I. oldal

Hivatás, életcél, szerelem. A sportolók más emberek, ők nem ülnek napi nyolc-tíz órát a számítógép előtt, és nem tömik magukat pattogatott kukoricával meg kólával, ha kedvük szottyan megnézni egy filmet. Ők keményebbek mindnyájunknál. Ötkor kelnek, nyersen eszik a tojást, rá se néznek a fehér kenyérre, s míg mi elégedetten kacsintgatunk az egyre gömbölyödő pocakunkra, ők minden nap hosszú órákon át tornáznak és súlyt emelnek, vacsora helyett pedig egyszerűen körbefutják néhányszor a lakótelepet, hogy fáradtan dőlhessenek az ágyba. Nem is programozók lesznek belőlük, hanem hivatásos, profi tornászok, ökölvívók, úszók, vagy focisták. Nekünk a legjobb testmozgás, ha nyomogathatjuk a kontrollert, de passzív sportként szeretjük nézni a közvetítéseket is, legyen az Európa bajnokság, világkupa, vagy egy egyszerű NB1-es összecsapás. Mindközül persze a legizgalmasabb az Olimpia, mely legközelebb csak 2012-ben lesz Londonban, a Summer Challenge: Athletics Tournament viszont már most bevezet minket a tornasportok eme különleges világába.

A játék összesen nyolcféle sportágat nyit meg előttünk, de ha a listába beleszámoljuk az alkategóriákat is, akkor végeredménynek több mint egy tucat verseny jön ki. A sprinterek indulhatnak a futás és gátfutás számokban, az izomemberek próbára tehetik magukat diszkoszvetésben, gerelyhajításban, súlylökésben és kalapácsvetésben, a nagyra törők kedvéért van távolugrás és magasugrás, ezen kívül pedig belekóstolhatunk még az úszás, a műugrás, az íjászat, a trambulin és a vívás világába is. A felhozatal kellemes lett tehát, nincsen benne az összes népszerű olimpiai szám, de egy leheletet legalább kapunk a profi sportokból, abban reménykedve, hogy a sok duzzadó izom láttán egyszer mi is kikelünk a kanapéból, és pizzarendelés helyett legalább lesétálunk a gyrososhoz, ezzel ledolgozva egy keveset a napi kalóriabombából. De félre az öniróniával, lássuk inkább, hogy mit kapunk, ha behelyezzük a lemezt kedvenc kis konzolunkba.

A protokolláris felvezetések után a sivár kékre sikeredett, de legalább könnyen átlátható főmenüben találjuk magunkat, ahol máris elmélyedhetünk a lehetőségek kicsiny tárházában. Négy játékmód van, a single discipline nevű nyelvtörő alatt az egyjátékos gyorsmeccseket találjuk, itt csak ki kell választani, hogy melyik sportágban induljunk, milyen legyen a nehézségi szint, és máris ringbe szállhatunk az aranyéremért. A cup játékmód több állomásos versenysorozatokat rejt magában, a multiplayer az online játszadozásoknak ad otthont, a career pedig egy átfogó kampánymód, melyben saját sportolópárost indíthatunk útnak. A versenyek itt pókhálószerűen követik egymást, minden nyeréssel két újabb helyszín nyílik meg, az éremért bezsebelt tapasztalatpontokat pedig karakterfejlesztésre költhetjük el.

II. oldal

Lehet kar-, test-, és lábizomzatot gyúrni, illetve növelhetjük a koncentrációt is, melynek köszönhetően emberünk egyre pontosabb lesz a pályán. A karrier módba belemélyülve viszont hamar megismerkedhetünk a játék rossz oldalával is. Nincsenek nemzetek, nyolcféle fantáziacsapatból választhatunk, akik olyan nevetségesen lettek elkeresztelve, mint Gazellas, Rockets vagy Wildhogs. Ruhaszínt nem választhatunk, az embereket pedig nem lehet szerkeszteni, a csapatok rikító cicanadrágot viselő kamionsofőrökből, gótikus tinikből és tetovált punkokból állnak, s ha még ez sem lenne elég, akkor nehézségi szintet sem tudunk választani. A legnagyobb fokozaton kell boldogulnunk, véresen megszenvedve minden egyes eredményért, nem kihívás ez, hanem emberkínzás, legalizált, kapitalista formában.

Emlékeztek még a summer.exe indítású DOS-os játékra? Ott hasonló nyári tornákon vehettünk részt, és bár imádtuk a pixelpaca minden pillanatát, kellett egy párszor billentyűzetet cserélni, mire meglett az a flancos aranyérem. A szóköz hetente elszállt, ami nem is csoda, hiszen vadul püföltük, hogy emberünk az első helyen érjen be a célba, néhányan ínhüvelygyulladást is kaptunk, s már azt hittük, hogy a rémálom már nem kísért többé, most itt ez a rettenet. Nem véletlenül írtuk, hogy szenvedés a versenyek minden pillanata, a Summer Challenge: Athletics Tournamentben ugyanis gyilkolnunk kell a kontroller karjait, össze-vissza tekerni, ütni, és tépni mindent, ami mozgatható rajta. Csak néhány példa. A futásnál lenyomva tartjuk a ravaszt, míg meg nem szólal a startpisztoly, ezzel nincsen is probléma, utána viszont az analóg kart jobbra-balra kell rángatnunk, egészen addig, míg a sportolónk be nem ér a célba. A hüvelykujjunk egy pillanat alatt görcsbe rándul tőle, ennél pedig csak az úszás rosszabb, ahol nem is egy, hanem egyszerre két kart kell használni, egyazon irányba tekergetve őket, figyelve arra, hogy ne legyünk túl gyorsak, mert a végén még kifullad a karakter, és persze a fordulót is jó iramban kell elkapni, nehogy a bukfenc alkalmával megelőzzenek a riválisok. Botrányos az egész, nincsen rá jobb szó!

A tempózásnál egy fokkal jobb, de hasonlóan idegesítő, amikor képernyőn felvillanó gombokat kell lenyomnunk, amolyan QTE, azaz quick time event rendszerben. Műugráskor a megjelenő ikonok azt mutatják, hogy melyik analóg kart melyik irányba toljuk el, párbajtőrnél védekezni kell oly módon, hogy reflexből rácsapunk a kivilágított gombunkra, trambulinon pedig egy négy vagy öt lépésből álló kombót kell bevinnünk azalatt a fél másodperc alatt, míg emberünk a levegőben van. Utána persze még le kell nyomni az analóg sticket is, ezzel rugaszkodik el ugyanis, hogy a következő ugrásnál is legyen elég lendülete a trükkhöz. Majdhogynem lehetetlen feladatok elé állít minket a játék, ám hogy egy kicsit a védelmére keljünk, azért elmondanánk, hogy a kalapácsvetés, és az íjászat például egész jó lett. Előbbinél a kar pörgeti be az embert, a ravasszal engedjük el a szerszámot, előtte azonban még a másik stickkel be kell állítani az ívet is, a megfelelő szög ugyanis kulcsfontosságú ilyen esetben. Utóbbi szintén érdekes, és meglepően szórakoztató, itt a jobb karral tudjuk felhúzni az íjat, a céltáblánál pedig kis nyilak mutatják, hogy merről fúj a szél és milyen erősséggel, sokat gondolkodni azonban nem szabad, hiszen a hölgy elfárad, és egyre jobban beleng a karja, minél tovább húzzuk az ellövést.

III. oldal

Játékélmény szempontjából ritka pocsékul teljesít a Summer Challenge: Athletics Tournament, a csapnivaló irányítás miatt alig két-három verseny van csak, amitől nem kapunk azonnal agyvérzést, és akkor még finomak voltunk. Folyamatos stressz és teljesítménykényszer alatt vagyunk, mintha valami multinacionális cégnél rugdosná a hátsónkat a menedzsment, az egyedüli különbség, hogy míg a munkahelyen azért lehet tenni valamit azért, hogy jók legyünk, itt még a lehetőséget sem hagyták meg. A játék szavatossága hasonlóan a zéró felé mutat, az ember elvan egy-két óráig a versenyszámok kipróbálásával, igyekszik felküzdeni magát a ranglétrán, hátha egy kidolgozottabb sportolóval könnyebb lesz a játék, de csak a kontroller amortizálódik, az viszont vészesen.

Konzolos játék lévén persze el lehet lenni az achievementek összegyűjtésével, ezzel is telik a nyári szünet, ám talán nem lepődik meg rajta senki, ha azt mondjuk, itt sem domborított nagyot a játék. Már maga a díjrendszer is rosszul van kidolgozva, az Xbox 360 achievementlistáját lehívva nem tudjuk meg, hogy az egyes pontokért miket kell tennünk, csak annyit árul el, hogy teljesítsük ezt, azt, vagy amazt a challenge-et. Ilyenkor ki kell lépnünk a játék elejére, belemenni a challenges menüpontba, megkeresni, hogy az adott cím milyen feladatot rejt magában, és elvégezni az utasításokat. Karrierben nyerjünk X darab aranyat, gyűjtsünk össze Y mennyiségű tapasztalatpontot, csináljuk meg az összes kupát, nyerjünk meg mindent a legnehezebb szinten, és állítsunk fel világrekordokat, nagytételben. Hát őszintén köszönjük szépen, de ebből nem kérünk!

A helyszínek legalább többnyire jól kidolgozottak, karrierünk során megfordulunk mindenféle modern stadionban, és ókori arénákból átalakított versenypályán is. Van naplementés és esti város, a közönség pedig mindig önfeledten tombol nekünk, mintha valami foci VB-n lennének, de ennek legalább van egy kis versenyhangulata, nem az a steril, szürke világ, amit megszoktunk a hasonló címeknél. A grafika technikailag elég gyengécske, a színek élénkek benne, de a textúrákon nem dolgoztak sokat a fejlesztők, és a fények se lettek olyanok, mint amit egy modern játéktól elvárnánk. A karakterek csúnyák, egyszerű alapmodell mindenki, még a The Sims 3 kis fickói is szebbek voltak, főleg, hogy itt még érzelmeket sem látunk az arcokon, az emberünk unott fapofával áll rajthoz, robot módjára végrehajtja a kontrollerpüfölésnél kapott utasításokat, végig mereven maga elé bámulva, mint valami műanyag kirakatbaba. A hangokat ezek után már nem is szívesen részletezem, a zenét érdemes azonnal kikapcsolni, ha nem akarjuk, hogy a szomszéd átjöjjön egy sörétes puskával, illetve ha már ott vagyunk, akkor a kommentátort is kilőhetjük, tíz perc után úgysem tud újat mondani, egy oldalnyi szöveget ismételget, felváltva cserélgetve a betanult megjegyzéseit.

IV. oldal

Jópofa apróság, amolyan öröm az ürömben, hogy a játékban van osztott képernyős mód, így egyszerre négyen is megmérkőzhetünk egymással, ha valami furcsa oknál fogva erre tartja kedvünk. Ilyenkor legalább tudjuk, hogy az ellenfél nem csal, ugyanolyan kontrollere van, mint nekünk, és az eredményekbe sem nyúl bele semmi mesterséges intelligencia, azt képzelve, hogy egy kis arányrontással hatékonyabb munkát képes belőlünk kicsavarni.

A Summer Challenge: Athletics Tournament nem egy orbitálisan rossz játék, sőt, nagyságrendekkel kellemesebb, mint egy helyi érzéstelenítésű gyökérkezelés. A 49 Games nem első alkalommal követ el azonban ekkora merényletet a jóérzés ellen, biztosan kevesen tudjátok, de a játék a hasonlóan izgalmas és sokatmondó címet viselő, Summer Athletics: The Ultimate Challenge folytatása. A botrányosan rosszra sikerült előzmények után persze nem vártunk semmi jót ettől a résztől sem, amit viszont kaptunk, az minden jóslatunkat alulmúlta. A játék bűn rossz lett, minden pillanata valóságos fizikai fájdalmat okoz a gép előtt ülőnek, igénytelen, játszhatatlan és unalmas az egész, egy szemét.

Platformok: PC, Xbox 360, és még ki tudja...

Tesztelt platform: Xbox 360