I. oldal

Richard Dick Marcinko. A vízalatti robbantások szakértőjeként 1958-ban lépett be az Amerikai Haditengerészetbe, majd 1967-ben Vietnamba vezényelték, ahol a SEAL Team Two csapat tagjaként, majd parancsnokaként a háború legsikeresebb küldetését hajtotta végre a Mekong folyó deltájában. Az iráni túszdráma hatására 1979-ben SEAL Team Six néven megalapította a világ első antiterrorista alakulatát, amely nem csak célját tekintve volt fontos az Egyesült Államoknak, de a trükkös névválasztás még azt is elhitette a világgal, hogy létezik öt másik különleges hadosztály a US Army berkeiben. A Red Cell nevű titkos szervezet 1984-es felállítása szintén hozzá köthető, Marcinko vezetésével ekkor indult meg az atomtengeralattjárók, hadihajók és repterek terrorelhárítási gyakorlatoztatása, a programban pedig még az Air Force One elnöki különgép is részt vett. Hősünk mára az USA legnevesebb és legelismertebb katonai szakértője, a Rogue Warrior című regényéből pedig most játék is készült.

A Star Wars Battlefront: Renegade Squadron, az Elite Squadron, a The Simpsons Game, a Rogue Trooper, a Shellshock 2 és az Aliens vs. Predator címeket is jegyző Rebellion Games legújabb játéka, a Rogue Warrior egyenesen 1986-ba kalauzol el minket. Dick Marcinko csapatát a történet szerint Észak-Koreába küldik, hogy semmisítse meg az ország nukleáris rakétakészletét, a cselekmények viszont sötét orosz szálakat fednek fel, és kiderül, hogy a Szovjetunió is rendelkezik néhány kontinentális tömegpusztító fegyverrel. Hősünk alakulata a megérkezést követően hamar meghal, Dick pedig magára marad a kelet-ázsiai zord messzeségben, de ez egy cseppet sem tántorítja el attól, hogy vezetésünkkel leszámoljon a nyugati fejlett világot fenyegető kommunista rakétaarzenállal.

A játék a stílusát tekintve egy PC-re, Playstation 3-ra és Xbox 360-ra is megjelent, lopakodós elemekkel dúsított taktikai FPS, melyet Black Razor alcímmel eredetileg a Spec Ops, a Shadow Ops és az America's Army játékokat is készítő Zombie Studios kezdett fejleszteni. A projekt akkor került a Rebellion Games-hez, mikor a Bethesda Softworks a rossz irányvonalra hivatkozva elvette a nevet az eredeti készítőktől, ám hogy ez mennyire volt jó döntés, az vitatott, a kész játék ugyanis messze alulmúlta a várakozásainkat. Nem is húznánk tovább a bevezetőt, következzen a véres valóság, lássuk mit sikerült kihozni a nagy Demo Dick történetéből!

II. oldal

A Rogue Warrior egy klisékkel és káromkodásokkal teli kőkemény akciójáték lett, melyben nincs más feladatunk, csak végigszaladni néhány lineáris pályán, kinyírni az ott lévő katonákat, és felrobbantani a célpontjainkat. Sajnos a nagy dirrel-durral beharangozott lopakodós játékmenet nem kapott elég nagy hangsúlyt, a végkifejlet szempontjából ugyanis teljesen mindegy, hogy egy Kalasnyikovval üvöltve daráljuk-e szanaszét az ellenfeleket, vagy árnyékban megbújva bevárjuk az arra sétálókat, és akkor csapunk-e le a vadászkésünkkel. A cél csak a rakéták elpusztítása, így elég néhány perc ahhoz, hogy rájöjjünk, felesleges bujkálni, sőt a saját dolgunkat nehezítjük meg mindennemű taktikázással.

 

Gyilkolni többféle módon lehet. Minden pályán egy hangtompítós pisztollyal kezdünk, mellyel távolról szépen lepuffanthatjuk az őrség tagjait, ily módon nyerve elegáns bebocsátást az aktuális objektumba, vagy célterületre. Ha lebukunk, és egyszerre ront ránk mindenki, akkor a gépfegyver mentheti meg az életünket, de az elhullott katonáktól helyzettől függően zsákmányolható még mindenféle egyéb puska, aknavető, csipa, assault rifle és golyószóró is. A hangoskodók a kézigránáttal üríthetik ki a szobákat, míg akik a csendes gyilkolást választják, azoknak nincs más dolguk, mint hátulról odalopakodni a kiszemelt áldozathoz, megnyomni a képernyőn felvillanó gombot, hősünk pedig egy gyilkos mozdulattal már azonnal ki is végezte a szerencsétlent. Ezt a rendszert amúgy killing moves-nak hívja a játék, és kivégzések egész sorát láthatjuk benne, van például amikor Dick egyszerűen csak kicsavarja az ember nyakát, vagy késével átvágja a torkát, de olyan durva dolgokat is láthatunk még, mint homlokon szúrás, vagy gerincen döfés.

 

Sajnos a sunyizós részek ennyiben ki is merülnek, a játék nem jelzi, hogy mikor vagyunk árnyékban, vagy hol nem látnak meg a katonák, sőt még saját szórakoztatásunkra sem lehet csapdákat állítani, tetemet eltüntetni, vagy mondjuk álruhát húzni. Nem egy Splinter Cell tehát a játék, ami látszik is a teljes megvalósításon. Persze egy könnyed esti kikapcsolódásnak megfelel, mert lehet nagyokat lövöldözni benne, van Gears of Waros fedezékbe bújás, vakon tüzelés, lámpakilövés, meg minden, ami manapság divatos lehet egy ilyen akciójátékban, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy igazi, maradandó élményt nyújtson a gép előtt ülőknek.

III. oldal

Az egész olyan, mint egy 80-as évekbeli ZS kategóriás akciófilm Dolph Lundgrennel vagy Steven Seagallal. A forgatókönyv mentes mindenféle fordulattól és komoly cselekménytől, egyetlen emberre épül, aki hangos káromkodások és fárasztó poénok közepette elbánik egy fél hadsereggel, hogy megmentse szeretett szülőföldjét, az Egyesült Államokat. Olcsó gagyi, de mégis van benne valami, amitől izgalmas lesz, amitől szerethető, egy érzés, ami nem engedi letörölni azt a szegény VHS kazettát még akkor sem, ha az esti program miatt lemaradnánk az új Dallas részről. Ilyen a Rogue Warrior is, hősünk „you son of a bitch” és „rock and roll, bastards” üvöltések kíséretében ötven tárat elhasználva végez az egész szovjet hadsereggel, száguldó vonatokra kapaszkodik fel, atlétában ugrik fejest a jeges vízbe, és kérdés nélkül késeli meg az áldozatait – mégis apánknak érezzük őt, és büszkék vagyunk rá, hogy a világbéke ennyire fontos a számára.

 

A Zombie Studios még az Unreal Engine 3.0-val kezdte el fejleszteni a játékot, a Rebellion Games viszont már a saját Asura motorjával fejezte be, ami sajnos meg is látszik a grafikán. A kép annyira sötét, hogy alig látni valamit, az emberek kidolgozatlanok és szögletesen mozognak, a pályák kicsik és túlegyszerűsítettek, a végigjátszás alatt pedig egy igazán jó speciális effekt sincs. A robbanás semmilyen kárt nem okoz, csak egy nagy narancssárga felvillanást látni, nyoma sincs a szép fényeffekteknek, a hóesés pedig olyan, mintha öklömnyi fehér golyók ereszkednének alá az égből. Borzalmas az egész, lehet mondani, hogy a látvány nem minden, de 2009 végén ilyen játékot kiadni egyszerűen szégyen!

 

A hangzás egy fokkal jobb, bár itt sincs semmi kiemelkedő teljesítmény, az megér egy erős közepest, hogy a főhősnek maga Mickey Rourke kölcsönözte a hangját. A Sin City és a The Wrestler sztárja olyan káromkodásokat adott a játékhoz, hogy Samuel L. Jackson Kígyók a fedélzeten című filmjében hallható „motherfucking snakes on this motherfucking plane” klasszikusa egy illedelmes és tisztelettudó megjegyzésnek tudható be mindezek tükrében. Az vitatható, hogy ez a sok anyázás most jó-e, vagy rossz a játéknak, az viszont biztos, hogy ha másban nem is, de irányításban legalább jól teljesített a Rogue Warrior. Teljesen egyszerű az egész, a célkereszt nem zavaró, van fegyverkitartás, hősünk egy gombnyomásra létrát mászik és kötélen ereszkedik, akciózás közben pedig nem akad be semmibe, úgyhogy ez legalább ha csak egy kicsit is, de hozzátesz ahhoz, hogy a játék ne kerüljön már az első pálya után a Vaterára.

IV. oldal

Az egyjátékos kalandok mellett elérhető egy online multiplayer mód is, ami nem meglepő  módon szintén elég gyengén teljesített. Az interneten deathmatch és team deathmatch módokban küzdhetünk meg egymás ellen, itt is van killing move, illetve annyi érdekesség említhető még meg, hogy csinálhatunk barát-listát, a játék pedig achievementtel / trófeával jutalmaz, ha egy ismerőst ölünk meg. A jutalmakat amúgy nagyon osztogatja a játék, a kampány végigjátszásával több mint 500 összeszedhető, míg multiplayerben 50 lejátszott meccsért, 10 ranked összecsapásért, és első helyezésekért is kövér pontok járnak, ami valljuk be, nem igényel nagy nekirugaszkodást senkitől.

 

Ahogy a leírásból is látszik, a Rogue Warrior bizony nem egy jó játék. Unalmas, klisés, monoton és lineáris az egész, csak lőni kell néhányat, késelgetni egyet-kettőt, és az ember már arra is ébred, hogy végigjátszotta az egészet. A kampány vetekszik a Terminator: Salvation hosszával, nagyjából két óra alatt teljesen végignyomható, bármelyik nehézségi fokozatot is válasszuk a három közül. A szavatossága így addig tart, míg meg nem látjuk a készítők listáját a képernyőn, a hirdetés aztán megy fel a netre, pár hónap múlva pedig már arra sem fogunk emlékezni, hogy valaha kipróbáltuk-e egyáltalán ezt a játékot. Kár érte, pedig jó kis Sam Fisher-pótló lehetett volna az öreg Dick!

Platformok: PC, Playstation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: Xbox 360