I. oldal

A valósidejű stratégiai játékok 2010-ben reneszánszukat élték. Először a Command & Conquer 4 és a Supreme Commander 2 jelentettek felüdülést a műfaj rajongói számára, majd jött a nyár, s vele a StarCraft II, hogy még nagyobb port kavarjon fel. Miután pedig lecsengett a veszedelmes nevek háborúja, befutott az őszre időzített R.U.S.E., hogy szép csendben valami olyat mutasson a műfaj szerelmeseinek, melyre talán nem is tudták, hogy vágynak. Pedig eleinte nem hittem volna, hogy ezt fogom írni, sőt... de inkább haladjunk szépen sorjában!

A háború valódi arca

A R.U.S.E. tulajdonképpen egy második világháborús RTS, melynek célja, hogy egyszerre nyisson a veterán stratégák és az újoncok felé. Ennek érdekében a játék meglehetősen egyszerűnek tűnik, főleg, ha valaki évtizedes tapasztalattal a háta mögött ül le játszani vele. Nincs sok egység, a fejlesztési fa sem valami részletes, és a megszokott dramaturgia sincs igazán jelen. Mindez viszont csak a felszín, ugyanis a kevesebb néha tényleg több, pláne, ha pazar változtatásokat eszközölünk egy régi recepten. Az első és legszembetűnőbb különbség a R.U.S.E. és társai közt a játéktér, mely gyakorlatilag egy hatalmas parancsnoki asztal. Miközben játszunk, kizoomolhatunk egészen az egekig, mely ez esetben a taktikai szobát jelenti. A pálya szélén túl látjuk, hogy ez csak egy terepasztal, körülöttünk pedig tisztek és katonák teszik a dolgukat úgy, ahogy az a háborús filmekben meg van írva. Ha viszont ráközelítünk a térképre, egészen közelről figyelhetjük a csaták eseményeit, és úgy irányíthatjuk egységeinket, ahogy azt a legtöbb RTS-ben megszokhattuk.

Ahogy a legtöbbször, úgy a R.U.S.E. esetében is hajlamosak lehetünk egyből a kampánnyal kezdeni a játékot, ami viszont azon felül, hogy betekintést nyújt a játékszabályokba, semmilyen élvezeti faktorral nem szolgál. Talán kegyetlen kijelentésnek hangozhat, de igaz, hogy a sztorimód roppant unalmas, lévén nem elég, hogy borzasztó könnyű (talán egyedül az utolsó küldetés izzaszthatja meg az embert, de az se vészesen), de a játékélmény nagyjából 40%-át, ha lefedi. A történetről meg inkább nem is írok semmit, legyen elég annyi, hogy ilyen ósdi körítéssel rég találkoztam utoljára. Minden átvezető videó érdektelen, csúnya és régimódi, így az ember kedve hamar elmegy a folytatástól, vagy épp a befejezéstől.

II. oldal

"Akkor mégis miért?"

... kérdezheti az Olvasó, ha türelmetlenül továbbkattint az értékelést összegző százalékszámhoz. Az ugyanis kellően magas ahhoz, hogy megkérdőjelezze a gyenge egyjátékos részt. Való igaz, hogy a R.U.S.E. kampánya nem nő fel a 2010-es elvárásokhoz, de a szóló lehetőségek nem merülnek ki benne, és a skirmish mód szerencsére ezerszer élvezhetőbb harcokat biztosít. Összességében kijelenthető, hogy a gép jól játszik, csak épp láthatóan csal a mi javunkra. A fejlesztők szándékosan visszafogták a gépi ellenfél teljesítményét, ami miatt az ember hajlamos csalatkozni az egyébként ügyes hadmozdulatokat prezentáló AI képességeiben. Remélem, hogy egy javítással a későbbiekben bekeményítik a program ezen részét, mert lehet, hogy meglepően jó eredménnyel dúsítaná a minden fronton híg egyjátékos opciókat.

Van azonban egy olyan pont, mely a R.U.S.E.-t a legtöbb mai RTS fölé emeli: a többjátékos mód. Maga a program ugyanis nem úgy működik, ahogy egy közönséges RTS-től megszokhatta az ember. Az Ubisodt üdvöskéjének csodafegyvere a Ruse-kártyák rendszere, mely a meccseket a szokásos győzelemért való harcon túl a másik élvezetes szívatásáig bővíti. Mivel valójában csak tábornokok vagyunk egy terepasztal előtt, az ellenfél lépéseiről is csak annyi értesülést kapunk, amennyit a hírszerzés össze képes szedni. Őket jelképezik most a Ruse-kártyák, melyek olyan, sokszor egymást ütő tulajdonságokat rejtenek, amik segítenek előre kitalálni, épp mire készül az ellenség. A pálya kisebb szeletekre oszlik, valahogy úgy, ahogy a Panzer Generalban, s egy-egy kártya csak egy ilyen szeletre érvényes. Amennyiben az egyik segítségével már kiderítettük, milyen irányba nyomul az ellenséges játékos, egy másik, jól időzített lappal olyan helyzetbe hozhatjuk, ami elég sok kellemetlenséget okozhat a számára. Kártyából egyébként elég sok van a rádiócsendtől kezdve a partizánokig, ahelyett viszont, hogy felsorolnám őket, inkább azt javaslom, hogy mindenki próbálja ki a játékot, mert multiban nagyon megéri. Szinte leírhatatlan érzés látni, ahogy beválnak az ember tervei, és legalább ennyire letargikus, mikor ráébred, hogy az asztal túloldalán ülő tábornok simán megtanította kesztyűbe dudálni.

Hozzátesz még az élményhez, hogy a játék óriási pályákon folyik. Ha mondjuk olyan apró terepek állnának rendelkezésünkre, mint a C&C4-ben, akkor nem jönnének ki ilyen hatásosan a kártyák tulajdonságai. Így azonban a fejlesztők pont oda szúrtak a konkurenciának, ahol a legjobban fáj, s ezt még egy hatásos irányítási mechanizmussal is sikerült megfejelniük. A játék közelre zoomolva úgy működik, mint a legtöbb RTS, távolabbról viszont a több száz baka egyetlen osztaggá sűrűsödik, megkönnyítve ezzel az eligazítást. A R.U.S.E. PS3 változata egyébként Move-val is játszható, noha azok, akik próbálták, még kissé kiforratlannak mondták a rendszert. Talán majd egy patch ezen is finomít...

III. oldal

Csodafegyver

A R.U.S.E. technikai oldalát egyetlen szó írja le igazán: hihetetlen. Hihetetlen, hogy a motor mennyi egységet képes kezelni egyszerre, hihetetlen, hogy azok milyen kidolgozottak, és hihetetlen, hogy a zoomolás is működik anélkül, hogy egy átlagos PC összerosálná alatta magát. Bár egyes területeken érezhetően spóroltak a puskaporral a fejlesztők (például a választható hat nemzetet alig különbözteti meg egymástól valami, és a táj textúrái is fapadosak itt-ott), az eredmény igen impresszív lett, és még azok is örülhetnek neki, akik nem kötötték rá gépüket a paksi erőműre. Csak összehasonlításképp a tesztgépen (AMD Athlon II X2; ATI HD5770; 6 GB RAM) vígan vitte a R.U.S.E.-t maximális részletességgel, ha a felbontásból hajlandóak voltunk leadni egy kicsit (1280x720-on már bőven elég képkockát tolt ki magából másodpercenként). Hangok és zene terén a játék egyébként rendben van, noha igazán kiemelkedőt nem nyújt. Még szerencse, hogy a különös atmoszféra bőven eléggé kiterjeszkedhet a többi pozitív tulajdonságnak hála.

Summa summarum

A R.U.S.E. egy remek többjátékos RTS lett, mely tényleg könnyen megtanulható, lévén rátermettségünket nem a reflexeink gyorsaságában, hanem az eszünk élességében méri. Igazán örülhetünk az Ubisoft új próbálkozásának, és csak azt sajnálhatjuk, hogy a messzemenőkig csiszolt multiplayer mellé mindössze egy elnagyolt és élvezhetetlen egyjátékos kampányt sikerült összetákolni. Emiatt sajnos kénytelen vagyok komolyan levonni az összértékből, holott ha rendben lenne az egyjátékos tartalom, egy új klasszikust is avathattunk volna.

Platformok: PC, PS3, Xbox 360

Tesztelt platform: PC