1. oldal

A Nobel-díjak bejelentése előtt egy hónappal, szeptember 17-én a Hardvard falai között ismét sor került az 1991 óta hagyományosan megrendezett IgNobel-díjátadóra. A legnevesebb tudományos kitüntetés komolytalanabb változatát azok a kutatók érdemelhetik ki, akik eredményei egyszerre késztetnek nevetésre és gondolkodásra is. A díjazottakat az Annals of Improbable Research szerkesztőgárdája választja ki, és a nyertesek egy látványos gálán vehetik át jutalmukat igazi Nobel-díjasoktól. Az idei, 25. gálán, ahogy már megszokhattuk, a díjak átadása és a köszönőbeszédek mellett (amelyek rövidségét a hagyományokhoz híven a 8 éves Ms. Sweetie-Poo garantálta) többek közt ismét érdekes elő-elő- és előkoncertek, Nobel-díjasok által tartott villámelőadások, egy miniopera és két papírrepülő-dobálás is program részét képezte.

Ez utóbbihoz a nézőket idén is arra kérték a szervezők, hogy hozzanak magukkal sok papírt, hogy „részük lehessen a papírrepülő-hajtogatás és -dobálás izgalmában és intellektuális romantikájában.” A rendezők ugyanakkor a biztonságra is figyeltek, így a repülőket kizárólag a Kijelölt Papírrepülő Célpontra (Designated Paper Airplane Target, DPAT), vagyis a színpadon feltűnő, védőfelszerelésbe öltözött úriemberre lehetett dobálni. További megkötés volt, hogy a papírrepülők, a DPAT testi épségének biztosítása érdekében csak papírból készülhettek.

A minden évben más formát öltő trófea idén egy virágcserép volt, amelybe négy olyan kémiai elemet ültettek, amely legjobb tudományunk szerint létfontosságú az élethez (C, N, H, O), az élet volt ugyanis az idei díjátadó fő témája. A gála teljes hosszában megtekinthető az utolsó oldalra beszúrt felvételen, addig pedig következzen néhány szó arról, hogy mit is érdemes tudni az idei nyertesek díjazott kutatásairól.

A kémiai díjat egy ausztrál-amerikai kutatócsoport vihette haza, akik kidolgozták, hogyan lehet kémiai úton megfordítani a tojás főzésének folyamatát, vagyis a főtt tojásból nyerset csinálni. Ahogy arról januárban mi is beszámoltunk, a szakértők rájöttek, hogy a tojásfehérje hővel történő kicsapása a korábban hittel ellentétben mégsem visszafordíthatatlan folyamat, hanem karbamid hozzáadásával és némi mechanikai ráhatással néhány perc alatt vissza lehet állítani azt a fehérjeszerkezetet, amelyet a hő megbontott.

A kutatásnak persze nem elsősorban a tojásfőzés megfordítása volt a célja, hanem egy olyan módszer kidolgozása, amellyel helyreállíthatók a rendkívül érzékeny fehérjékben hő hatására bekövetkezett károk, hiszen ezzel jelentősen könnyebbé válhat a komplex molekulák kutatása, illetve a gyógyászatban használt mesterséges antitestek megfelelő formára hajtogatása is.

A módszer lényege, hogy a karbamid feldarabolja, és újra folyékonnyá teszi a főzés során egybeállt fehérjemasszát, egy speciális, mikroszkopikus folyadékörvényeket keltő készülék, pedig szétbontja az összegubancolódott fehérjéket. A molekulák a szétbontást követően aztán maguktól visszaállnak abba a térszerkezetbe, ami a működésükhöz szükséges. A készülék koncepcióját a szakértők egyébként egy véletlen találkozás során, mintegy 10 perc alatt dolgozták ki 2012-ben, ami valóban a valószínűtlen (improbable) kategóriába emeli a kutatást.

Az irodalmi IgNobelt egy holland, belga és amerikai kutatókból álló csoport érdemelte ki idén, akik felfedezték, hogy a huh? kifejezés, vagy annak valamilyen megfelelője minden emberi nyelvben megtalálható. Ez azért érdekes, mondták el a díjazottak, mert a nyelvészek többsége azon az állásponton van, hogy univerzális szavak nem léteznek, mivel az azonos jelentésű szavaknak a hangalakja tér el (pl. dog és kutya), azonos hangalak esetén pedig általában a jelentés különbözik nyelvenként (pl. angolul a hit hangsor ütést jelent, míg magyarul egészen mást).

A szakértők a világ több pontján is hangfelvételeket készítettekfalusi emberekkel, és arra lettek figyelmesek, hogy a szóbeli kommunikációnak a jelek szerint mindenütt szerves részét képezi a huh? használata, amelyet szinte mindenütt közel egyformán ejtenek ki, és egyforma helyzetekben is használják. Hogy ennek mi lehet az oka, az egyelőre rejtély, de a boldog nyertesek szerint eredményük sokat elárulhat a nyelvek természetével kapcsolatban.

A menedzsment díjat szintén egy nemzetközi kutatócsoport (olasz, amerikai, brit) zsebelte be, amelynek tagjai kimutatták, hogy az átlagnál kockázatkedvelőbbek azok üzleti vezetők, akik gyermekkorukban tanúi voltak valamilyen természeti katasztrófának, ám súlyosabb személyes veszteségek nem érték őket ennek következtében. Eredményeiket egy igen beszédes című tanulmánybanfejtik ki a szerzők: Ami nem öl meg, kockázatszeretővé tesz: gyermekkori katasztrófák és vezérigazgatói viselkedés. Hasonlóan érdekfeszítő a közgazdasági díj nyertesének története: ezt a jutalmat a bangkoki rendőrkapitányság érdemelte ki, amelynek vezetői extra készpénzt ajánlottak fel alkalmazottaiknak, ha azok nem fogadnak el kenőpénzt.

2. oldal

A fizika kategória díját egy amerikai és tajvani tudósokból álló csapat vihette haza, akik igazolták, hogy majdnem minden emlős 21 másodperc alatt (plusz-mínusz 13 másodperc) üríti ki húgyhólyagját. A „vizelés univerzális törvénye” szerint tehát az űrítés hossza gyakorlatilag független a testmérettől, és így a húgyhólyag méretétől is. A szakértők videófelvételek segítségével elemezték a legkülönbözőbb emlősök vizelésének folyamatát a patkányoktól az elefántokig, és ezt kiegészítve a testtömeggel, a hólyagbeli nyomással és a húgycső méreteivel megalkották a vizeletürítő rendszerek matematikai modelljét.

Ez alapján kiderült, hogy ugyan a korábbi hasonló kutatások során a hólyagnyomást tekintették elsődleges fontosságúnak a vizelés időtartamára nézve, ebben a valóságban nagyon lényeges tényező a húgycső hossza is, főleg, ha nagytestű élőlényről van szó. Míg a legtöbb állat esetében a vizeletre kifejtett gravitációs hatás elhanyagolható, az elefántok egy méter hosszú, 10 centiméter átmérőjű húgycsövénél erről sem szabad megfeledkezni, mondják a kutatók. Ekkora úton ugyanis a vizelet már mérhetően magasabb sebességet ér el, mint a kisebb élőlények esetében, és részben ennek köszönhető, hogy az elefántok is ugyanolyan gyorsan képesek kiüríteni hólyagjukat, mint a náluk sokkal kisebb állatok.

Az orvosi IgNobelt egy japán-szlovák kutatás nyerte, amelynek résztvevői kísérletekkel vizsgálták, hogy milyen pozitív élettani hatásokkal járhat az intenzív csókolózás és más intim tevékenységek folytatása. A szakértők többek közt kimutatták, hogy egy 30 perces csókolózás drámaian csökkenti a pollenallergia kellemetlen tüneteit, ugyanis mérséklia vérben az immunglobulin E szintjét, amely kulcsszerepet játszik az allergia kiváltásában. A kutatók szerint vélhetően arról lehet szó, hogy a csókolózás következtében mérséklődik a stressz, így az egyébként heves immunválasz is visszafogottabb lesz. Egy másik kísérlet során ugyanez a kutatógárda azt is igazolta, hogy (valószínűleg hasonló okoból) a csókolózás az allergiás kiütéseket is mérsékli, valamint arra is utalnak jelek, hogy a Chaplin-filmek nézése is hasonlóan kedvező hatással van az allergiás betegekre.

A matematikai díjat két osztrák kutató vihette haza, akik azt igyekeztek matematikai úton modellezni, hogy valóságos lehet-e az az állítás, amely szerint Mulaj Iszmail 18. századi marokkói szultánnak 4 feleségétől és 500 ágyasától összesen 888 utódja született három évtized év leforgása alatt. A szakértők számításai szerint ez a szám ráadásul csak a túlélő gyermekekre vonatkozik, és Iszmail valójában legalább 1171 gyermeket nemzett, az ágyasoktól született leánygyermekeket azonban a bábák rögtön világra jövetelük után megfojtották.

A reprodukciós képességet számos különböző tényező befolyásolhatja a spermiumok minőségétől kezdve, az ovulációk gyakoriságán át, a kort jellemző szexuális szokásokig. A kutatók mindezeket igyekeztek tekintetbe venni, és több modellt is létrehoztak Iszmail szaporodóképességével kapcsolatban. Számításaik alapján a hihetelennek tűnő gyermekszám egyáltalán nem lehetetlen, és ennek eléréséhez nincs is szükség akkora háremre, mint amekkorával a szultán állítólagosan rendelkezett.

Napi 1‒1,6 közösüléssel, és 65 szeretővel is meg lehet valósítani ugyanezt, írják a szakértők. Sőt: a vizsgálatokból az derült ki, hogy 110 fő fölött a háremből kikerülő gyermekek számának növekedése gyakorlatilag leáll, vagyis ennél nagyobb háremet tulajdonképpen felesleges is „üzemeltetni”, ha a gyermekek számának maximalizálása a cél. Az 500 fős hárem tehát minden bizonnyal elsősorban az uralkodó státuszát volt hivatott jelezni, illetve távol tartotta a hölgyeket a szultán potenciális férfi riválisaitól, nem pedig reprodukciós célokat szolgált.

Az élettani és rovartani díjat két, egymástól függetlenül tevékenykedő amerikai kutató kapta meg. Justin Schmidt a Schmidt-féle fájdalomskála kidolgozásáértrészesült a kitüntetésben, amely a különböző rovarcsípések relatív fájdalmasságát határozza meg. Michael L. Smith pedig annak teszteléséértnyerte meg a díjat, hogy a test különböző részein mennyire fájdalmasak a méhcsípések. Schmidt 78 különböző állattal csípette meg magát a tudomány szolgálatában, Smith pedig 38 napon keresztül naponta 5 csípést élt át, és testének 25 különböző részén vizsgálta ezek fájdalmasságát.

3. oldal

Ez utóbbi kutatásból az derült ki, hogy csípésileg a legérzékenyebb pontot az orrlyukak jelentik, amelyeket a felső ajak és a hímvessző követ. A legkevésbé az a fájdalmas, ha a méh a koponyát, a középső lábujjakat, vagy a felkart csípi meg. Az ugyanakkor érdekes módon nem számít a csípés fájdalmassága szempontjából, hogy testünk melyik oldalán szenvedjük el azt, teszi hozzá Smith.

Ami a másik nyertes kutatást illeti, a Schmidt által vizsgált 78 faj közül a világ legnagyobb hangyája, a Paraponera clavata csípése bizonyult a legfájdalmasabbnak, amely órákig tartó agóniával és hallucinációkkal járt együtt a kutató elmondása szerint. Egy kicsit ennél enyhébbnek értékelte a szakértő a tarantellákra vadászó pókdarazsak csípését, ami véleménye szerint ahhoz hasonlítható, mint amikor az ember a fürdés közben beleejti a bekapcsolt hajszárítót a kádba.

A biológiai IgNobel-díj nyertese egy chilei-amerikai kutatócsoport lett, akik kísérletileg vizsgálták, hogy ha egy botot erősítenek a tyúkok farára, azok járása hasonlít-e a dinoszauruszuk mozgásához. Napjainkban már elfogadott ténynek számít, hogy a madarak nem egyszerűen az őshüllők rokonai, hanem maguk is élő dinoszauruszok. A tyúkok ennek megfelelően nagyon sok tekintetben hasonlítanak a kihalt Theropodákra, van azonban néhány kulcskülönbség köztük. Mind a Tyrannosaurus, mind a tyúk két lábon, és lábujjain jár(t), és lábuk csontozata is nagyon hasonló felépítésű, a madarak azonban nem rendelkeznek farokkal, ami nagyban megnezíti a dinoszauruszok mozgásának madarakon keresztüli modellezését.

A dinoszauruszok csontos farka ugyanis az elméletek szerint az egyensúlyozásban és talán a védekezésben is fontos szerepet kapott, míg a madarak farokrésze manapság csak a repülés közbeni kormányzásra szolgál. A csontos faroknak köszönhetően a dinoszauruszok súlypontja máshová esett, mint a madaraké, és emiatt a térdek pozíciója és a comb mozgástere is másmilyen volt. Hogy pontosan milyen is volt ez a mozgás, azt a szakértők úgy igyekeztek kideríteni, hogy prosztetikus farkakat erősítettek a tyúkok farára. Hogy az állatok megszokják a terhet, a farok piciny változatát már két nappal tojásból való kikelésük után megkapták, majd öt naponta újabb protézist kaptak, amely igazodott növekvő testsúlyukhoz.

A mellékelt videón két 12 hetes állat látható, a kontrollcsoport, illetve a farokkal ellátott csoport egy-egy tagja. A mozgások elemzéséből kiderült, hogy a testtömeg 12 százalékát kitevő farok cipelésének eredményeként valóban korlátozottabbá vált a térdek mozgathatósága, a comb ugyanakkor ezt kompenzálandó jóval nagyobb mértékben kezdett mozogni. Ennek következtében a combcsont enyhén hosszabbra nőtt a farokkal ellátott madarakban. A szakértők feltevései tehát ezek alapján helyesek voltak, és a bizarr műfarok valóban alkalmas arra, hogy (mozgásilag legalábbis) farokkal rendelkező dinoszauruszokká tegye a tyúkokat.

A gyógyászati diagnosztikai díjat kanadai, új-zélandi, bahreini, kínai, szíriai és brit kutatók nyerték, akik rájöttek, hogy az akut vakbélgyulladás nagy pontossággal diagnosztizálható annak alapján, hogy a páciens milyen fokú fájdalmat érez, amikor fekvőrendőrökön hajt keresztül. A szakértők persze nem álltak neki vakbélgyanús betegekkel autózni, hanem kifaggattak 64 pácienst arról, hogyan érezték magukat, amikor a kórházba menet autójuk áthajtott ezeken a huplikon.

A kikérdezettek közül 54-en bizonyultak fekvőrendőr-pozitívnak, vagyis fájdalmuk erősödött az utazás ezen pontjain. A 64-ből 34 beteg esetében igazolódott be, hogy valóban vakbélgyulladásuk van, és közülük 33-an voltak fekvőrendőr-pozitívak. A szintén pozitív, de nem vakbeles páciensek között hét esetében szintén súlyos alhasi problémákra derült fény a kórházi vizsgálatok során. A szakértők szerint ezen eredmények alapján a fekvőrendőr-teszt megbízhatóbban segíthet a diagnózis megállapításában, mint az általában vizsgált tünetek, ha pedig telefonon történik az állapotfelmérés, a fekvőrendőrökön jelentkező fájdalom a legárulkodóbb jele lehet annak, hogy valakinek vakbélgyulladása van.

Márpedig ilyen esetekben a minél gyorsabb diagnózis nagyban befolyásolhatja a betegség végkimenetelét, hiszen a műtét halogatásával megnő a perforáció kockázata. Az is igaz ugyanakkor, hogy a vakbélműtétre küldött betegek 40 százalékáról az derül ki utólag, hogy nem a vakbél gyulladása okozta esetükben a problémát. A fekvőrendőr-teszt tehát fontos eszköz lehet a nehezen diagnosztizálható állapot felmérése során, állítják a szakértők, akik szerint éppen ezért a beteg érkezésekor feltett rutinkérdések közé azt is fel kellene venni, hogy mit érzett a páciens, amikor a kórházba menet áthajtott a fekvőrendőrökön.