi kondíciók, hanem attól függetlenül, hogy kinek az oldalán is vetjük bele magunkat a konfliktusba, két út áll előttünk.
Az elsőnél le kell igáznunk pár törzset vagy országot, illetve ötven régió urává kell lennünk ahhoz, hogy elérjük a célunk. A második mód, hogy megszerezzük magunknak a hallatlan hatalommal bíró, mágikus Nagy Örvényt, amihez egy fajonként változó, különleges, küldetésekkel és megfelelő épületek felhúzásával szerezhető erőforrás gyűjtésére kell fókuszálnunk. Ilyenkor, ha eleget szedünk belőle össze, végrehajthatunk egy rituálét, ami alatt meg kell védenünk bizonyos városunkat a riválisainktól és a Káosz ármányos hordáitól. Ha sikerrel járunk, folytathatjuk a gyűjtögetést és a varázslást, egészen a végső csatát elhozó, ötödik mágikus szertartásig, ha viszont nem, akkor újra neki kell futnunk az elbukott szakasznak. Természetesen, mivel pontosan látjuk, hogy a többiek hogyan állnak, mi is megzavarhatjuk azokat, akik túlságosan gyors léptekkel haladnak a világuralom felé. Ehhez szorosan kapcsolódó újítás, hogy az új hódítók kevésbé finnyásak, mint elődjeik, ezért immár bármelyik falvat vagy metropoliszt elfoglalhatjuk. Ám érdemes észben tartanunk, hogy a klíma kihat arra, hogy az új telepesek hogyan érzik magukat lakhelyükön, mert ha jócskán eltér attól, amit megszoktak, akkor értelemszerűen nem tudják a formájuk csúcsát nyújtani.
A felfedezést sem szabad elhanyagolnunk. A tengeren járva hajóroncsokat foszthatunk ki, a szárazföldön pedig, ha vállaljuk annak a kockázatát, hogy véletlenül egy skavenfészket bolygatunk meg, romvárosokat kutathatunk át kincsek után. Azonban, ha rosszul választunk a négy felkínált lehetőségből, akkor nem hogy üres kézzel mehetünk haza, de még valamiféle kár is ér minket.
Végezetül, a rítusok is új, érdekes színekkel gazdagítják az amúgy is tarka palettát. Minden faj négy, csinos bónuszokat adó praktikát ismer, amiket akkor vethet be, ha teljesít egy adott feltételt, például rendelkezik egy többnyire igen drága épülettel, vagy egy elég magas tapasztalati szintű fővezérrel és ki tudja fizetni a bűvigékhez szükséges komponensek árát. Ez a legtöbb esetben némi arany, ám a sötételfek rabszolgáik vérével kell fizessenek isteneik kegyéért. Az előnyök listája széles: azonnal megjelenő, különösen erős egységekből álló seregre épp úgy szert tehetünk, mint mobil vízi erődre, vagy különleges hősökre, de ha akarjuk, stabilabbá, esetleg gazdaságilag prosperálóbbá tehetjük a regnálásunk, vagy egyes katonatípusainkat erősíthetjük. Jókor használva őket könnyen a javunkra billenhet a mérleg nyelve, ám érdemes megfontolnunk, hogy mikor élünk velük, mivel ha elhasználtuk valamelyiket, akkor jó pár kört várnunk kell ahhoz, hogy újra elsüthessük.
4. oldal
A Total War: Warhammer 2 tehát jóformán minden területen túltesz az elődjén, miközben megőrzi annak legjobb vonásait, különösen azt, hogy a csaták lélegzetelállítóak. Görbe kardokkal felfegyverzett patkányfattyak szennyes árja özönli el a harcmezőt, őshüllőkön lovagoló gyíklények rohamoznak az ellenre, a sötételfek nyílvesszői eltakarják a napot, a nemeselfeknek pedig a puszta megjelenése is tiszteletet parancsol, hát még ha pengét rántanak. Ragályt terjesztő lövedékekkel megpakolt katapultok ontják a végzetet, alaktalan húsmasszák küzdenek toronyházméretű, masszív dinoszauruszokkal, miközben az égen bámulatos látványt nyújtó csillagsárkányok, lángokból álló főnixmadarak, démoni külsejű hárpiák és a pterodactylusokra hajazó terradonok járják kecses, ám halálos táncukat.
Ilyenkor többnyire hajlamosak vagyunk teljesen elfeledkezni a hibákról és hiányosságokról, amikből, ha nincs is túl sok, de természetesen akad. Bugokból kifejezetten kevés van, ami a félkésznek sem nevezhető „isten bizony kijavítjuk” fércművek korában dicséretes, ám ha összetalálkozunk eggyel, akkor jó eséllyel újraindíthatjuk a programot. Tekintve viszont, hogy harminc óra alatt összesen két alkalommal jártam így, és ezen kívül csupán egy jelentéktelen grafikai glitch-be futottam bele, meg merem kockáztatni, hogy a problémát záros határidőn belül orvosolni fogják.
Ennél lényegesen nagyobb gond, hogy a diplomácia érthetetlen módon kevésbé olajozott, mint 2016-ban volt. Rendszeresen megesett, hogy a mesterséges intelligencia már-már mániásan zaklatott olyan, teljesen ésszerűtlen ajánlatokkal, mint hogy rongyos 600 aranyért legyek kedves kirángatni egy majdhogynem vadidegen frakciót a halál torkából, vagy, hogy biztos nyertesként egy fél marék mogyoróért cserébe azonnal és feltétel nélkül írjam alá az elém tolt, előnytelen békeszerződést. A szövetségesek is vonakodnak elmélyíteni a kapcsolatot, ráadásul érezhetően több a látványos öngyilkosságra kihegyezett töltelékfrakció, amiknek vezetői képtelenek mérlegelni, és emiatt az egyetlen szerepük az, hogy rövid úton elpusztítsák őket az erősebbek. A félreértések elkerülése végett: távolról sem arról van szó, hogy használhatatlan lett ez az opció. Változatlanul megéri tárgyalni, ha jók vagyunk, tízből nyolcszor keresztül tudjuk verni az akaratunk, sőt, a nemeselfeknél egyenesen kötelező diszkréten megkavarni a dolgokat. Ám, valahogy nem annyira életszerű és logikus az egész, mint legutóbb, amikor még a legmakacsabb törpe is belement az orkokkal kötött fegyverszünetbe, ha aközött választhatott, hogy vagy megalkuvó lesz, vagy vacsora.
Ezzel együtt, a pozitívumok messze túlszárnyalják, kiütik és két vállra fektetik a negatívumokat. Ezért, hacsak nem vagyunk esküdt ellenségei a Creative Assembly munkásságának, vagy kapunk hidegrázást a Warhammer Fantasy-tól, mindenképpen érdemes beruháznunk egy kópiába, mivel egy messze átlagon felüli, esélyesen hosszú évekig etalonként tisztelt játékhoz lehet szerencsénk.
