Oldal I.

A Call of Duty sorozatra sok mindent lehet mondani, de hogy sikertelen volna, azt nem igazán. Az első része 2003-ban megannyi Év játéka-díjat zsebelt be, a 2005-ben érkezett folytatás pedig egy teljes évig az Xbox 360 legjobban fogyó játéka volt. Az igazi áttörés azonban kétségkívül 2007-ben következett be, amikor is megjelent a Call of Duty 4: Modern Warfare. A fejlesztő Infinity Ward kilépett a második világháború bűvköréből, és egy fiktív konfliktust állított a középpontba, mely szerint a nyugati hatalmak összerúgják a port a terrorizmusban fuldokló Oroszországgal. A játék olyan sikeres lett, hogy a vele egy évben érkező siker várományos Halo 3-at legyőzte annak saját platfromján (természetesen az Xbox 360-ról van szó), és mindmáig százezrek játszanak a szerverein nap mint nap. Most, két évvel a nagy váltást követően itt a folytatás, a Modern Warfare 2, ami a boltba kerülésének első napján majdnem ötmillió példányban talált gazdára, bizonyára nem véletlenül.

Az új háború

Habár a Modern Warfare 2-t kevesen várták kifejezetten az egyjátékos módja miatt, hadd kezdjem mégis a játék eme részével a tesztet. Ugyan tény, hogy a kampány most is csak amolyan edzésnek fogható fel a tartalom 70%-át kitevő multiplayer mellett, de azt meg kell hagyni, hogy ez egyszer az Infinity Ward tényleg kitett magáért. A történet öt évvel az előző epizód után játszódik, amikor is annak főterroristáját, Zakhaevet mártírrá avatják a széthullóban lévő Oroszországban. Ezt a kaotikus helyzetet kihasználva Zakhaev egyik régi bajtársa, Vladimir Makarov hadsereget toboroz, átveszi a hatalmat, és terrorcselekményekkel nekikezd a harmadik világháború kirobbantásának. Egyedül mi vagyunk, akik megállíthatjuk, na meg persze az a pár baka, akinek a bőrét magunkra öltjük a nagyjából 5-6 órát tartó végigjátszás alatt. Szinte az első rész összes szereplője visszatér, és mivel a sztori több szálon fut, igen gyakran fogunk váltani köztük. Az első rész legemlékezetesebb karaktere, Price kapitány most is megpödöri bajszát pár fanatista eliminálása kedvéért, és egykori hű társa, Soap is visszatér, hogy punk frizurájával rémisztgesse az ettől azonnal AK-ért nyúló riói lakosságot.

A Modern Warfare 2 megörökölte elődei legjobb tulajdonságát, és ezúttal is nagyon sokféle helyszínre kalauzol el, így unatkozni, vagy túl sokáig egyforma környezetben időzni nem igazán fogunk. A történet azonban mégsem ezért lesz ránk igazán hatással, hanem sokkal inkább a remekül megszerkesztett dramaturga miatt. Ha az első rész atombombás jelenetén elkerekedett a szemünk, akkor az itt látott fordulatok és szörnyűségek felett sem fogunk elsiklani egykönnyen. Hogy csak egy példát említsek, a BBC csatorna már a napokban kiverte a balhét az egyik pálya miatt, melyben Makarov egyik társát kell irányítani, aki nem mellesleg a CIA beépített embere. A tömeggyilkos Makarov pedig nem más feladatot bíz ránk, mint kiirtani egy reptéren várakozó emberek ártatlan tömegét. Se fenyegetés, se követelések, semmi. Csak megyünk és csapatunkkal hidegvérrel öljük a sikoltozó, földön kivérző szerencsétleneket. És ez még csak egy megrázó jelenet a sok közül! A Modern Warfare 2 sztorija tehát kifejezetten sokkoló itt-ott, és bár a küldetések közti eligazítás unalmas perceit végre normális animációkra cserélhették volna, azért így is elégedettek lehetünk (az ominózus pályát egyébként át lehet ugrani, ha a játék elején elfogadjuk az erre figyelmeztető üzenetet).

Oldal II.

Játékmenet

Ugyan a történet markáns változásokon esett át, de ez a játékmenetről már nem mondható el. Az alapok most is ugyanazok, tehát nem fogunk túl sokat gondolkodni, hanem rohanunk előre a jórészt teljesen lineáris pályákon, és halomra lőjük a szembejövő rosszfiúk tömegeit. Az események most is fájóan scripteltek és kiszámíthatóak, így ha egyszer végigvittük a kampányt, akkor másodszorra maximum az achievementek miatt lesz érdemes. Maguk a pályák annyiban változtak, hogy bár most is csak egy úton juthatunk el a célunkig, sokkal nagyobbak és tágasabb érzetet keltenek, ezzel elkerülve a korábbi CoD-ok "egér vagyok a csövekben" érzését. Az viszont, hogy most sincs mesterséges intelligencia, már eléggé kiábrándító. Ellenfeleink meglehetős sokfélesége semmilyen különbséget nem hoz a viselkedésükben, hisz legtöbbjük csak berohan a kódjukban előre letárolt fedezéklehetőségeik egyikébe (Na ne tessék sokat várni, max három ilyen, ha van, és alig-alig cserélődnek a visszatöltésekkor!), és lő, ahogy a csövön kifér. A találati arányuk már-már túl jó, gondolom csalnak kicsit, míg elhalálozni az Istennek sem akarnak, szóval a fejes itt is csak mesterlövészpuskával a vállunkon halálos.

Sajnos társaink sem sokkal okosabbak. Ugyan most nem hullnak el olyan könnyen, de célozni képtelenek, így azon felül, hogy megalapozzák a hangulatot, semmi hasznuk nincs. Néha benyögnek egy-két vicces szöveget, és alapvetően jól játsszák a tapasztalt bakát, de mivel így is egyedül kell legyűrnünk az ellenünk szegülő több ezer ellenfelet, előfordul, hogy nem érezzük értékesnek a jelenlétüket. A dolgon tovább ront, hogy időnként elakadunk tőlük az ajtókban, vagy hogy véletlenül rájuk nyitunk tüzet, mert a harcok káoszában nem mindig tiszta, ki van kivel. Mivel lehetséges a baráti tűz, a küldetéseket könnyedén elbukhatjuk pár gyors sorozat miatt, úgyhogy legyünk rendkívül körültekintőek. Az ellenséggel vívott harc sem lesz könnyű, mert mindig minden irányból repkednek a golyók, de a legrosszabb kétségkívül most is a gránátok pontossága. Mire kiszúrjuk, hogy jelez a gránátdetektor, már rég késő, és bumm, alulról szagoljuk az ibolyát. Ám mindez még semmi ahhoz képest, ami akkor történik, ha golyót kapunk. Az egész kép elpirosodik, piszkos lesz a vértől, és mi csak kapkodjuk a fejünket, hogy úristen, hová lehetne elbújni. A régi CoD-oknál sokkal tovább tart a regeneráció, és mivel alig látunk valamit, sérülten nem fogunk Rambot játszani.

A gyors akciót párszor járműves részek is megszakítják, de mi magunk vezetni csak keveset fogunk. Amikor pedig igen, az nagyon könnyű lesz, mert bár lőnünk is kell a kormányzással egy időben, a játék ilyenkor automata célzásra vált, szóval ha meghúzzuk a ravaszt, a legközelebbi ellenfél hullik el. A régebbi részektől eltérően ezek a jelenetek most kifejezetten jók lettek, nem frusztrálóak, és mivel a pályák között nincs töltés, ki sem fognak zökkenteni minket. Az egész kampány egy nagy adrenalinfröccs az első perctől az utolsóig, és épp emiatt sajnálatos, hogy olyan rövid, amilyen. Eme sorok írója öt játékóra alatt végezte ki a normál fokozatot, és még lassú is volt!

Oldal III.

Multiplayer

Persze kit érdekel egyáltalán a szóló rész? A Modern Warfare 2-t már a bejelentése óta is csak a multi miatt várták a tömegek. Sajnos a PC-seknek rossz hír, hogy a dedikált szervereknek búcsút kellett mondani, noha most megint felröppent pár hír, hogy esetleg mégis lesznek valamilyen formában. Ezt leszámítva kijelenthető, hogy a dolog megérte a várakozást, noha ezred annyira nem forradalmi vagy előremutató, mint a CoD 4-é volt annak idején. Mindössze egy kiforrott, minden tekintetben továbbgondolt, de a gyökereit el nem hagyott formuláról van szó. A magam részéről persze nem is vártam többet, hisz a CoD 4 és a WaW még most is töretlen népszerűségnek örvend.

Apróságok mindenesetre változtak, és ezek miatt mégis kicsit más a MW2. Először is a fegyver, amit régen elsődlegesként hordoztunk, most másodlagos lesz, szóval ha kedvünk tartja, egyezerre vihetünk magunkkal mesterlövészpuskákat és gépfegyvereket is. Mivel a játék 30 különféle fegyvertípust vonultat fel, könnyen belátható, hogy ez mennyi variációt hordoz magában, s ezáltal garantált a változatos taktika. A perkek mostantól beválthatóak egy másodlagos képességre is, míg a halálperkek olyan rövid, de intenzív extrákkal szolgálnak, hogy megéri néha csak ezekért elszúrnunk az arányunkat. Csak akkor jönnek elő, ha sokszor halunk meg anélkül, hogy akár egy fraget is szereznénk, úgyhogy ha valaki látni akarja, mire képes a Painkiller vagy a Copycat, az nyugodtan nyírassa ki magát néhányszor.

Maguk a pályák a klasszikus CoD-nak megfelelően rengeteg utat kínálnak, így mind a 16 kedvelhetőre sikeredett. De mi van akkor, ha mégis megunjuk őket, vagy épp nincs kedvünk a már megszokott játékmódokban bohóckodni? Nos, akkor ott a Spec Ops. mód, ami kooperatív küldetéseket tartalmaz két játékos számára. Ugyan van egyjátékos része, de az csak valami nyomdahiba, tessék gyorsan elfelejteni! A Spec Ops. ugyanis ketten a legjobb, és az Infinity Ward nagyon jó kis missziókat rittyentett nekünk. A baj csak az, hogy nagyon rövidek, de mivel a játék már most óriási siker, tuti, hogy előbb vagy utóbb kapunk még belőlük DLC formájában. A többjátékos mód tehát nem okoz csalódást, így aki csak emiatt vette meg a MW2-t is nagyon jól választott.

Oldal IV.

Tálalás

A Modern Warfare 2 az első részben is látott IW-engine-t használja, ami konzolon lenyűgöző eredményt nyújt, de a PC-re néha már kicsit kevés. A karakterek nagyon jól néznek ki, de az élek még mindig sokszor darabosak, és a téli erdő fáinak levelei is az előző generációs akciójátékokat idézik. Aki Xbox 360-on vagy PS3-on játssza az új CoD-ot, az persze messzemenőkig elégedett lehet, hisz jelenleg tényleg ez a legszebb multiplatform FPS. Mindössze PC-n várna kicsit többet az ember, főleg a Crysis után két évvel. Ennek ellenére persze lesznek pillanatok, amikor csak nézünk, mint a moziban. A riói pálya például gyönyörű, olyan részletgazdag, amilyennel még nem sok FPS-ben találkozhattunk, de hasonlóan lenyűgöző a romba dőlt Washington és a lángoló Fehér Ház is. A fényekért felelős rutin kitesz magáért, így a villámlás vagy tűz által megvilágított testek már-már fotorealisztikusak, és az időjárás is nagyon jól mutat. Mindennek az ára amúgy nem túl nagy, a tesztgépen (AMD Athlon II X2 240 @ 3,4 GHz, HD3870, 6 giga RAM) csak pár helyen volt szaggatás 768p-s felbontás, négyszeres élsimítás és maximum grafika mellett, de azokon a pontokon sem volt megmagyarázható, és csak egyszer-egyszer történt meg, így feltételezem, hogy optimalizációs hibák álltak a háttérben.

A zene és a hang nem lett kiemelkedő, de megállja a helyét. A katonák folyamatosan kiabálnak, az ellenfelek a saját nyelvükön osztják az utasításokat, a fegyverek pedig ropognak, míg a küldetés végén fel nem csendül a megszokott "ájemdöamerikánhíró-zene". A dolog csöpög a giccstől és fejfájást is okozhat nagy mennyiségben, de a MW2 szerencsére még így is sokkal kevesebb rózsaszín masszát nyom a képünkbe, mint elődei, szóval akik nem bírják az ilyet is szeretni fogják az általa teremtett hangulatot.

Összességében tehát elmondható, hogy a Modern Warfare 2 remek játék lett. Tökéletesnek nem tökéletes, és persze forradalmat sem hozott, de a jelenleg kapható FPS-ek közül még így is messze kiemelkedik. Az egyetlen bánatom, hogy a sztori nem kapott lezárást, szóval most várhatunk a harmadik részig, hogy választ kaphassunk kérdéseinkre. Most azonban az Infinity Ward is szabira megy, hogy jövőre valószínűleg megint egy treyarch-féle CoD-dal lepjen meg minket az Activision.

(A szavatosság a multiplayer miatt van!)