1. oldal

Az interaktív történetmesélésre, a szereplőkre és a döntésekre kihegyezett játékstílusra talán a Telltale Games művei adják a legjobb példát. A közelmúltban nagy sikert aratott Life is Strange is részben ilyen, és a Firewatchnak is letagadhatatlan az ilyen irányú kötődése. Ez talán nem is csoda, mert a már említett fejlesztőcsapat néhány tagja és Olly Moss festőművész állnak a nagyon is sokak által várt játék mögött, akik Campo Santo néven hozták létre új projektjüket. A séta szimulátor címkét is megkapó mű viszont sokkal több annál, minthogy egy természetbe tett kirándulásnál elragadjanak a gondolataink. Rengeteg történetet ismerünk, ahol az egyszerű átlagember –vagy annak tűnő – szereplő végül tanulni, fejlődni, harcolni kezd. Belecsöppen valamibe, és a küzdelem végére félelmetes harcos válik belőle, aki a legnagyobb kihívástól sem retten meg. És ha ennek pont az ellenkezője történik?

Egyszerű, lehetőleg zökkenőmentes életre készülünk mind. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy bukkanók, megoldandó feladatok mindig is lesznek. Ahogy rosszabb napok, elkeseredett pillanatok is, de szívből reméljük, hogy sokkal több mosolygós, vidám emléket gyűjtünk össze majd az évek során. És nem csak magunk számára, hanem azzal, aki párként, társként velünk tölti ezt az időt. A közös élet élménye mindenhová beszivárog, új színeket kever, és belénk ivódik mindenestől. Az évek pedig telnek, hol lassan araszolnak, hol gyorsan szállnak. Az élet pedig… milyen is? Lehet azt mondani, hogy olyan, mint a nap útja az égbolton? A színpompás reggel, déli verőfényes napsütés. Viharfelhők, ólomszürke derengésbe borított mindenség. Szélcsendes nyugodt délután. Aztán jön a naplemente, a szürkület, és közeledik az este. Ismét pasztellbe borul a horizont és a narancsvörös korong lassan eltűnik. A bársonyos feketeség csendbe burkolja a világot, lassabbá válnak a mozdulatok, és apró fények gyúlnak mindenütt. Tele van az élet fénnyel, színnel, sóhajokkal és lemondó pillantásokkal, új lendülettel és csendes csodálkozással. És nem vagyunk egyedül; két kéz vezeti az ecsetet és hoz világosságot, erőt, terveket, új árnyalatokat. Ahogy telik az idő, fakulni kezd minden, a távolságok nagyobbak lesznek és néhány dolgot – valljuk be – a megszokottság szürke pora borít már. Az ecset pedig ismét mozdul, az élet zajlik, halad, csapong, a homokszemek pedig szüntelenül peregnek tovább.

Olyan érzelmi hullámvasútba ültet minket a játék az első percektől kezdve, hogy ténylegesen kapaszkodni kell. Vagy egyszerűen csak pislogni, hogy a valóság mennyire gyönyörű és félelmetes is tud lenni, akár egyszerre is. Épp ezért vagyunk nehéz helyzetben, miközben megismerni, azonosulni igyekszünk a főszereplővel és az életével, a háttérrel. Mert bármelyikünk lehetne főszereplő, és más döntésekkel, más környezettel mesélne a játék rólunk, de a zsigereket összerántó érzés ugyanaz marad mégis. Egymást követik az események, mi pedig néha tehetetlenül figyeljük csak azt, ami történik. Igyekszünk a felszínen maradni, de ez nem mindig sikerül. Elmenekülünk, de a gondolatainkat, a lelkünk háborgását a legszebb napfelkelte és a hegyek megnyugtatóan hatalmas és mozdulatlan tömege sem gyógyítja. Legalábbis a kezdetekben. Az idő akkor tud gyógyítani, ha mi magunk is hozzátesszük a részünket. Anélkül pedig csak felületes javulás és robbanásra váró, elfojtott, félresöpört lélek-kacatokat gyűjtő látszat nyugalom marad.

2. oldal

A hegyek ölelte erdőségekben nem nehéz elveszni, a keskeny ösvények, a meredek szurdokok és a megbúvó tavak pedig megnyugtatóan hatnak a rendezettségre, kiszámíthatóságra vágyó lélekre. Gyönyörű tájakat járhatunk be, nemcsak a színek, de a kialakítás és az apró részletek is mind abban segítenek, hogy minél inkább bele tudjuk élni magunkat abba az elhagyatott és mégis magával ragadó vadonba, amiben a szállásunkként szolgáló figyelőtoronyra és egy adóvevőre leegyszerűsített mindennapok várnak. Hősünk tehát a wyomingi nemzeti parkban önkéntes, akinek a környék nyugalmára, és legfőképpen a tűzveszély bármilyen jelére kell nagyon ügyelnie. Nincs kedve beszélgetni, végrehajtja, amit felettese mond neki, és… jelenleg nincs is más dolga. Hamarosan kiderül azonban, hogy nemcsak az erdő, de az emberi lélek is megannyi sötét titkot rejt magában.

A veszteség, ritkán kopogtat előre. Megannyi arca, módja, alakja van, össze se tudnánk számolni. Csak a sóhajokat, a fohászokat, hogy minket kerüljön el. Örökre, vagy legalább még egy kicsit. Nemcsak a halál vehet el valakit véglegesen. Mi történik akkor, ha kifakul az életből, ha már az emlékek is elporladnak? Létezünk egyáltalán a másik számára, ha fel sem ismer többé?

A játék története ékes bizonyíték arra, hogy az élet képes olyan, ha nem jobb forgatókönyvet írni, amit bármelyik dráma megirigyelhetne. Olyan egyszerűnek tűnik kezdetekben minden, majd amikor elkezdenek több évtized berendezett és kialakult mindennapjai széthullani, kérdőjelek egész serege vár csak a nap végén. Nehéz konkrétumokat írni anélkül, hogy ne lőném le a fordulópontokat, a drámai vonal katalizátorát és mindazokat a párbeszédeket, amikből egyre több derül majd ki a két főszereplőről. Harry, az önkéntes ugyanis egyetlen emberrel tartja a kapcsolatot, Delilah-val, aki a szomszédos figyelőtoronyban lakik és nemcsak a felettese, de kísérője, mentora és bizonyos értelemben társa is lesz a történet során. A játék zseniálisan oldja meg a párbeszédekkel a hangulatteremtést, és keveri a mellékes apróságokat a drámai, sorsfordító vagy épp a lélek mélységeit kutató dialógusokkal. Az adóvevőn minden pillanatban velünk levő hang kommentál, viccelődik, megsért és megsértődik, tanít, kíváncsiskodik, megijed és ezernyi olyan színt visz a kétszereplős történetbe, hogy fel se tűnik, jóformán nem is találkozunk emberi lénnyel a végigjátszás során.

És a beszélgetések ezért is kapnak kiemelt szerepet, hiszen egyszerre szimbolizálják a magányosságot és annak a fontosságát, hogy az ember márpedig társas lény. Hiába nincsen arca, a másik ember hangját hallva is érezzük miként szól hozzánk, mit gondol és ezáltal egy gyöngéd megértés, elfogadás is megjelenik a megnyílást és bizalmat hozó beszélgetések hatására. Egyértelmű, hogy nem menekül el a semmi közepére olyasvalaki, akinek nincsenek fájdalmai, hiányai vagy olyan sebei, amik begyógyulásában egyelőre nem is bízik. És kiderül mennyire esendőek vagyunk, mennyire hasonlítunk a többiekre, és ebben a törékeny, változó világban néha egy másik törékeny emberi lény adja meg azt, amire épp szükségünk van. Épp ebben rejlik a beszélgetés gyógyító hatása, nemcsak egyszerű „szellőztetése” ez a léleknek, de a szembenézés, a feldolgozás első lépcsőfoka is. Persze az sem mindegy, hogy ki van a másik oldalon. Rich Sommer és Cissy Jones hangja tökéletesnek bizonyult ezekhez a felszínes, felszabadult, máskor pedig megrendítően mély beszélgetésekhez. Ezernyi apróság szóba kerül és sosem érezzük, hogy unalmassá válna a sétálás, a hegymászás és a navigáció. A térképet és az iránytűt pedig nemcsak a vadonban kell használnunk, a bensőnkben is kapóra jön.

3. oldal

Nem hiába előzte meg nagy várakozás a Firewatch megjelenését. Kerek történetet kapunk, hatásosan és okosan adagolt feszültséggel, drámával és izgalommal. Még misztikusnak tűnő X-Aktás mellékíz is megjelenik félúton, egy olyan tragédia felé vezetve hősünket, amiről spoiler nélkül lehetetlen bármit is mondani. Legyen annyi elég, hogy habár egy fél nap alatt végigjátszhatjuk ezt a remekművet, ha tehetjük, aduk meg a módját. Egy csendes, félhomályos délután, egy bögre innivaló, kikapcsolt telefon és indulhat a kaland. Nem éri meg elkapkodni, és talán – a szereplőkhöz hasonlóan – mi sem leszünk ugyanazok, amikor felállunk a székből. Murakami Haruki japán író fogalmazta meg ezt nagyon jól: „És egyszer vége lesz a viharnak. Nem fogsz emlékezni, hogy csináltad végig, hogy élted túl. Még abban sem lehetsz egészen biztos, hogy tényleg véget ért. De egy dolog biztos. Amikor kijössz a viharból, nem az az ember leszel, aki besétált abba. Ez minden, amiről a vihar szól...”

(figyelem! a galéria néhol spoilereket tartalmaz)