1. oldal

Ha valaki azon tűnődne, mit jelent az eldritch szó és egész véletlenül képekre keresne rá a neten, az azt vehetné észre, hogy mérhetetlen sötétség csordogál le monitorának nem-euklideszi szegleteiből, rá a frissen kigányolt billentyűzetére – semmi gond. Már maga a szó is lovecrafti. És még mielőtt valaki hagymázas révületben elkezdené keresni az értelmező szótárat ehhez az egy bekezdéshez is, megnyugtatok mindenkit: még borzalmasabb dolgok következnek.

Howard Phillips Lovecraft szerette nagyon kacifántosan megfogalmazni, milyen elmondhatatlan borzalmak leselkednek a gyanútlan emberekre. Írásai mögött felsejlett valamiféle fekete mitológia, amelyet aztán halála után mindenféle jött-ment figura kiegészített és rendszerbe szedett, hogy lehessen belőle szerepjátékot és plüssállatokat gyártani. A csápos ősi kozmikus trutymók és halfejű emberszabásúak világa viszont eredetileg nem volt ennyire kicentizve, ahogy az sem, pontosan hogyan is néz ki Cthulhu, és mik azok a shoggothok.

A legújabb játék, amely a Lovecraft-mitológiából merít, az Eldritch. Igen, legyünk túl a nyilvánvalón: tényleg úgy néz ki, mint a Minecraft. Nem kell tagadni. Ez ilyen. Ha már itt tartunk, akkor még egy szóviccet is megengedek magamnak az író és az említett játék nevéből. A két „-craft” frigye ez. Ennél viszont jóval több van a felszín alatt. Talán már nem túl eredeti a vízi szörnyeket cukira venni, de nem volt még játék, amely képes volt ennyire két irányból közelítve is megteremteni a totális hangulatot. Egyszerre sötét és ízléses humorú világ vár ránk, a külsőségek mögött pedig (hiszitek vagy sem) egy remekül átgondolt, teljességében megvalósított játék lapul.

A belsőnézetes játék a Myst nyomdokain haladva nem igazán árulja el, mit kellene tenni, de ha valaki nem tökéletes gamer-analfabéta és ismeri a WASD billentyűket meg az egeret, fel fogja tudni találni magát és megtalálja a könyveket az első iránymutatásokkal. Szintén a Myst-hez hasonlatosan lesz olyan könyv, amelyből megtudjuk a történet hátterét, és lesz olyan is, amely elrepít valami ismeretlen helyre. Az ismeretlen helyek origója a könyvtár, ahová akkor is visszakerül a játékos, ha történetesen elhalálozik. Ez a játékos „otthona”, ahol az összegyűjtött ereklyéket kiállítja, ahol a könyvek vannak, és ahol akár a tükörbe nézve igazíthatunk a főhős kinézetén.

2. oldal

Innen indulunk tehát Dagon, Nyarlathotep és R'lyeh különféle birodalmaiba (víz alatti, egyiptomi, erdős), hogy összeszedjük az említettek lelkét. Akinek nem lennének ismerősek, ők is egy-egy Lovecraft-történetből előhúzott szereplők. Amint átkerülünk egy ilyen világba, a nulláról kezdjük, a tárgyak visszaállnak, és ha meghalunk, akkor végleg meghalunk. Így mindig újra kell kezdeni, ha megesik velünk a legrosszabb. Cserébe viszont nem hosszúak ezek a pályarészek. Mielőtt viszont trükközni próbálnátok azzal, hogy előre feltérképezitek, hogy hol vannak az ellenfelek és a tárgyak, előre bocsátom, hogy a játék véletlenszerűen újragenerálja az egyes pályákat. Ez egy klasszikus roguelike-megoldás, noha sajnálatos módon a kihívás mégsem annyira nagy, mint várná az ember. A harc egyszerű, a lopakodás hatékony, olyannyira, hogy ha ráérzünk, még a halhatatlan lényeket is nevetve kerülgethetjük egy idő után.

A lazaság szerencsére annyira nem megy a játék rovására, mert a gyűjtögetés, a felfedezés, a hidegrázós-mókás hangulat végig leköti az embert, extra kihívásként pedig a legközelebbi végigjátszáskor már ott lesz a New Game Plus mód, amely már nehezít, és végre a főhős, a Könyvtáros lelkét is visszaszerezhetjük. Az Eldritch-nek egyszerűen játékosbarát megoldásai vannak, vagyis az alkalmi kikapcsolódásért és a kőkemény izgalmakért is visszatérhetünk. Alapvetően akciójátékként tekinthetünk rá, mégis vannak helyzetek, amikor a támadás nem kifizetődő. Ezért én maximálisan tisztelem is a fejlesztőket.

Hogy milyen maga a játék? Mihez is hasonlíthatnám… jó kérdés, mert nem volt még ilyen. Egyértelműen van benne némi Thief. Hűvös, testközeli hangkeverés, félelmetes-szürreális atmoszféra, szabad mozgás… ez mind erre utal. Van benne némi Bioshock is, ha már itt tartunk, de ezt magyarázza például az is, hogy az egyik designer, David Pittman dolgozott a Bioshock 2-n. Az egész egy nyomott, elfeledett világ, amelyben bal kezünkbe akármikor felszedhetünk egy képességet. Aztán, van némi RPG-színezete is, ahogy vásárolhatunk, jobb tárgyakat gyűjthetünk, lootolhatunk. Ezt követően pedig tápos cuccokkal felszerelkezve visszatérhetünk egy-egy helyszínre, ahonnan korábban menekülnünk kellett. Ha találunk kulcsokat, dinamitot, új területek nyílhatnak meg. Rengeteg a lehetőség, a játékmenet változatos, többféleképpen lehet játszani.

3. oldal

A Minecraft-hasonlat többnyire kimerül a külsőségekben, inkább a Spelunky és a Terraria jut az ember eszébe róla, de még ezekkel is egy kicsit célt tévesztünk. Maga a környezet csak annyiban rombolható, amit a kevés robbanószerből ki tudunk gazdálkodni, de igazság szerint így is mindig meglepetést, kincset vagy halálos csapdát tartogat a következő sarok. Bár a voxelbarlangokban reflexből nyúlnánk a csákány után, itt kénytelenek vagyunk a zsigeri akcióra koncentrálni, mikor csúszik be valahonnan egy repülő szem, vagy valami Edward Munch-féle sikolyrém.

Mit is mondjak; rengeteg retro-hangulatú játék van, amely nem próbál meg mást, mint mímelni egy letűnt korszakot, és sok lopott/parodizált világ nem tudott eddig önálló hangulatot teremtetni. Az Eldritch viszont valamiért minden fronton megállja a helyét. Nem nagy játék, nem túl összetett, nem túl komoly, nem is valami szép, és csak egy kicsit eredeti, de úgy van összerakva, hogy teljesen egyedi legyen és komplett élményt nyújtson. Megadja a felfedezés örömét, a beleélhetőség szabadságát és közben az egyszerűségre fókuszál. Hiába tűnik bohókás gúnyájában primitív játéknak, ha maga a játékélmény bizonyítja, hogy átgondolt, intelligens játékkal van dolgunk, amelyet valószínűleg a megjelenésig igazgattak és csiszoltak. Egyszerűen úgy működik, ahogy kell.

Lehetett volna több, persze. De ezt a játékot szerettem játszani. Ennyi a tanulság mára; ki kell próbálni. És bízni abban, hogy ez még csak a kezdet, és idővel az ősi rettenet még mélyebb dimenzióiba is leszállhatunk. Az Eldritch az év egyik apró, de felejthetetlen meglepetése, ami bőven megéri az egyébként szerény árát. Azért ajánlom, mert ez játék a játék kedvéért, ami manapság már ritka, és azért, mert őszinteséget, szeretetet érzek mögötte. Ami meg még ritkább.

[bold]Értékelés: 8/10

Platform: PC[/bold]