I. oldal

A Test Drive-sorozat történetén már egyszer átfutottunk, így kár lenne azzal kezdeni a bevezetőt, hogy az egykor szép napokat élő széria hosszantartó pokoljárás után tért meg az Eden Games karjai közt. Maradjunk tehát annyiban, hogy az első Test Drive Unlimted összes hibája ellenére is meghódította a rajongók szívét, és a jelen konzolgeneráció egyik legjátszottabb autós játéka lett. Ilyen pedigrével pedig illik minőségi folytatást csinálni, pláne, hogy a hosszabb, nagyobb, vágatlan recepthez nyúlva még csak kockázatot sem vállalunk. Hosszú várakozás után végül megérkezett a TDU2, ami bár jó lett, közel sem tette többé a Test Drive játékokat.

Limitált szórakozás?

Az első és legnyilvánvalóbb észrevétel, amit a játék elindítása után tehetünk, az, hogy nagyjából minden maradt a régiben. A bejárható terület persze sokkal nagyobb, és az autóválaszték is tágult, de ezen felül csak apróságok térnek el a már megszokott miliőtől. A hangulat és a játékmenet nagyrészt érintetlen maradt, s bár a korábbi hiányosságokat igyekeztek pótolni, ez nem zárja ki, hogy a készítők ne ütköznének újabb akadályokba. Hiába tehát a hatalmas játéktér és a kismillió szociális opció, ha ezek nagy része értelmetlen, és a cél most is csak a nyers gyűjtőszenvedély kielégítése.

Történetünk (sajnos van ilyen, de hál' istennek nem veszi komolyan magát) saját avatarunk kiválasztásával indul, valahogy úgy, ahogy az anno első részben is. Ruhát, frizurát, kiegészítőket módosíthatunk karakterünkön, de például az arcát nem - legalábbis nem úgy, ahogy azt a többi játéknál szokás. A TDU 2 ugyanis nem szól másról, mint a "hülye újgazdag majom vagyok túl sok pénzzel" életérzés közvetítéséről, azok pedig, akik a valóságban is csak az autóparkjuk méretén tudnak problémázni, úgy változtatnak magukon, hogy kés alá fekszenek egy szépészeti klinikán. A TDU 2-ben pedig mi is ezt tesszük, ha máshogy akarunk kinézni, sőt, ha sokszor műttetjük magunkat, még a szintlépésünket is elősegítjük. Beteg? Áh, ugyan, ez még semmi! Annál ugyanis nincs groteszkebb jelenet, amikor a műtétet követően (ez is egy in-game animáció, egy akkora szikével, amekkorát Rambo is megirigyelne) bekötött fejjel kocsikázunk a szigetek szövevényes útjain addig, míg a dokik úgy nem látják, hogy begyógyultak a sebészeti hegek (kb. 30 perc). Ez a példa a legjobb arra, hogy prezentálja, milyen játék is a TDU 2. Itt csak a pénz és a lazaság számít, és a lényeg, hogy mi, hétköznapi emberek is belekóstolhassunk a dollármilliomos fiatalok gondtalan világába.

II. oldal

Úttalan utakon

Az előző oldalon sziget helyett szigeteket írtam, és ez nem a véletlen műve. A TDU 2-ben ezúttal ugyanis Ibiza és az első rész Ohauja is elérhetőek, a maguk tényleges úthálózatával, méreteivel, közel az utolsó fáig lemodellezve. Ez összesen körülbelül 3000 kilométernyi aszfaltot jelent, melynek nagy részét a játék világának hierarchiájában elfoglalt helyünktől függetlenül is felfedezhetjük. Profilunkat négy kategóriára osztva összesen 60 szinten át húzhatjuk, a sima versenyeken túl pedig megjelentek az egy személy köré épülő bajnokságok is, igaz, jelentőségük elenyésző, hisz ahogy megszerezzük első járgányunkat, versenyről versenyre gyűjtjük a lóvét, hogy az elérhető, hatvannál is több verda közül a lehető legtöbbet halmozzuk fel a garázsban. A legnagyobb újítás e téren, hogy megjelennek a terepjárók, illetve az off-road versenyek, melyek ízes adalékai az első rész steril, csak díszletként értelmezhető erdőségeinek. Sajnálatos azonban, hogy a remek motorokat ezúttal el kell felejteni, aminek nem igazán értettem az okát, lévén az első TDU-ban is mindenki szerette őket, a kissé nevetséges irányításuk ellenére is.

A versenyeken túl persze most is sok küldetés és egyéb gyűjthető, illetve teljesíthető kihívás van a játékban, ezek viszont nem sokkal szórakoztatóbbak, mint az első részben, sőt, a stopposlányok ku... szóval túlságosan is erotikusra vett mozgáskultúrája inkább nevetségessé teszi ezeket a felesleges játékelemeket. Hasonlóan bosszantó a történet (khm...) szereplőinek iszonyú hanghordozása, így elmondható, hogy ami annak idején nem működött a TDU-ban, az most sem lett sokkal jobb.

Még szerencse, hogy a játékot így is elviszi a hátán a millió megvásárolható ingatlan és kocsi, valamint a versenyek és a vezetés hangulata, amivel már az első epizódban sem volt semmi baj. Nincs is jobb érzés, mint a világ legdrágább sportkocsiinak volánja mögött ülve száguldozni a lemenő nap fényében, bosszantani az egyébként igen súlytalan rendőri erőket, és egy aranyéremmel a zsebünkben hazakocsikázni a tengerparti villánkba, aminek minden egyes bútorát, rését és repedését mi vásároltunk össze saját luxusízlésünknek megfelelően. Ha tehát egy szóval kellene összefoglalnom, hogy miért jó mégis a TDU 2-vel játszani, akkor csak annyit mondanék, hogy a hangulata miatt. Ezt az atmoszférát ugyanis nincs másik játék a piacon, ami visszaadná, ez pedig nagyon sokat jelent az olyan aszfaltbetyárok számára, mint én.

III. oldal

Az autózás, mint olyan

Az eddig a felsorolt, inkább megmosolyogtató negatívumok ellenére is remeknek tűnő játéknak viszont van egy olyan tulajdonsága, ami minden autórajongónak fontos szempont a vásárláskor. Hiába ugyanis a színes-szagos körítés, ha a legfontosabb szereplők, a járművek viselkedése nem üti meg azt a szintet, amit egy ilyen patinás sorozattól elvárna az ember. Normál fokozaton játszva (vagy ahogy most hívják, Sporton, bár ez ugyanaz) egy élvezetes, nem túl arcade, de félszimulátornak (pl.: Forza 3, GT5) sem igazán mondható autós élményben lesz részünk. A kocsik között érezni a különbségeket, de még a legvadabb benzinszörnyek is az úton tarthatóak mindenféle előképzettség nélkül. Mindez viszont az első rész keményvonalas fanatikusai számára értelemszerűen nem lesz elég, ők egyből a hardcore módra lesznek kíváncsiak. Nos... szívesen írnám, hogy itt is minden oké, de sajnos nem tehetem. Az első TDU sem volt a szimulátorok netovábbja (bár pár .ini fájl megbuherálásával igen kellemes eredményeket lehetett elérni), a folytatásban a hardcore mód tovább butult, egyszerűsödött, amit a normál nehézségi szinten megértek, hisz ez nem egy tipikusan autófanatikusoknak kitalált játék, de a direkt profiknak szánt módnál nagyon nem tudok díjazni. Az irányítás könnyebb, a játék megengedőbb, az autók mozgása pedig bár nem nevetséges, de nem sokban tér el a normál mód lehetőségeitől. A fizikát kicsit komolyabban vették, mint hajdanán, de a kocsik adatait mintha nem igazították volna hozzá ehhez, és ezen csak tovább ront, hogy a törések (akarom mondani karcolások) itt mindössze esztétikai értékkel bírnak. Összességében tehát elmondható, hogy a TDU 2 realitás terén semmiben sem jobb az első résznél, sőt, az eddigi rajongóknak még csalódást is okozhat, szóval csak óvatosan.

Mindez persze nem ront olyan sokat a játékélményen, főleg ha tisztában vagyunk vele, hogy milyen célközönségnek szánta a játékot az Eden. A TDU első felvonása ugyanis nem kapott túl jó értékeléseket a sajtótól (olyan 7 körül mozgott az átlag), a játékosok nagy része pedig hamar hátat fordított a játéknak a limitált lehetőségek és sokaknak nehézkes játékmenet miatt. Így aztán a fejlesztők gondoltak egy nagyot, és a mindenki számára emészthető körítést olyan játékélménnyel támogatták meg, ami nem nyújt akkora kihívást, mégis jutalmaz orrba-szájba. Lehet keseregni, lehet nyafogni, de a döntés érthető, és még a fent említett negatívumok ellenére sem mondhatjuk, hogy gyenge lenne a TDU 2 autós élménye. Az egyedüli, ami tényleg nevetséges, az a terepjárók hihetetlen sebessége az off-road pályákon, míg a normális kocsik ott limitálva vannak úgy 100 km/h körüli teljesítményre. Tényleg nem volt jobb módja a két kategória előnyeinek és hátrányainak érzékeltetéséhez?

IV. oldal

Együtt a rengetegben

Bár a TDU 2 komoly és tartalmas egyjátékos móddal bír, lényege most is az online játék, amihez semmi más nem kell, mint betenni a lemezt, és aktiválni az internetkapcsolatot. Míg az első részben a játékosok sokszor maguk találták ki a játékszabályokat az amúgy elég fapados lehetőségek között (jó példa erre az állandó krúzolás), addig a TDU 2 itt igazán domborít, lévén MMORPG-ket megszégyenítő mennyiségű szociális lehetőséget nyújt a vásárlóknak. Lehet itt kérem szépen bulizni, haverozni, fogadni, versenyezni (a kooperatív módok közül a Follow the Leader messze kiemelkedik, itt ugyanis csak az első helyezett látja a következő checkpointot), kereskedni, sőt, klubokba tömörülhetünk, melyek főhadiszállását a lakásokhoz hasonlóan szabadon alakítgathatjuk. Összesen három elérhető klubszint van, s az utolsón már harminckét ember tömörülhet, így egy-egy fejlettebb csoport a nagyobb online szerepjátékok klánjaival említhető csak egy lapon.

Bár a TDU első részében is szórakoztató volt élő emberekkel találkozni és néha versenyezni, itt az élmény sokkal intenzívebb... lenne, ha a millió technikai bug ne nyomná rá a bélyegét a játékra. Sajnos akármilyen jó legyen is a többjátékos mód, ha alig-alig lehet bejelentkezni rajta, laggol, ledobál, kifagy, és még sorolhatnám. A készítők természetesen ígérgetik a javítást, ami majd mindent helyre hoz, sőt, elvileg a cikk írásának pillanatában is frissült pár fájl, de elég merész volt ilyen formában kiadni a játékot, főleg, hogy itt már tényleg a szociális interakciókra helyezték a hangsúlyt. Szórakoztató adalék persze, hogy a versenytársak betöltéséig szabadon sétafikálhatunk az autók között, de mindjárt nem olyan jó ez, ha örökké tart a dolog...

V. oldal

Csúcsmodell

Technikai fronton a TDU 2 nem okoz csalódást, sőt. A játék grafikája egészen lenyűgöző, kezdve akár a csodálatos és részletes autómodellektől, átvezetve a remek speciális effektusokon, egészen a kissé alacsony felbontásban textúrázott, de mégis változatos és élő környezetig. Ekkora helyszíneket pedig nem semmi lemodellezni, még ennél kisebbek is kifognak egyes fejlesztőcsapatokon. A szigeteket online dinamikus időjárás teszi még élethűbbé (pont a cikk írásának napján vált elérhetővé offline is), váltakoznak a napszakok, és úgy összességében minden rendben. Egyedül a karaktermodellek néznek ki rosszul, és az animációik sem valami szépek, de hát ennyit azért el lehet nézni egy ilyen szép játéknak. Mindehhez pedig alig kell gép, akinek a TDU első része elfutott, az a 2-vel is vígan játszhat majd, komolyabb kompromisszumok nélkül is.

A zenével és a hangokkal már nem vagyok kibékülve ennyire. Előbbiek jók, de nincs elég belőlük (már az első résznél is ez volt a baj), utóbbiak pedig sokszor ugyanolyanok a különböző kocsik esetében. Na jó, talán nem ugyanolyanok, de nincs valami markáns különbség köztük, ami az első rész után meglepő és érthetetlen. Talán rossz nyomon indultak el a fejlesztők? Akárhogy is, az audio-rész csak közepesre sikerült, és akkor az iszonyatosan gyenge szinkront még meg sem említettem.

Összegzés

A TDU 2 nem rossz játék, az első részt kedvelőknek mindenképp ajánlott, legalább kipróbálás szintjén. Az viszont szomorú, hogy nem látni konzekvens fejlődést, és az eddigi hibákat (gyenge online lehetőségek, nulla interaktivitás) most újakkal helyettesítették (bugok, visszalépés a vezetési élmény tekintetében). Éppen ezért, bár egy kifejezetten élvezetes és tartalmas játékkal állunk szemben, a "jó" nem válik "nagyszerűvé", a "tökéletestől" pedig mérföldek választják el. Az Eden és az Atari persze ígér fűt-fát-DLC-t-javítást, azaz kb. mindent, ami ráfér a TDU 2-re, de nem hiszem, hogy közel tízezer forint kifizetése után erre vágyna a legtöbb játékos. Engem persze azért így is megtalálhattok majd Ibizán, és biztos vagyok benne, hogy az iPon fórumozói közül is sokan élvezettel vetik bele magukat a gazdagok életébe, de mindez még nem változtat a tényen, hogy ennél jobbat vártunk. Sebaj, talán legközelebb.

Platformok: PC, PlayStation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: PC