1. oldal

Elég felszínes volt a kapcsolatom a Stronghold: Crusader első részével, amit mostanra egy kicsit sajnálok is. Úgy sejtettem, andalító zenéje és mosolyogtató magyar szinkronja csakis egy békés, senkinek ártani nem szándékozó játékot takar, na de Ön nem olyan bölcs, Nagyuram! Fordult a sors, és ím, egyike lett a legsikeresebb stratégiai játékoknak, ékkő a kastély-szimulátorok között, és a Stronghold-sorozaton belül is a legnagyobbra tartott darab.

Én viszont annak idején, mit sem sejtve, kényelmesen építgettem a májusfákat és a magtárakat, mindaddig, amíg fel nem tűnt, hogy igazából ellenség is létezik. Ekkor én angolosan kiléptem a játékból, a keresztény lovagok becsületére mondom, nem ontunk vért a Szentföldön, még ha a mindenható fejlesztő akaratáról is legyen szó. Ennek persze nem spirituális, hanem jóval pragmatikusabb magyarázata volt: építkezni jó volt ebben a játékban, csatázni meg… hát nem.

Amikor észrevettem, hogy megjött a második rész, összezavarodtam. Nem volt ennek már vagy harminc része azóta? Gyorsan végigböngésztem a Firefly Studios kínálatát, és nem túlzok, címeik 70%-a valamilyen Stronghold-játék, vagy azok újrakiadása a HD jegyében. Viszont mint kiderült, a Crusader tényleg szépen el lett felejtve. Még ilyet. Pont gondolkodtam, hogy jó lenne valami echte középkori építkezés ide a laptopomra, és hát lőn. Immár nem egy izometrikus festményként, hanem teljes, háromdimenziós panorámaként.

Délceg pallosomra támaszkodván rimánkodtam, hogy telepítése ne legyen hiábavaló. Csillámlatos gúnyája alatt ne roskadjon meg satnya masinériám. Szálljon, akár a szél, a szó, a szív. Márpedig ez megtörtént: a játék elindult, nem túl előkelő felbontásban, de szépen csúszott, mosolyra fakasztott, hogy még mindig ott a narrátor, aki alázatosabb minden egyéb szoftvernél.

A mosoly viszont gyorsan az arcomra fagyott, mert a gyakorlópálya az első percben elakadt a móka. Egérgörgőt követelt tőlem. A galád. Nyomkodtam Ctrl-t, nyilakat, Alt-ot, Shift-et, de nem akart engedni. Nyomtam volna hát Alt-Tabot, hogy utánanézzek, most tényleg elrohanjak-e a kofához egeret venni csak ezért, de vissza már nem jutottam a játékba. Ez a játék nem szereti a laptopomat, nyugtáztam. Megolajoztam hát páncélzatom nyekergő ízületeit, és megkezdtem zarándoklatomat Nyugatra, ahol Asztali Gépem oltára várt. Őt már szerette a játék.

2. oldal

A Stronghold-sorozat, ha valaki még nem ismerné, a klasszikus középkori RTS-alapokat ötvözi az inkább 4X-re (Civilization) jellemző erőforrás- és diplomáciarendszerrel, végső soron pedig kitűnő alapot biztosít online mérkőzésekre – jól kiegyensúlyozott, sokféle építenivalóval és csúszkával bíbelődhetünk a kívánt hatás (a virágzó birodalom) elérése érdekében. Persze a Crusader esetében a birodalomépítés kifejezés némiképp túlzás, de olyasmi. És jelezném, mindezt jól is valósítja meg az új epizód, de amikor a játék tényleges mélységeit és erényeit próbáltam kigyűjteni, észre kellett vennem, hogy nem találok szinte semmit.

Ugye, adva vannak az alapok, ezeket gyorsan el lehet sajátítani, de hosszú hetek gyakorlásával lehet csak igazán tökélyre fejleszteni tudásunkat. Itt egy jó stratégiai játék, amelynek a központi mechanikáját évtizedek óta tökéletesítik, módosítgatják, de alapvetően el lehet mondani, hogy a Firefly tudja, mit csinál. Tehát el kellett jönnie az időnek, hogy magát a játékot felülemeljék saját játékszerűségén és egy erős történetet, jó kampányt, esetleg kitűnő átvezetőket is adjanak neki, hogy mondjuk az Age of Empires óta tátongó hiányosságot valami végre kitöltse.

De ahogy Arábiai Lawrence mondta visszatérve a sivatagból: „semmi nincs megírva”. A sovány történeti módban a gyakorlópályák és az előkészületek után Oroszlánszívű Richárd és Szaladin szemszögéből is levezethetjük a hadjáratot, és bár elmesélget a narrátor közben, nem bírtam lerázni magamról az érzést, hogy újra és újra egy kicsit módosított skirmish-pályát nyomok le, ugyanazokat a köröket futva. Raktár, nyersanyag, parasztok boldogsága, hadsereg, ismétlés.

Ez, azt hiszem, nem egy nagy gond, ha a rendszer van olyan kifinomult, mint mondjuk a StarCraft történetisége, vagy a Civilization összetettsége esetében, de itt igazából nem egy kielégítő dolog végigmenni a játékon. Hogy narratív játék legyen, nincs benne elég energia, változatosság, sem dráma, sem igazi ív, igazi céllal, egyedi karakterekkel. Hogy újra és újra játszható finomhangolt játék legyen, ahhoz pedig nincs igazán összetettsége. Ezért is fura ez a hibrid műfaj, mert egyébként nagyon jó játszani, leülni egy-egy pályára, végigcsinálni… de valamiért nem tartja bent az embert. Tizen-akárhány évvel az első rész után pedig igencsak furcsa, hogy (a 3D-s inflációval számolva) mennyire nem is lett nagyobb a „produkciós értéke” sem.

3. oldal

Grafikailag tulajdonképpen nincs vele túl sok baj, leszámítva, hogy az engine valamiért össze van veszve a műfajjal. Nagyon rossz minőségű mélységélesség-effektusokat láthatunk, ha szintkülönbségek vannak a pályarészeken, itt-ott vibráló textúra-részek vannak, de egyébként madártávlatból igencsak korrekt, szinte szép látványt nyújt a játék. Nem karakteres, nem gazdag, nem igazán korszerű, de megteszi még a mai felhozatalban is (ha-ha). A csaták valamivel elevenebbek, mint az első részben, de még mindig elég semmilyen, nincs megrázó háborús érzése az embernek.

Átvezető videókról sem igazán beszélhetünk. Kicsit megilletődtem a kezdő filmecskén, hogy nahát, valami eposzi dolog készülődik a lihegő lovaggal, de a dolog négy másodperc múlva véget is ért. Az ablakocskákban megjelenő játékbeli üzenetek animációi még a negyedik Civilizationtól is elmaradnak, pedig az is már bőven egy tegnapelőtti játék. A zene elvan a háttérben a maga kliséivel, a szerény szinkronhangszövegek is rendben vannak, de semmi emlékezetes. Történelmi, írásos anyagok, érdekességek, gyűjthető dolgok? Ezek se fértek bele. Átnézve a custom térképeket, a finomhangolási lehetőségeket, ott is éppen elég dolgot lehet találni, de nem meggyőzően sokat.

Szóval néhány óra elteltével ülök a gép előtt, próbálok összekaparni valamit ennek a (magában egyébként tök jó) játéknak a védelmében, de nem tudok előhozakodni túl sok dologgal. Egy nagyon szerény költségvetés csapdájában vergődő, sok lehetőséggel kecsegtető címről van szó, nagy folytatásról, és annyira-annyira sajnálom, hogy mégsincs igazi nagysága. Nincs elsöprő, marasztaló ereje. Az ember elépítkezik, elcsatázgat, jól szórakozik, de mégis… kevés ez ahhoz, hogy beverjem az ellenőrzőjébe a csillagos ötöst.

Azt sem akarom mondani, hogy kerülje el mindenki, mert kemény kritikát sem érdemel: a Stronghold-sorozatnak biztosan megvan a maga célközönsége, akik minden részt értő figyelemmel várnak, észreveszik a legfinomabb újításokat is, és ez egy korrekt cím, szerethető, jó játék. De aki így kauzále hébe-hóba bele akar tenyerelni valami jó kis stratégiába, nem itt fogja megtalálni azt, amiért beleszeret a műfajba. Aki magabiztosan rajongónak mondja magát, nyugodtan megvehetni, nem csináltak belőle borzalmas torzszülöttet, és még mindig kevesebb Stronghold-rész van, mint Assassin’s Creed, szóval ne szégyelljük hűségünket. Minden érintőlegesen érdeklődőnek viszont azt tanácsolom, várjon egy jó leárazást.

Értékelés: 7/10

Platform: PC