Bevezető és rövid történelmi áttekintés
Most, hogy véget értek az ünnepek, valószínűleg sokan lettek gazdagabbak egy-egy olyan ajándékkal, ami valamiféle memóriakártyát fogad – akár elsődleges, akár másodlagos tárhelyként –, legtöbb esetben SD típusút.
Mivel manapság elég sok szabvánnyal kell tisztában lenni ahhoz, hogy készülékünkhöz a legmegfelelőbb memóriakártyát válasszuk, ezért úgy gondoltuk, írunk egy gyorstalpalót, amely segít eligazodni az egyre keszekuszább kínálatban. Mielőtt azonban belecsapnánk a közepébe, érdemes röviden áttekinteni, honnan indult és hová jutott az SD memóriakártya-formátum, illetve szabvány.
Történelem – dióhéjban
Közvetlenül az SD memóriakártyák megjelenése előtt két jelentősebb memóriakártya-szabvány próbált teret hódítani magának. Az egyik az 1995-ben megjelent Smart Media volt, amely néhány évnyi használatot követően nyugdíjazásra került, ugyanis vékony kivitele miatt túlságosan sérülékeny volt, valamint sebesség és adattároló kapacitás terén sem tudta teljesíteni a kor kihívásait.
A következő lépcsőt az 1997 folyamán bemutatott MultiMediaCard képviselte, ami a SanDisk és a Siemens AG együttműködéséből született. Ez a formátum már elég szép karriert tudhat maga mögött, igaz, klasszikus memóriakártyaként azért akkora népszerűségre még így sem tett szert, mint az 1999 folyamán bemutatott SD, azaz Secure Digital szabvány. Azt viszont érdemes megemlíteni, hogy a szabvány mögött álló MultiMediaCard Association 2008 folyamán átadta a szabvánnyal kapcsolatos dokumentumokat és eszközöket a JEDEC-nek, amely a memóriaipar egyik legfontosabb szabványszervezete. Ennek köszönhetően az MMC még ma is használatban van, igaz, nem memóriakártya formájában, hanem beágyazott memóriachipként, ami BGA tokozáson belül ötvözi a memórialapkát és a vezérlőt. Ez a költséghatékony tárhely sok mobileszközben helyet kapott az elmúlt években – eMMC néven vált ismertté és egyes felhasználói körökben hírhedtté is, hiszen szerény képességei miatt sokan ódzkodnak tőle.
Tehát az MMC ütőképesebb, DRM támogatással, azaz digitális tartalomvédelmi szolgáltatásokkal is felvértezett „utódja” az SD memóriakártya-szabvány lett, amit 1999-ben mutattak be. A szabvány mögött akkoriban egy SD-3C LLC nevű vállalat állt, amelyet a SanDisk, a Panasonic és a Toshiba hozott létre. Később, 2000-ben megalakult az SD Szövetség (SDA – SD Association), amely manapság már több, mint 1000 taggal büszkélkedhet.
Egy ideig csak az SD memóriakártya-formátum volt használatban, aztán 2003 folyamán bemutatkozott a miniSD, amit elsősorban mobileszközökhöz fejlesztettek ki. Ez a formátum 2008-ig próbálkozott a piac meghódításával, de nem igazán lett átütő siker.
2006 folyamán elérhetővé vált a nagyobb, maximum 32 GB-os adattároló kapacitást nyújtó SDHC szabvány is, amit még a miniSD formátumú modellek is használtak, egészen 16 GB-os kapacitásig. Időközben azonban befutott a legújabb és legkisebb SD memóriakártya-formátum is, a microSD, ami eredetileg a TF (TransFlash) nevet viselte. A SanDisk által kifejlesztett formátumot 2005 folyamán az SDA miniSD néven mutatta be az SDHC szabvánnyal együtt, ami 2 GB-tól 32 GB-ig terjedő adattároló kapacitást tett lehetővé. Az első microSD memóriakártyák adattároló kapacitása persze még csak 32 MB-tól 128 MB-ig terjedt.
2006-ban ugyancsak fontos esemény volt az SDIO szabvány bejelentése, amely lehetővé tette, hogy az SD buszon keresztül WiFi vezérlő, GPS vezérlő, Ethernet vezérlő, RFID olvasó, Modem, Bluetooth vezérlő vagy infravörös port is használható legyen, így a mobileszközök funkcionalitása könnyedén bővíthető volt. A speciális kártyák ugyanolyan formátumúak voltak, mint a normál SD kártyák, sőt, elektronikailag sem különböztek tőlük, ám a fogadó eszköznek rendelkeznie kellett a megfelelő támogatással és driverekkel ahhoz, hogy használni lehessen őket.
A FAT32-es fájlrendszerre támaszkodó SDHC szabvány 2006-os megjelenését követően 2009 folyamán az SDXC (Secure Digital Extended Capacity) szabvány is megjelent, ami már exFAT fájlrendszert használt, adattároló kapacitás terén pedig akár 2 TB-os memóriakártyák létrehozását is lehetővé tette – de a technológia akkoriban még ilyesmire nem adott módot, hiszen még csak a 32 GB-os, illetve a 64 GB-os lépcsőt ostromolhatták a kártyák.
A Sony is versenybe szállt akkoriban a vásárlók kegyeiért a hasonló tulajdonságokkal rendelkező MemoryStick XT kártyaformátummal, de ez a magas licencdíjak miatt szinte csak és kizárólag a Sony saját termékeiben került felhasználásra, valószínűleg a legtöbben nem is hallottak róla.
Csoportosítás kapacitás és fájlrendszer szerint
SD memóriakártyák csoportosítása kapacitás és fájlrendszer szerint
Eleinte, amikor az SD memóriakártya-szabvány megjelent, az első SD memóriakártyák mindössze 128 MB-os adattároló kapacitással rendelkeztek, a szabványban foglalt maximális elméleti adattároló kapacitás pedig 4 GB volt, de a valóságban többnyire 2 GB-nál tetőztek ezek a memóriakártya-típusok. Ezt a típust SDSC (Secure Digital Standard Capacity) néven is szokás emlegetni. Fájlrendszer terén ebben az esetben FAT12 és FAT16 közül lehet választani.
Az SDHC (Secure Digital High Capacity) szabvány érkezésével a 4 GB-os határt sikerült egészen 32 GB-ig kitolni, ami egy időre csillapította az adattároló kapacitás iránti éhséget. De nem sokáig. Az SDHC memóriakártyák alapértelmezett módon FAT32-es fájlrendszert használnak, de másféle fájlrendszerre is formázhatóak, igaz, az SD Association ezt nem ajánlja, hisz nem lesz optimális a működés sem élettartam, sem pedig adatátviteli sebességek terén. Az SDHC modellek az SDA 2.0-s Specifikációra támaszkodnak.
Mikor már egyre inkább kevésnek bizonyult az SDHC szabvány által kínált adattároló kapacitás, kifejlesztették az SDXC (Secure Digital Extended Capacity) típusú szabványt, ami adattároló kapacitás terén 64 GB-tól egészen 2 TB-ig terjed. Ezt a szabványt egyelőre még nem nőtte ki az ipar, de egyes gyártók már kezdik megközelíteni az elméleti maximális adattároló-kapacitás határt, hiszen a korábbi 512 GB-os csúcstartó után idén már egy 1 TB-os memóriakártyát is bejelentettek. Az SDXC modellek alapértelmezett fájlrendszere az exFAT, SDA Specifikáció terén pedig a 3.0-s kiadást használják. Az SDA Specifikáció persze azóta már bővült, hiszen az új sebességosztályok miatt frissíteni kellett – de mielőtt még erre is kitérnénk, feltétlenül tisztáznunk kell néhány alapvető dolgot.
Az említett memóriakártya-típusok könnyedén megkülönböztethetőek egymástól, hiszen tartalmazzák a használt szabvány logóját, így egyszerűen eldönthető, az adott rendszerrel kompatibilis-e a kiválasztott modell. Általánosságban elmondható, hogy az SDXC szabványt támogató eszközök visszafelé kompatibilisek mindegyik korábbi szabvánnyal, de a régi szabványú memóriakártyát használó eszközökben már nem használhatóak az újabb memóriakártyák. Ez elsőre lehet, hogy zavarosan hangzik, de az alábbi ábra segít rendbe tenni a dolgokat.
A fenti ábra lényege, hogy az SDXC támogatással rendelkező eszközök az SDXC mellett az SDHC és az SD memóriakártyákat is fogadják. Ezzel szemben az SDHC eszközökben már csak SDHC vagy SD memóriakártya kaphat helyet, az SD támogatással ellátott eszközök pedig csak SD memóriakártyát kezelnek, újabbakat nem. Visszamenőlegesen tehát biztosított a támogatás a régebbi formátumok felé, de a régi formátumú olvasók új formátumú memóriakártyát nem kezelnek.
Arra is oda kell figyelni, hogy a különböző eszközöknél adattároló-kapacitás frontján is szokás meghúzni a határt, így SD memóriakártya vásárlásakor érdemes fellapozni a felhasználói kézikönyvet, hogy biztosan kezelje a meglévő eszköz az új memóriakártyát.
Az SD memóriakártyák egyébként az MBR (Master Boot Record) támogatás jóvoltából akár operációs rendszer fogadására is képesek, igaz, ebben az esetben érdemes olyan példányt választani, amely nem csak magas írási- és olvasási sebességeket nyújt, de 4K-s írási és olvasási feladatokban is remekel.
Fizikai SD memóriakártya-formátumok
SD memóriakártya-formátumok
Ahogy a memóriakártya-történelem rövid összefoglalójában már említettük, első körben csak normál SD formátumú memóriakártyák voltak forgalomban, amelyek 32 milliméter hosszúak, 24 milliméter szélesek és 2,1 milliméter vastagok. Az SD formátumú memóriakártyákat rengetegféle eszközben használják, például digitális fényképezőgépekben, noteszgépekben, autós fedélzeti kamerákban, autós szórakoztatóelektronikai-rendszerekben, digitális kamerákban, biztonsági kamerákban, digitális tükörreflexes fényképezőgépekben (DSLR), digitális televíziókban, set-top-box konfigurációkban, multimédiás lejátszókban és esetenként asztali számítógépekben is – például felvételek vagy fotók importálására. Az SD formátumú kártyák adattároló kapacitás terén SD, SDHC és SDXC kiszerelésben egyaránt elérhetőek.
Nem sokkal később a miniSD memóriakártyák is elérhetővé váltak, amelyek kisebbek, mint SD formátumú társaik. Ezek a memóriakártyák csak 21,5 milliméter magasak, 20 milliméter szélesek és 1,4 milliméter vastagok, kereskedelmi forgalomban pedig elég ritkán lehet velük találkozni, legalábbis az SD és a microSD modellekhez képest. A miniSD memóriakártyákból csak SD és SDHC változatok készültek, SDXC modellek nem.
A harmadik, egyben legnépszerűbb SD memóriakártya-formátum a microSD, ami a legkisebb is. A microSD memóriakártyák csak 15 milliméter magasak, 11 milliméter szélesek és 1 milliméter vastagok, így meglehetősen könnyű őket elhagyni. Amennyiben ezeket normál SD kártyát fogadó eszközben is használni szeretnénk, választhatóak SD adapterrel ellátott csomagban is, így nagyban bővül a lehetséges felhasználási módok köre. Ezeket a memóriakártyákat jellemzően mobileszközökben használhatjuk, így az okostelefonok, a konvertibilis táblák, a táblák, az MP3/MP4 lejátszók, egyes autós- és akciókamerák, egyes digitális fényképezőgépek, illetve egyes biztonságtechnikai kamerák is rájuk támaszkodnak. SD memóriakártya-átalakítóval sok egyéb eszközben is fel lehet őket használni, ám egy idő után előfordul, hogy az adapter belső érintkezői a sok használattól elkopnak vagy elhajlanak, így a rendszer nem fogja felismerni a memóriakártyát. Ekkor egy gyors adapter cserével továbbra is használható marad a memóriakártya. A microSD memóriakártyák SD, SDHC, és SDXC változatban kerülnek az üzletek polcaira.
Így néz ki a három formátum egymás mellett:
Az SD memóriakártyák elektronikai paraméterei
Az SD memóriakártyák érintkezői
Az SD és a miniSD memóriakártyák esetében összesen 9 érintkező szükséges a működéshez. A microSD memóriakártyák már csak 8 érintkezőt tartalmaznak, de funkcionalitásuk így sem különbözik nagyobb társaikétól. A legkisebb memóriakártyák esetében kettő helyett csak egy "földelő érintkező" áll rendelkezésre, ezért van rajtuk 9 helyett csak 8 érintkező. Az egyes érintkező funkciót az alábbi táblázat írja le.
A fenti kiosztást az SD, SDHC és SDXC memóriakártya-formátumok mellett az UHS-I buszra támaszkodó memóriakártyák is használják, de az UHS-II busz már különbözik, hiszen egy 8 érintkezőből álló extra csatlakozó-sort vet be annak érdekében, hogy a maximális adatátviteli sávszélesség 104 MB/s-ról egészen 312 MB/s-ra katapultálhasson.
Az UHS-II-es memóriakártyák csak UHS-II-es támogatással ellátott eszközökben használhatóak teljes sebességgel, UHS-I-es memóriakártya-olvasókban csak UHS-I sávszélesség elérésére nyílik lehetőség, ami ugye 104 MB/s. Az UHS-I-es és UHS-II-es memóriakártyákat az SDHC vagy SDXC memóriakártyákat támogató olvasók is fogadják, ám ezek már csak az előző generációra jellemző sebességgel szolgálják ki az újfajta adattárolókat, ahogy az a következő bekezdés táblázatában is látható. UHS-I és UHS-II busszal csak az SDHC és SDXC formátumú memóriakártyák érhetőek el.
Adatátvitellel és adatátviteli sávszélességgel kapcsolatos részletek
Az SD memóriakártyák alapvetően kétféle üzemmódban működnek. Az egyik a régi SPI mód, ami licencelés nélkül használható és jellemzően a mikrovezérlők szegmensében juthat szerephez. Ebben az üzemmódban a négy darab soros adatsávból csak egyetlen egyet használ a rendszer, vagyis órajelenként csak 1-bit továbbítására van mód, jellemzően maximum 400 kHz-es órajel mellett.
Ehhez képest SD módban már 4 soros csatorna működik egy időben, így 4 bitnyi adat továbbítására van lehetőség. Órajeltől függően itt 12,5 MB/s-os (Default Speed, 25 MHz) vagy 25 MB/s-os (High Speed, 50 MHz) adatátviteli sávszélesség elérésére nyílik lehetőség. Mindkét módban 3,3 voltos jelfeszültséget használ a rendszer.
UHS-I mód esetén az adattovábbítás ugyanúgy 4-bites módban működik, viszont órajelek és jelfeszültségek terén már vannak kisebb-nagyobb különbségek, ahogy az a fenti táblázatból is látszik. Az SDR, azaz órajelenként 4-bitet továbbító mód mellett DDR, vagyis órajelenként 8-bitet továbbító üzemmód is rendelkezésre áll, vagyis nem csak az órajel felfutó, hanem a lecsengő ágában is zajlik adatátvitel. A korábbi 3,3 voltos jelfelszültség itt 1,8 voltra csökkent, a korábbi 25 MB/s-os maximális adatátviteli sávszélesség mellett pedig 50 MB/s-os és 104 MB/s-os üzemmód is rendelkezésre áll.
A legfrissebb busztípus jelenleg az UHS-II, ami LVDS módban üzemel, mindössze 0,4 voltos jelfeszültséggel. UHS-II busz esetén a szokásos kilenc érintkezőn felül további nyolc is bekapcsolódik a munkába, amelyek csak és kizárólag adatátvitelre használatosak. Full-Duplex módban, amikor egy időben történik adatküldés és adatfogadás, irányonként 156 MB/s-os maximális adatátviteli sávszélességgel lehet gazdálkodni. A két sáv kombinálásával akár 312 MB/s-os maximális adatátviteli sávszélesség is elérhető, de ekkor már csak Half-Duplex módban működhet a rendszer, vagyis egyidejűleg csak egy irányba mozgathatóak adatok.
Áramfelvétellel kapcsolatos megkötések
Alap esetben, a Default Speed üzemmódban működő SD kártyák csak 0,36 wattnyi teljesítményre tarthatnak igényt, High Speed módban működő társaiknál azonban már kétszer több, 0,72 wattnyi teljesítmény is igényelhető. Az UHS-I -es kártyák ötféle üzemmódjánál 0,36 wattól 2,88 wattig terjed a maximálisan felvehető teljesítmény, az UHS-II-es modelleknél pedig már 0,72 wattól 2,88 wattig terjedő opciók állnak rendelkezésre. SPI módban csak 0,36 wattot vehet fel az adott SD kártya.
Sebességosztályok – Adat
Osztályozás minimális folyamatos írási sebesség szerint
A memóriakártyákat minimális folyamatos írási sebességük szerint sebességosztályokba csoportosítják, az egyes sebességosztályokhoz pedig külön-külön logó is tartozik, így egy pillantással eldönthető, milyen gyors az adott SD memóriakártya. A könnyebb értelmezés érdekében két részre osztjuk a sebességosztályokat: először az általános (SD), majd az Ultra-HighSpeed (UHS) osztályt vesszük górcső alá.
Általános sebességosztályok
Az általános sebességosztályokat SD Speed Class névvel szokás emlegetni. Ezek 2, 4, 6 és 10-es szintet képviselnek, az egyes szintek pedig azt jelölik. Ez a szám gyakorlatilag a garantált minimális írási tempót jelöli, azaz a tényleges sebesség ennél csak nagyobb lehet, kisebb nem. Egy pici érdekesség azért van a dologban: az említett adatok folyamatos írási tempó esetén érvényesek, de mivel az SD memóriakártyák a NAND Flash alapok miatt blokkokban tárolják az adatokat, így bizonyos használat után az adattár töredezetté válik, vagyis nem egymást követő blokkokba, hanem a rendelkezésre álló tárhelyen szétszórva kerül eltárolásra az adott adat. Ebben az esetben már nem a folyamatos, hanem a véletlenszerű írási teljesítmény kapja a főszerepet.
Class 6-os szintig előírás, hogy a memóriakártyának töredezett adattár esetén is teljesítenie kell az adott osztályhoz tartozó minimális írási tempót, de Class 10-es szinten már csak folyamatos írási feladatnál, nem-töredezett tárhelyen kell meglennie a 10 MB/s-os minimális tempónak.
Ebből fakadóan sűrűn előfordulhat, hogy egyes Class 10-es kártyák egy idő után nagyon lassúvá válnak, vagy a 4K-s véletlenszerű írási teljesítményük elég gyatra.
UHS sebességosztályok
Az SD Speed Class 10-es sebességosztály felett van két további sebességosztály is, amelyek már az UHS jelölést viselik. Itt az UHS az Ultra-HighSpeed üzemmódot jelöli, ám az UHS-I és UHS II, valamint az UHS Speed Class 1 és UHS Speed Class 3 nem keverendő össze, hiszen előbbiek az adatbusz típusát, utóbbiak pedig a sebességosztályt jelölik.
Az UHS Speed Class 1 jelölés esetén az adott memóriakártya töredezettség-mentes állapotban minimum 10 MB/s-os folyamatos írási tempót nyújt, a maximális elméleti adatátviteli sávszélesség pedig az UHS busz típusától függ, ahogy azt az előző oldalon már ismertettük.
Az UHS Speed Class 3 esetében a minimális folyamatos írási tempó már 30 MB/s-os értéket képvisel, de ez az érték csak töredezettségtől mentes adattár esetén érvényes. Az elméleti maximális adatátviteli sebesség itt is az UHS busz típusától függ majd – UHS-I esetén 104 MB/s, UHS-II esetén pedig 312 MB/s, ám ezeket az értékeket nem feltétlenül tudja majd elérni az adott memóriakártya.
Sebességosztályok – Videó és alkalmazás
Videós sebességosztályok
Korábban, az SD, HD és Full HD videók korszakában még bőven elég volt a néhány alap sebességosztály, amelyekről fentebb már említést tettünk, ám a videós piac egyre jobban kezd átalakulni, így nemrégiben Video Speed Class névvel új sebességosztály érkezett. A szokásos videó típusok mellett az 1440p-s, 4K-s, 8K-s és 360 fokos felvételek is kezdenek terjedni, így átláthatóbbá kellett tenni a kínálatot. Más kérdés, hogy a sok-sok sebességosztály inkább összezavarja az átlagfelhasználókat, hiszen mindenki csak kapkodja a fejét, ha a különböző sebességosztályokról hall. Videó fronton minden egyes sebességosztályt egy V betű és egy utána következő szám jelöl V6-tól egészen V90-ig, ahogy az a lenti táblázatból is látszik.
A "V" betű a Video Class jele, az utána következő szám pedig azt szimbolizálja, hogy az adott SD memóriakártya minimum mekkora folyamatos írási sebesség biztosítására képes. A Video Speed Class esetében figyelembe veszik a Multi-File Recording képességet is, ami a drónoknál, a GPS vevővel felszerelt fényképezőgépeknél és a 360 fokos kamera-rendszereknél lehet fontos, hisz ezekben az esetekben GPS pozíciót, repülési adatokat, illetve több videó sávot is rögzít a rendszer, attól függően, melyik eszköz-kategóriáról van szó. Annak érdekében, hogy a sebességosztályok és a videó felbontás kapcsolata még könnyebben érthető legyen, az alábbi diagramot is segítségül hívjuk.
Általánosságban elmondható, hogy minden esetben az adott eszköz felhasználói kézikönyvében, vagy az eszközön szereplő Video Speed Class szintet kell választani a zökkenőmentes működéshez – ha gyorsabb memóriakártyát választunk, az még jobb, csak lassabbat ne használjunk annál, mint amit előír a gyártó. Fontos kiemelni: a videós és a klasszikus sebességosztályok között nincs átjárás – és ugyanez igaz az alkalmazás-specifikus sebességosztályokra is.
Alkalmazás-specifikus sebességosztályok
Az eszközhasználattal kapcsolatos lehetőségek, illetve felhasználói szokások nemrégiben változni kezdtek, ugyanis az Android platformon elérhetővé vált az Adopted Storage Device üzemmód. Ez gyakorlatilag annyit jelent, a rendszer úgy kezeli a kártyát, mintha beépített tárhely lenne. A kártyára telepített szoftverek miatt fontos, hogy megfelelő szintű véletlenszerű olvasási- és írási teljesítményt biztosítsanak a termékek, ellenkező esetben akadozó, kevésbé reszponzív felhasználói élmény lesz a végeredmény.
Az SD Association szakemberei az új igényre reagálva egy új sebességosztályt hoztak létre, amely az Application Performance Class nevet viseli. Az SD szabvány 5.1-es kiadásában debütáló szabvány segítségével garantálható, hogy az egyes eszközök a megfelelő memóriakártya alkalmazása mellett majdnem ugyanolyan jó teljesítménnyel futtathatják az SD memóriakártyán tárolt alkalmazásokat, mintha azok a beépített tárhelyen lennének. Az Application Performance Class jelenleg csak egyetlen szintet tartalmaz, ez pedig az A1-es jelölést kapta. Annak érdekében, hogy az A1-es jelölést kiérdemelje az adott SD memóriakártya, véletlenszerű olvasási feladat alkalmával minimum 1500, véletlenszerű írási feladat alkalmával pedig minimum 500 I/O műveletet kell végrehajtania egyetlen másodperc leforgása alatt. Ehhez még hozzá tartozik az is, hogy folyamatos írási feladat alkalmával minimum 10 MB/s-os tempót kell tudnia. Ha ez mind adott, akkor rá lehet szitázni a házára az A1-es jelölést.
Az Application Performance Class sebességosztály a későbbiekben bővülni fog, ám az új szintekkel kapcsolatban egyelőre még nincsenek információk, és ezt a jelölést egyelőre még nem túl sok kártyán láthatjuk, viszonylag friss.
Tanácsok, amelyeket érdemes megfogadni
Formázás
Az SD memóriakártyákat sokan az adott operációs rendszer lemezkezelőjében szokták formázni, ám ez nem feltétlenül a legjobb megoldás. A szabvány mögött álló SD Association szakemberei azt javasolják, hogy a lehető leghosszabb élettartam és a lehető legjobb teljesítmény elérésének érdekében mindenki használja az ingyenesen elérhető SD Formatter alkalmazást, ami nem csak Windowsra, hanem macOS-re is letölthető. A szóban forgó szoftver jelenleg a 4.0-s változatnál tart.
Töredezettség-mentesítés
Mivel az SD memóriakártyák NAND Flash alapokon nyugszanak, cellánként 2 vagy 3 bitnyi adat tárolására képesek, az egyes cellák élettartama azonban ugyanúgy korlátozott, mint az SSD meghajtók vagy a pendrive-ok esetében, így érdemes velük spórolni.
Töredezettség-mentesíteni egyáltalán nem érdemes ezt az adattároló-típust, helyette jobban járunk egy normál, szabványos formázással, ami segít visszanyerni az adattároló gyári sebességét – ha feltétlenül muszáj.
Cella-élettartam terén egyébként korábban 10 000 írási/törlési ciklusról tettek említést, manapság azonban 3000-5000 írási/törlési ciklus környékén lehet a valós élettartam, igaz, ennél pontosabb adatot nem tudunk, hiszen erről nem beszélnek a gyártók. Az SD Association hivatalos weboldalán is csak annyi információ található ebben a témakörben, hogy normál használat mellett 10 évnyi, vagy még ennél is hosszabb élettartam elérésére van mód a szabvány követelményeit betartó SD memóriakártyáknál. Nesze semmi, fogd meg jól.
Adatvesztés megelőzése
Mint az USB-s adattolók esetében, úgy az SD memóriakártyáknál is érdemes odafigyelni, hogy a memóriakártyát szabályosan távolítsuk el a rendszerből, ellenkező esetben sérülhet a fájlrendszer és elveszhetnek a rajta tárolt tartalmak is (ha nem választjuk le eltávolítás előtt, előfordulhat, hogy épp ír rá a rendszer amikor kihúzzuk).
Adatvesztés kezelése
Ha már megtörtént a baj, akkor is jó eséllyel menthető a helyzet, de ekkor már nem szabad sem formázni, sem fájlmásolással terhelni az adott SD kártyát, hiszen minden írásművelet csökkenti a fájlok helyreállításának esélyét. Adat-helyreállításhoz több ingyenes alkalmazás is rendelkezésre áll, íme néhány ezek közül:
• Paragon Rescue Kit Free Edition
• PhotoRec (Windows / Mac / Linux) – parancssoros
Az ingyenes alkalmazások telepítésénél érdemes manuális/egyedi telepítést választani, hiszen így kiszűrhetőek a kéretlen programok, eszköztárak, illetve egyéb komponensek.
Írásvédett a memóriakártya, mit tegyek?
Előfordulhat, hogy az adott memóriakártya-olvasó a ludas, mert adattároló kapacitása vagy formátuma miatt nem tudja kezelni a memóriakártyát, így első körben érdemes próbát tenni egy másik memóriakártya-olvasóval is. Mielőtt azonban behelyeznénk a terméket a másik olvasóba, normál SD/SDHC/SDXC kártyánál érdemes ellenőrizni, hogy az írásvédelmi kapcsoló nincs-e véletlenül zárt állásban. Ha a kapcsoló letört, a nyílást áthidalhatjuk némi ragasztószalaggal.
A megfelelő SD memóriakártya kiválasztása
Amennyiben egy SD memóriakártyát több eszközhöz is szeretnénk használni, érdemes fellapozni a felhasználói kézikönyveket és olyan modellt választani, ami a legnagyobb sebességigényű eszközhöz is passzol. A videókamerák, autós kamerák, akciókamerák, mobilok és táblák papír alapú vagy digitális felhasználói kézikönyvében mindig található említés az ajánlott sebességosztállyal kapcsolatban, valamint azzal kapcsolatban is, hogy mekkora adattároló kapacitásig fogadja a memóriakártyákat az adott termék. Érdemes betartani az ajánlást, ha stabilan működő, jól használható rendszerre vágyunk. Ha elég magas sebességosztályt választunk, az mindenhez jó lesz.
Formátum terén manapság már inkább a microSD memóriakártyát használó eszközöké a főszerep, de ha sima SD memóriakártyát fogadó eszközünk is van, akkor SD adapterrel ellátott csomagot válasszunk, általában minimális a különbség árban. Azt előtte érdemes ellenőrizni, hogy az SD formátumú kártyát fogadó eszköz kompatibilis-e az SDHC és SDXC szabványokkal, mert ha nem, akkor adapterrel sem lesz használható a kiszemelt microSD memóriakártya.
Hallom, léteznek WiFi-s SD memóriakártyák, érdemes rájuk költeni?
Összességében elmondható, hogy a 802.11 b/g/n támogatással ellátott normál méretű SD memóriakártyák hasznosak lehetnek, ha WiFi vezérlő nélküli digitális fényképezőgépben szeretnénk őket munkára fogni. Ekkor ugyanis a frissen készített fotót, ami esetenként jobb minőségű, mint a mobil kamerájával készített kép, gyorsan megoszthatjuk a mobilról ismerőseinkkel, de a dolognak vannak árnyoldalai is.
A megnövekedett fogyasztás miatt az adott digitális fényképezőgép akkumulátora gyorsabban lemerül, mintha hagyományos SD memóriakártyát használnánk, ráadásul a stabil működéshez még az energiatakarékossággal kapcsolatos funkciókat is érdemes kikapcsolni, ami tovább rontja a helyzetet. Sebesség terén 0,5-2 MB/s körüli tempó elérésére van mód, ami nem túl acélos, így nagyobb felbontású fotók megosztására nem érdemes ilyesmit használni. Egyszóval erősen kompromisszumos megoldásról van szó, ami felett ráadásul lassan el is jár az idő, hiszen egyre több digitális fényképezőgép tartalmaz WiFi vezérlőt, plusz már a középkategóriás mobilokkal is jó minőségű, azonnal megosztható fotók készíthetőek, így nincs feltétlenül szükség külön fényképezőgépre – legalábbis átlagfelhasználói szinten. Éppen ezért a WiFi-s SD memóriakártyák piaca egyre szűkül, kompromisszumos mivoltuk miatt pedig eddig sem igazán érték meg az árukat, ha minden negatívumot figyelembe vettünk.
Korábban egyébként már mi is kipróbáltunk háromféle WiFi-s SD memóriakártyát, tapasztalatainkat itt olvashatóak.
Reméljük segítettünk egy kicsit a különböző SD kártyák közötti eligazodásban, akinek esetleg még maradt kérdése, nyugodtan tegye fel a cikk alatti fórumtémában!
