I. oldal

Perfection Island gyönyörű hely. A Nap hétágra süt, a madarak csicseregnek, a kis színes mackó lakók pedig gondtalanul élik mindennapjaikat. Van belőlük sárga, lila, kék és zöld is, a főzőcskézésen és a teázáson kívül pedig csak egy dolgot szeretnek jobban, estig heverészni a fűben. Egy kivételesen szép reggelen csöppenünk bele a történetükbe, amikor az egyik mackó éppen a szülinapjára készül. Lesz torta, lufi, kolbászsütés, meg rengeteg ajándék, a zsúrra pedig meghívást is kap minden jószág, csak szegény, szerencsétlen Naughty nem, akit mindig kiközösítenek kopott, foszló bundája, leszakadt füle, és áporodott szaga miatt. Hát mit csinálhat ilyenkor egy szomorú, csalódott plüssmaci? Visszavonultan búslakodhat a faházában, telesírva párnáját a nagy magány miatt? Nem. Naughty már sokadszorra marad ki a délutáni mókából. Elege van. Betelt a pohár. Megragad egy hatalmas konyhakést, elmegy a partira, és legyilkol mindenkit, könyörtelenül, amíg az összes szemét dög ki nem leheli testéből az utolsó vattacsomót is!

A kanadai Artifical Mind and Movement minden korábbinál szabadabbra engedte a képzeletét. A PSP-s Dante’s Inferno, és az újgenerációs konzolokra megjelent Wet után végignézték a teljes 156 részes Happy Tree Friends sorozatot, majd elhatározták, hogy gyártanak egy brutális gyilkosságokkal teli gyerekhorrort, egy olyat, ami képes megbotránkoztatni a felnőtt társadalom minden épeszű tagját. A játékban ölelnivaló plüssmackóknak adták a főszerepet, az édent pedig nem más változtatja pokollá, mint az általunk alakított Naughty Bear, aki válogatott módszerekkel vesz revánsot a pici lelkét ért sérelmekért. Nem hívják meg a szülinapi bulira, a választásokon a polgármesterjelölt az ő áthúzott arcképével kampányol, vagy egyszerűen csak a városba érkezik egy halom katona, hogy kiderítsék, ki a vérengzések felelőse. Indíték mindig van, a szigetet később még zombi- és robotmedvék is megszállják, aki pedig egyszer megérezte az igazságszolgáltatás hideg pengéjében rejlő erőt, az már nehezen tér vissza a normálisak közé. De talán nem is akar.

A kalandok összesen hét epizódra lettek osztva, melyeken belül egyenként öt kihívás van. Az első mindig az adott történet, mely kiakasztja a kis főhősünket, a maradék pedig ennek különféle kihívásokkal izgalmasabbá tett változata. Akad olyan, hogy időre kell megcsinálni a pályát, míg máskor nem szabad megsérülnünk, lopakodni kell, vagy éppen a gyilkolás van megtiltva számunkra, és úgy kell kikészíteni a többieket, hogy mi magunk egyetlen fegyvert sem használunk. Ilyenkor lehet csapdákat állítani, kiugrani a bokorból úgy, hogy halálra ijesszük a szerencsétlen arra járót, vagy egyszerűen csak megkergethetjük a mackókat, addig terrorizálva mindenkit, míg azok saját kézzel nem vetnek véget az életüknek. A repertoár széles, maga a játék viszont már közel sem olyan jó, mint amennyire hangzatosan össze lehet foglalni az eseményeit. Lapozz, és megtudod, hogy pontosan miért is!

II. oldal

Noha hét epizód van, a játék már ott hatalmas csalódás szemünkben, hogy mindegyik egyetlen helyszínen játszódik, a történeten kívül nincsen semmi változatosság. Perfection Island három részből épül fel, minden kaland a barna antihős odújából indul ki, majd következik egy pillanat alatt bejárható kerti partis rész, aztán kettőt pislogunk, és a teázós, gyáras negyedben már véget is érnek a kalandok. A Naughty Bear így olyan, mint egy sokszor végigjátszható demó, s bár a nagytestvérnek tekinthető Pokoli Szomszédok is hasonlóan korlátolt mozgásteret adott nekünk, itt már jóval kevesebb kreativitás és kihívás vár ránk. A játékmenet gerincének számító gyilkolós rész mindazonáltal egészen kellemes lett. A bujkálós megoldásokat kedvelők végignézhetik, ahogyan hősünk Sam Fisher nyomdokain haladva, egyenként teszi el láb alól az áldozatait, vagy választhatjuk a könnyebbik utat is, berohanva a buli közepére, aztán lesz, ami lesz.

A kis áldozatok nagyon aranyosak. Mindig menekülnek előlünk, autóba és motorcsónakba ülve próbálják elhagyni a szigetet, elbújnak a szekrényben, de nem egyszer ránk hívják a rendőröket is, persze csak ha mi már nem vágtuk el korábban a telefonvonalakat. Természetesen az sem ritka, hogy próbálva megmenteni szerencsétlen kis életüket, fegyvert ragadnak, azonban mielőtt valaki egy komoly mackóbunyóra gondolna, ismét le kell hűtenünk a kedélyeket. A harcok ugyanis hihetetlenül bénák lettek, az ellenfél kettőt ránk vág, majd elrohan, alig lehet utolérni, a kamera pedig folyton beleakad mindenbe, szinte lehetetlenné téve a tájékozódást. Ha bemegyünk egy házba, akkor alig lehet szétnézni, nem látjuk, hogy melyik irányból támadnak ránk, a későbbi szinteken pedig, amikor már kőkemény, gépfegyveres katonamedvék támadnak ránk, egyenesen öngyilkosság közéjük kerülni. A dolgunkat sok minden nehezíti tehát, a játék viszont még így is nagyon könnyű, jó, ha a végigjátszás tovább tart két rövid esténél, és akkor még sokat mondtam.

A menü nagyon jópofa. Olyan az egész, mintha egy gyerekjátékot nyomnánk éppen, a betűk és a háttér szép színes, aranyos dallamokat hallani, egyedül csak Naughty Bear ront bele a teljes idillbe, aki pofákat vágva, egy hatalmas késsel a kezében valósággal kikényszeríti, hogy kezdjünk el játszani. A pályákat egyébként úgy lehet végigvinni, ha teljesítjük a képernyőn megjelenő parancsokat. Valahány pont elérése rongálással és gyilkosságokkal, a dühünket okozó mackó megölése, különböző tárgyak összegyűjtése, majd megsemmisítése, egy szóval minden, ami egy kis lelki békét hozhat a mogorva szőrmók számára. Ha megvagyunk mindennel, akkor kinyílik a kuckónk ajtaja, és hazatérhetünk az otthonunkba, egy hatalmas szunyókálással megkoronázva a dolgos napot. Apró érdekesség, hogy a pályák végén értékeléseket is kapunk, a gép megmutatja, hogy mennyi cuccot törtünk össze, milyen szabotázsokat csináltunk, hány mackótársat kínoztunk meg, lopakodtunk-e egyáltalán, illetve hány feladatot teljesítettünk a kötelezőek közül. Ha jók vagyunk, akkor a rendszer zsíros pontokkal, vagy különféle jelmezekkel jutalmaz minket, melyeket felöltve életet, testi erőt, vagy extra sebességet nyerhetünk Naughtynak.

III. oldal

Az egyjátékos mód mellett természetesen multiplayer is van, ha éppen megjönne a kedvünk egy kis csoportos csonkolásra. Itt összesen négy mód közül lehet választani, melyek mindegyike a hagyományos CTF, king of the hill, és S&D szabályokra épül, csak ugye a mackók képességeire szabva. Az assaultban egy kék és egy piros csapat küzd meg egymással, az egyik támad, a másik védekezik, a cél pedig a kétperces körök alatt összetörni, vagy éppen megvédeni egy arany szobrot. De a cake walk is ismerős lehet a neten játszóknak, itt egy arany sütiért megy a harc, meg kell szereznünk azt, és annyi ideig magunkénak tudnunk, amíg csak lehet. Hátrány, hogy ha megkaparintottuk, akkor nincsen védekezés, nem lehet elbújni, és nem tudunk gyorsan futni sem, a kört pedig természetesen nem más nyeri, mint aki először eltölt iksz percet a sütemény társaságában. Az utolsó előtti golden oozyben szintén egy arany trófeáért megy a harc, ez viszont egy véletlenszerű helyre lerakott, milliókat érő gépfegyver, ami végtelen lőszerrel gyakorlatilag elpusztíthatatlanná tesz minket a harcmezőn. S ha már így belelendültünk a felsorolásba, akkor nézzük még meg a végsőt is. A jelly warsban egy játékos lehet a Naughty Bear, a többi pedig a szigetlakókat alakítja, a feladat szerint pedig, míg az előbbinek folyton szabotálnia, és gyilkolnia kell, addig az utóbbi csak egy hatalmas turmixgép beüzemelésével vethet véget a körnek. A mód érdekessége, hogy a főhős bármennyiszer respawnolhat, ám a másik csoportban csak akkor lehet ilyet, ha valaki visszahív az élők sorába.

A látvány sajnos elég gyengécske lett, nincsen sok komoly látnivaló a képernyőn, egyedül csak a színes design, és a mesés megjelenítés áll jól neki, a grafika egyébként technológiailag nagyon elavult. A stílus persze illik a rajzfilmes világhoz, de mégsem látunk semmi olyat, ami igazán megfogna benne, még a pályát sem dolgozták ki rendesen, mindenhol ugyanazokat az elemeket és textúrákat használják fel újra és újra. A hangok aranyosak, a kis mackók mindig hangosan vonyítanak, ha kínozzuk őket, sírnak a kis életükért, a szomorú pedig az, hogy itt sincsen semmi kiugró dolog, amiről érdemes lenne beszélni. Az irányítás legalább egyszerű, az LT az ijesztés, az RT a lövés, az RB a célzás, az X a támadás, az Y az elhajolás, az LB a sprint, a B az eldobás vagy a csapdakihelyezés, az A az interakció és fegyver felvétel, a jobb kar meg sajnos a kamera. Utóbbi azért kapja meg a sajnos jelzőt, mert nem csak, hogy automatikusan nem működik jól, de még kézileg sem forgatható úgy, hogy ne őrülnénk meg tőle. Szégyen.

A játékélmény elsőre szuper, a különböző fegyverekkel és az eltérő kivégzésekkel valóságos öröm ez a kis hajtóvadászat, azonban ha már ötödszörre nyomjuk ugyanazt, akkor azért nem csoda, ha beleununk. Ahogyan a második oldal elején is említettem, csak egyetlen pálya van a játékban, a szavatosság így pedig hihetetlenül alacsony, a kezdeti lelkesedés után az ember akkorát csalódik, hogy másnap már a játék eladása is megfordul a fejében. Azok viszont, akik valami oknál fogva megőrülnek a mackókalandokért, és képesek nem úgy tekinteni a játékra, mint életük egyik nagy tökön rúgására, azok véletlenül se váljanak meg tőle, hiszen hamarosan jön a DLC, melynek a részleteiről bár nem tudunk semmit, azt azért reméljük, hogy a rajongóknak megéri majd beszereznie. Addig is lehet írni a fejlesztőknek, gondolom mindenkinek van egy két ötlete, hogy mi hiányzik a játékból, ne adj’ Isten, mit tegyenek bele a második részbe!

IV. oldal

Ha az egydélutános kalandokon kívül másra nem, legalább az achievementek és trófeák kipörgetésére jó a Naughty Bear. A játék nagyon szórja a gamerscore-okat, vaskos jutalom jár az epizódok megoldásáért, a naughty pontok összeszedéséért, a teljesítményünket díjazó serlegek gyűjtéséért, illetve a különleges kivégzésekért is. Ha valakit megölünk a DJ pultnál, belefolytunk a WC kagylóba, betuszkolunk a hűtőládába, vagy rádobunk a tábortűzre, akkor máris megjelenik a kis pontjelző buborék, de maguk a challengek tökéletes teljesítése is jutalmat ér. Úgy kell lopakodnunk, hogy ne lássanak meg, nem használhatunk fegyvert, vagy meg kell sebesítenünk mindenkit, a skála széles, jól fel lehet tehát turbózni a statisztikánkat, már akinek ez számít valamit.

A Naughty Bear egy ötletes, szeretetreméltóan aranyos, mindazonáltal hihetetlenül beteg, és perverz játék, ami csak egyetlen dolog miatt bukott meg, és az a kivitelezés. A remek alapanyagból a készítők képesek voltak egy összecsapott vacakot gyártani, ami mind technikailag, mind játékélmény tekintetében sehol sincs attól, amit ki lehetett volna belőle hozni. Persze élvezetes dolog kínozni a kis bundásokat, laposra verni baseball ütővel a pici fejüket, szétszabdalni őket egy macsétával, de ez édes kevés ahhoz, hogy jó legyen a játék. Az olasz 505 Games kiadó nem szerepelt jól most nyáron, a MorphX botrányosan rossz lett, a Backbreaker csak a GTA fizikai motorja miatt ér valamit, a Naval Assaultról pedig inkább ne is beszéljünk, nem érdemli meg. Még ez a próbálkozásuk volt a legjobb, jó értékelésre viszont semmiképp sem számíthat!

Platformok: PS3, Xbox 360

Tesztelt platform: Xbox 360