1. oldal
A Dying Light - megjelenésének csúszkálása miatt - számomra a tavalyi és az idei év egyik legjobban várt címe is volt. Szeretem a nyílt világú játékokat, a zombi apokalipszis sem untat még - annak ellenére, hogy már meglehetősen sok formát öltve megjelent a monitoromon/tévémen az elmúlt néhány évben -, de mindezek mellett volt még valami. Valami, amire már jó ideje ki voltam éhezve, ez pedig egy Mirror’s Edge-szerű, első személyes nézetű parkour móka. Aztán eljött a megjelenés, az első kritikák viszont nem épp egy álleejtős alkotásról szóltak, olyanokat lehetett hallani, hogy a játék elég középszerű lett. Erre kicsit megijedtem, de inkább igyekeztem elkerülni a teszteket, hogy ne befolyásoljanak a saját véleményem kialakításában.
Nekiestem hát a zombi apokalipszis legyűrésének, és az első 1-2 óra engem is majdnem arról győzött meg, hogy ez bizony nem lesz az idei év legjobbjai között. A parkour nem volt elég kifinomult, a közelharcos zombiaprítás is csak közepesen látszott szórakoztatónak, a sztori pedig bár jónak tűnt, ennél a műfajnál képtelenség, hogy elvigye a hátán az egész csomagot. Egy ilyen nyílt világú játéknál, ha nem tudjuk eléggé élvezni azt, hogy ötvenszer átszeljük a várost és közben több száz zombi fején ugrálunk végig vagy loccsantjuk szét azokat, mint érett dinnyéket, akkor temethetjük az egészet. Szerencsére nem kellett sokkal tovább várni, hogy elkapjam a játék sodrát és teljesen beszippantson a Techland legújabb AAA kategóriás alkotása.
A Dying Lightban egy Kyle Crane nevű ügynököt alakítunk, akit ledobnak a karantén alá helyezett városba, Harranba, hogy megtaláljon egy Kadir „Rais” Suleiman nevű fickót, és visszaszerezzen tőle egy nagyon fontos dokumentumot. Azonban hamar megvilágosodik „hősünk” előtt, hogy a küldetését nem csak a zombik nehezítik, hanem az emberek is. Egyrészt Rais fanatikus, már-már szektához hasonló brigádja, másrészt pedig a minket is kisegítő, túlélőket összefogó Brecken féle kompánia. Utóbbiak olyan értelemben hátráltatnak, hogy tiszta lelkiismerettel nehéz elsétálni a problémáik mellett, és csak a szervezetünk által osztott utasításokat követni… Azok ugyanis nem mindig csengenek egybe a szerencsétlen túlélők érdekeivel.
A világtól elvágott Harran izgalmas helyszín, a karakterek kellően érdekesek, a fősztori szintúgy, szóval azt kell, hogy mondjam, ilyen fronton abszolút rendben van a játék. A szinkronszínészek is kitettek magukért, különösen a főszereplőt alakító Roger Craig Smith, aki korábban volt már Ezio Auditore és Batman is, az Arkham: Originsben.
2. oldal
A hangulathoz nagyban hozzájárul persze a gyönyörű grafika is. A környezet részletgazdag, nagyon messzire ellátni, lenyűgözőek a fények, és a napszakok váltakozása is segíti a játékban való elmélyedést. A hajnalok és naplementék festőiek, de természetesen leginkább azért lehetnek ránk nagy hatással, mert a napnyugtával kitörnek nappali búvóhelyükről a legveszélyesebb, fényre érzékeny zombik, ha pedig a városban érnek minket a hajnal első sugarai, tanúi lehetünk a lények visszavonulásának. A remek pályatervezésnek köszönhetően az sem okoz gondot soha, ha sok zombit kell megjeleníteni. Harran változatos mind a táj, mind pedig a parkourozás szempontjából fontos terep tekintetében is. Vannak benne szűk utcák 2-3 emeletes kisebb házakkal, hidak tele a városból menekülni próbálók autóival, vízparti részek, vonatpályaudvar, lakótelep, iskola, hangárok, közmű épületek és még sorolhatnám.
A karakterek is egészen jól néznek ki, bár a mimikájuk és az arcjáték már nem éppen next-gen érzést keltő, de szerencsére annyira nem is gyenge, hogy zavaróvá váljon. No de nem is ők a legfontosabbak, hanem a zombik, akiket nagyon sokat fogunk bámulni. Nos, az élőhalottak megjelenítésében látszik a Techland tapasztalata, eszméletlenül jól néznek ki a különböző zombi fajták, az aprításuk pedig elég szórakoztató lett. Lekaszálhatjuk a végtagjaikat, a fejüket, amit egy különösen eltalált mozdulatnál még néha be is lassít a játék, hogy képkockánként láthassuk, ahogy a zombi bácsi feje elszakad testétől.
A cikk elején írtam, hogy sem a parkour, sem pedig a gyilok nem tűnt kiemelkedőnek az első 1-2 órában. Nos, hamar kiderült, hogy a képességfán pontokat leosztva és újabb mozdulatokat elérve egészen megváltozik a játékmenet. Ugyan a Dying Lightban nem igényel akkora koncentrációt és pontos kivitelezést a mozgás, mint a Mirror’s Edge-ben, és nem is található meg benne annyi parkour mozdulat, sikerült belőni egy olyan egyensúlyt, ami teret ad az ügyesebb játékosoknak is a kibontakozásra, ugyanakkor azokat sem rettenti el, akik az „ugra-bugra” helyett szívesebben oldják meg a helyzeteket egy katanával, kalapáccsal, sarlóval vagy macsétával. Ez persze nem azt jelenti, hogy túl lehet élni a játékban úgyis, ha elkerüljük a háztetőket és csak az utcán flangálunk egy agyonmoddolt fegyverrel. Éjszaka, ha észrevesz egy, a már korábban említett fényérzékeny „volatile” zombik közül, az elől bizony menekülnünk kell, méghozzá ügyesen manőverezve. Emberünk ugyanis nem tud folyamatosan sprintelni, és ha úgy fáradt ki, hogy ott lohol a nyakában egy ilyen, akkor garantált, hogy arra sem marad ideje, hogy keresztet vessen.
3. oldal
Ha már itt tartunk, a halált igen jól sikerült megoldaniuk a fejlesztőknek. Egy ilyen játéknál esszenciális, hogy legyen valamiféle büntetése a fűbe harapásnak, máskülönben nem féltenénk annyira az életünket. Először is fontos tudni, hogy nincs manuális mentés, csak rendszeres automatikus, így nem tudunk azzal trükközni, hogy visszatöltünk egy megmurdelésünk előtti állást. Ha beadjuk a kulcsot, akkor a játék eldob a legközelebbi menedékhelyre és veszítünk egy keveset a túlélő pontjainkból. Nem büntet annyira, hogy elvegye a kedvet a játéktól, de azért odaszúr egy picit, hogy legyünk éberebbek.
Ami a fejlődést illeti, három különböző képességfánk is van, amikhez külön gyűjthetjük a tapasztalati pontokat. Az első a már említett túlélő fa, ehhez a fő és mellékküldetések, valamint a random események teljesítése ad XP-t. Ilyen random esemény a bajba jutott túlélők megmentése és a segélycsomagok begyűjtése Breckenéknek. Ezen a fán olyan képességek vannak, amik segítenek minél felkészültebbnek lenni, vagyis tárgykészítéssel kapcsolatos dolgok, tárhely bővítés és alkudozás kapott helyet. A vége felé pedig ott a háromágú csáklya, ami nem kis segítség tud lenni menekülés közben, megkönnyíti a magasabb helyekre való feljutást. A második fa az ügyességi, melyhez parkourözéssel szerezhetőek tapasztalati pontok. Ezen a fán nyithatóak ki új mozdulatok, amik sokkal élvezetesebbé teszik az A-ból B-be való eljutást. Az utolsó fa a muszklis, vagyis a közelharcos képességeket fejleszti, és értelemszerűen úgy növelhető a szintje, hogy felszeleteljük a lejárt szavatosságú emberkéket az utcákon.
A képességfák ilyen módon való felosztása jó dolog, hisz így mindenki oda kapja a pontokat, ami közelebb áll a játékstílusához. Én nem igazán voltam szélsőséges, öltem is a zombikat meg kerülgettem is őket, így az erő és ügyesség fám nagyjából kiegyenlítve fejlődött, de hallottam olyanokról is, akik szinte egyáltalán nem öltek a játékban, úgy vitték végig. Az itemizáció többé-kevésbé jól működik a játékban, de nem tökéletes. Rengeteg különböző ritkaságú fegyvert lehet találni, amiket jól kiegészít a boltok különösen ritka darabjaiból álló kínálata. A pénz csak úgy ömlik az eladott cuccokból és a küldetésekből, így ha megtetszik egy fegyver, még a barter képesség nélkül is megengedhetjük magunknak, hogy gondolkodás nélkül megvegyük. Keveset kapunk viszont a mellékküldetésekből és néha random eseményekből jövő fegyverfejlesztésekből. Ez kicsit bosszantó, mert hülyén néz ki, hogy ott állok a vadi új narancssárga (a ritkasági szintek a megszokottak: narancs – lila –kék –zöld –fehér) fegyveremen a lila moddal és üres a három fejlesztő foglalat benne, mert alig kapok ilyeneket.
A városban mászkálva horribilis mennyiségű alapanyagot lehet találni, egyedül a boosterekhez szükséges növényekért kell néha külön elmenni gyűjtögetni, mert azok különböző fajtái csak speciális helyeken nőnek. Minden másból vakulásig találni, és a tárolás miatt sem kell aggódni, mert tárhelyet csak a fegyverek és használati tárgyak foglalnak, az alapanyagok nem. Nem lett volna tehát rossz, ha a játék enged fejlesztéseket is készíteni, nem csak sebzés modot a fegyverre. Ezek a fejlesztések egyébként adhatnak tartósságot, plusz sebzést, vagy javíthatják a fegyver kezelhetőségét.
4. oldal
Az eddigiek alapján valószínűleg már megállapítottátok, hogy a játék nem nagyon hozott újítást a nyílt világú játékok világába. A fő és mellékküldetések általában érdekesek, a random események viszont nem túl változatosak. Van jó néhány gyűjtögethető cucc is a maximalistáknak, valamint számos kihívás, melyek a parkour és különböző fegyverekkel történő zombigyakási affinitásunkat teszik próbára. Három nehézségi szintjük van, ám érzésem szerint rájuk fért volna egy kis finomhangolás, mert nem egyszer a második szint könnyebb volt, mint az első, de olyan is előfordult, aminél aránytalanul kevés időt kaptunk 60 zombi leölésére. Annyi biztos, hogy néhány órára le tudják kötni az igazi kihívást keresőket is ezek a részek. Amit viszont 30 óra után úgy éreztem, hogy elférne a játékban, az egy gyorsutazási lehetőség az általunk bebiztosított menedékek között. Éjszaka persze letiltanám ezt az opciót, de nappal jó lenne megspórolni néhány kilométert így.
A Dying Light tehát alapvetően nem hoz újat a nap alá, de meglepően jól sikerült ötvözete lett a Mirror’s Edge-nek és a stúdió korábbi játékának, a Dead Islandnek. Jól összeáll az egész, szinte észre sem veszi az ember és ott ragad előtte 4-5 órára, és akkor még nem is beszéltem a többjátékos módokról. A kooperatív drop-in/drop-out jellegű, maximum 4 játékossal, az egész kampányt végigvihetitek ismerősökkel, ha úgy tetszik. Én ezúttal magányosan játszottam és inkább a PVP-t próbálgattam a multiban.
A Be the Zombie módban egy elképesztően gyors és mozgékony éjszakai vadász zombit alakítunk, a maga képességeivel és talent fájával. Első próbálkozásnál kapunk egy rövid tutorialt, ami hagy egy kis időt, hogy megszokjuk az irányítását és a képességeit, aztán miénk a pálya. Betörhetünk azon játékosok éppen futó kalandjába, akik nyitva hagyták erre a lehetőséget. Beállíthatjuk ugyanis, hogy egyedül játszunk vagy megengedjük, hogy barátaink, esetleg akár vadidegenek is csatlakozzanak a játékunkhoz. Amikor egy zombi játékos jön, akkor a játék szól erről, és egyből éjszakára vált nekünk. Ilyenkor azonnal félbe marad bármit is csináltunk éppen és indul a meccs, melyben a célunk, hogy egymás után elpusztítsuk a zombi játékos fészkeit. Az ő feladata értelemszerűen a fészkek megvédése és a mi levadászásunk.
Én ezt a játékmódot főleg emberként toltam, ami úgy tűnt, hogy nem annyira népszerű dolog, mert amint szabaddá tettem a játékomba való csatlakozást, egymás után jöttek az éhes zombik. Fordítva már nehezebben találtam magamnak játszótársat. Értelemszerűen, ha emberek vagytok, akkor előnyötökre van a sok felszerelésetek, az elsősegélycsomagok és erős fegyvereitek. Javallott tehát, hogy a PVP-t ne rögtön a játék elejétől próbáljátok nyúzni, mert akkor kevés sikerélményetek lesz. Érdemes előbb gyakorlatot és jó felszerelést szerezni, különben nem fogtok túl nagy kihívást nyújtani a nálatok jóval gyorsabb vadásznak. A kulcs a győzelemhez persze az UV lámpa ügyes használata, hogy a megfelelő időben világítsatok az arcába a vadásznak, megállítva támadását. Nyomkodni kell a túlélő képességet, ami szkenneli a közvetlen környezeteteket, ez ugyanis egy viszonylag kis sugarú körben, de felvillantja a minitérképen, ha ott van a zombi. Neki persze ez a képessége is erősebb, kilométerekre ellát. Ettől függetlenül sakkban tudjátok őt tartani az UV lámpával ha ügyesek vagytok, ez úgy le tudja bénítani a dögöt, hogy még le is tudjátok vágni, ha elég közel kapjátok el a lámpával.
A zombi mód tehát jó móka, de csak veteránoknak, akik már eleget nyúzták az egyjátékos módot. Ha valakit csak a multi életet, akkor nem a Dying Light az ő játéka, a Be the Zombie inkább csak jópofa plusz a single mellé.
5. oldal
Nehéz ítéletet mondani a játékról, mert igazából minden percét élveztem, még ha talán kicsit túl sokszor is kellett átszelnem a várost. A zombiölés jó móka egy- vagy kétkezes fegyverekkel, rohampuskával és duplacsövűvel egyaránt. A parkour a remek pályatervezésnek hála szintén izgalmas, de még a lopakodás is működőképes taktika tud lenni sok esetben. Az atmoszféra és a hangulat szerintem eltalált lett, a játék zenéje is nagyon bejött. Ha megunjuk a rengeteg kihívást és egyéb tevékenységeket, akkor még a multi is el tud szórakoztatni benne ideig-óráig.
Magyarán szólva egy jól összerakott, teljes csomagot kapunk a Dying Lighttal, simán elszórakozhatunk benne 40-50 órát, vagy még többet. Viszont akinek már a könyökén jön ki a sok nyílt világú játék és nem akar egy zombis Fallout 3-at nyúzni, annak nem biztos, hogy jó választás. Azt ugyanis semmiképp sem lehet mondani, hogy innovatív lenne. Felüdülés volt viszont, hogy open-world címhez képest alig volt benne bug. Úgy néz ki, hogy megérte ennyit csúsztatni a játékot, mert néhány nüansznyi dologtól eltekintve nagyon kiforrott lett, remek irányítással, jó sztorival és atmoszférával, kiváló játékmenettel. Nem tudok neki tiszta lelkiismerettel kevesebbet adni 80%-nál, mert hiába nem újító, jól keverednek benne a játékelemek és üdítően kevés benne a hiba is, ami az utóbbi idők tapasztalatai után, már lassan külön kiemelendő pozitívum lett. Sajnos.
Platformok: PC, PS4, Xbox One
Tesztelt platform: PS4
