1. oldal

Legtöbbünk nem alszik jól az első éjszaka, ha idegen helyen kell álomra hajtania a fejét. Forgolódunk, agyunk nem akar leállni és minden apró zajra felriadunk. Az első éjszaka effektusnak nevezett jelenség több mint 50 éve ismert a kutatók előtt, és nagyon is valós, tényleg majdnem mindenkit érintő probléma. „Ha fiatal, egészséges, krónikus alvászavarban nem szenvedő alanyokat vizsgálunk, az esetek 99 százalékában ők is produkálni fogják az effektust, vagyis ebben a furcsa, félig éber, félig alvó állapotban töltik az éjszakát” – mondja Yuka Sasaki, a Brown Egyetem szakértője.

Míg mi az ilyen éjjelek után kialvatlanok leszünk, más állatok számára ez a különös állapot egyáltalán nem okoz gondot, és rendszeresen alkalmazzák. A bálnák, a delfinek és számos madár is képes úgy aludni, hogy agyának egyszerre csak egyik féltekéjét tartja nyugalomban, míg a másik – és vele együtt a hozzá tartozó szem – éber marad, hogy szemmel tartsa a környezetet. A palackorrú delfinek ilyen módon öt vagy több napig is képesek ébren (legalábbis félig ébren) maradni.

Sasaki ennek tudatában vizsgálni kezdte, hogy vajon az ember szintén valami hasonló stratégiát alkalmaz-e, amikor új környezetbe kerül. A szakértő úgy sejtette, hogy az okozhatja az új helyen töltött álmatlan éjszakákat, hogy agyunk egyik fele ébren marad, hogy gyorsabban tudjon reagálni a szokatlan szagokra és hangokra. Ahogy a szakértő mondja, mindez először csak egy kósza ötlet volt, amit azonban kollégáival érdemesnek találtak a vizsgálatra.

A kutató és társai 11 önkéntessel vágtak bele a kísérletbe, akik néhány éjszakát a laborban töltöttek. Szokatlan ingerekben nem volt hiány, hiszen az alanyok egy orvosi szkennerben aludtak, amely folyamatosan monitorozta agyi aktivitásukat, míg a fejükre és kezükre helyezett elektródák a szemmozgást, a szívverést és más mutatókat rögzítettek. A szkenner belsejét a szervezők igyekeztek párnákkal és takarókkal minél kényelmesebbé tenni, így bár az alvóhely szűkösebb volt a megszokottnál, alkalmas volt a pihenésre.

Ahogy az várható volt, a kísérlet alanyai első éjszaka lassabban aludtak el és kevésbé volt mély az álmuk, mint egy rendes, pihentető alvás során. A mély alvás alatt jellemző lassú, 3,5 Hz alatti delta hullámok jelentősen gyengébbnek mutatkoztak a résztvevők bal agyféltekéjében, mint a jobban, de kizárólag az első éjszaka alatt. Minél nehezebben aludt el az illető, annál nagyobbnak bizonyult a két agyfélteke delta hullámai közti eltérés mértéke.

Az asszimmetria ugyanakkor nem volt jellemző a teljes bal agyféltekére. A látással, mozgással és figyelemmel kapcsolatos agyi területek látszólag ugyanolyan mélyen aludtak, mint az agy jobboldali része. A jelek szerint az éberség csak az agyi alaphálózatot érintette (default mode network), amely az olyan spontán mentális aktivitásokért felel, amilyen például az álmodozás vagy az elkalandozó gondolatok. Az eredmények tehát megerősítették azt a kiinduló elképzelést, hogy az egyik agyfélteke új környezetben „őrséget áll” az alvásidő alatt, és ezt a szolgálatot érdekes módon az alaphálózat látja el.

Sasaki a teória alaposabb tesztelése érdekében újabb önkénteseket toborzott, akiket ezúttal normális ágyakban altatott. Az alanyoknak a kutatók az éjszaka során a fejükre rakott fejhallgató révén rövid, sípoló hangokat játszottak le valamelyik fülükbe. A résztvevők egy része esetében a hangjelek szabályos időközönként követték egymást, míg a többieknél véletlenszerűen hangzottak fel. Az eredmények azt mutatták, hogy az alvó alanyok bal agyféltekéje aktívabb reakciót mutat a rendszertelen hangokra, mint a jobb, a szabályos hangsorra ugyanakkor egyformán reagál mindkettő.

2. oldal

Az eltéréseket ráadásul továbbra is csak az első éjszakán lehetett megfigyelni, mivel a második éjjeltől kiegyenlítődtek az agyi reakciók. A szakértők azt is megfigyelték, hogy az alanyok gyorsabban felébredtek, ha bal fülükbe játszották le az ébresztő csipogását. Az eredmények tehát jól demonstrálják, hogy az alvás dinamikája mennyire függhet az aktuális környezettől.

Ugyanezt számos más faj esetében is megfigyelték már. 1999-ben Niels Rattenborg, a Max Planck Ornitológiai Intézet kutatója igazolta, hogy az egy csoportban alvó kacsák közül a széleken alvók agyféltekéi aszimmetrikusabban működnek, mint a középen, nagyobb biztonságban nyugvó állatokra jellemző. Egy másik vizsgálat pedig azt mutatta ki, hogy míg a medvefókák a szárazföldön agyuk mindkét felével egyforma mélyen alszanak, ha a vízben térnek nyugovóra, egyik szemüket és az ezzel ellentétes agyféltekét folyamatosan éberen tartják, valószínűleg a cápák elleni védekezés részeként.

Rattenborg szerint nagyon érdekes, ugyanakkor annyira nem meglepő, hogy az ember is képes valami hasonlóra. Ugyanaz a mechanizmus, amely biztonságot ad a pihenő kacsáknak és medvefókáknak, az ember esetében is aktiválódik, ha új környezetbe kerül, amelynek nem ismeri az összes veszélyét. Lino Nobili, a milánói Niguarda Kórház kutatója azt is hozzáteszi, hogy Sasaki eredményei újabb részletekkel gazdagítják az alvás legújabb modelljét, amely az agy nyugalmi helyzetét nem egy egységes állapotként írja le, hanem mozaikszerűen képzeli el.

Egyre több kutatás erősíti meg ugyanis, hogy az agy egyes részei különböző mértékben képesek a „kikapcsolni”. Vannak olyan agyi területek, amelyek mélyebben alszanak a többinél, és akadnak olyanok is, amelyek ideiglenesen felébrednek, miközben az agy többi része mély álomban van. Ezen működések egyéni eltérései, illetve kóros elváltozásai az első éjszaka effektuson túl olyan furcsaságokra is magyarázatot kínálhatnak, mint az alvajárás vagy a paradox inszomnia, amikor az alany azt hiszi, hogy egész éjjel ébren volt, pedig annak nagy részét valójában átaludta.

Luigi Degennaro, a római Sapienza Egyetem kutatója ugyanakkor jóval szkeptikusabb az eredményekkel kapcsolatban. Véleménye szerint sem a kísérleti alanyok száma, sem a módszerek nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a kutatásból messzemenő következtetéseket lehessen levonni. A szakértő szerint Sasaki és társai nem töltöttek elég időt a két agyfélteke alaphálózaton kívüli részeinek aktivitás szempontjából való összevetésével, és olyan tényezőket sem vettek figyelembe, mint például a jobb- vagy balkezesség, illetve a nem, amelyek szintén fokozhatják az agyműködésben jelentkező aszimmetriát.

Vladyslav Vyazovskiy, az Oxford kutatója szerint nem világos, hogy a vizsgálati szobában esetleg nem voltak-e aszimmetrikus fényviszonyok és zajok, illetve hogy az sem került feljegyzésre, hogy az alanyok melyik oldalukon aludtak. A szakértő úgy véli, hogy a környezeti hatások és az alvási pozíció éppúgy hozzájárulhat az aszimmetriához, mint a Sasaki és társai által feltételezett „őrködés”.

Sasaki szerint azért valószínűtlen, hogy az említett külső tényezők, a balkezesség vagy a nem felelnének az agyféltekék eltérő működéséért, mert a hatás csak az első éjszakán lépett fel, holott az említett faktorok a későbbi éjszakákon ugyanúgy fennálltak, mint az elsőn. A kis esetszám miatt szerinte sem szabad túlzásba vinni a következtetéseket, de jelenleg az agyi képalkotó eljárások nagy költségei miatt egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy nagyobb létszámú kísérletekbe kezdjenek bele.

A kutató és kollégái most arra készülnek, hogy külső elektromos jelek révén „lekapcsolják” a bal agyfélteke alaphálózatának működését, és megvizsgálják, hogy a résztvevők így gyorsabban alszanak-e el idegen környezetben. Ami az első éjszaka effektus enyhítését illeti, Sasaki szerint arra jelenleg egy jó módszer van: rendszeresen ugyanazon a helyen kell aludni, illetve igyekezni kell, hogy utazás közben is hasonló környezetben maradjunk, például lehetőleg ugyanazon szállodalánc létesítményeiben szálljunk meg. „Így nem lesz teljesen idegen a környezet, és agyunk egy kicsit könnyebben elfogadja azt biztonságosként” – mondja a kutató.