I. oldal

Vannak sorozatok, amik egy vagy két konzolgenerációval ezelőtt nagy számnak számítottak, esetenként akár forradalmiak voltak, de mára valahogy kihűltek, elhaltak és senki sem számít a feltámadásukra. Ilyen széria az egykor szebb napokat élt Driver is, mellyel a Reflections bebizonyította, hogy igenis van jövő a sandbox 3D-ben. Kérdezhetnénk persze, hogy mi ebben a nagy szám, hisz 2001 végén már megjelent egy GTA III is, a bibi viszont ott van, hogy az első Driver nagyon régi játék, még 1998-ban jelent meg Playstationre (igen, az elsőre). Ehhez képest viszont teljesen 3D-s grafikát, nagy városokat (többet!), izgalmas játékmenetet és nagyszerű sztorit villantott, hogy a 2000-es folytatással még magasabbra tegye a lécet (már a kocsiból is ki lehetett szállni). Sajnos azonban a messiásként várt Driv3r szó szerint rossz lett, a Paralel Lines pedig jóindulattal sem volt több közepes szórakozásnál. Mikor a Reflections bejelentette, hogy jön a Driver: San Francisco, sokan csak a fejüket csóválták, meglepetésükre azonban egy jó játékot kaptunk, ami megéri a befektetést.

Haláli

A jó persze nem egyenlő a tökéletessel, ezt pedig leginkább a kissé butácska, és nem is túl jól tálalt történet bizonyítja be. A sztori a Driv3r után fél évvel veszi fel a fonalat, amikor is a sorozat rosszfiúját, Charles Jerichót épp átszállítják egyik börtönből a másikba. Jericho persze nem arról híres, hogy jól tűri a bezártságot, így kisvártatva átveszi az irányítást a rabszállító vagon fölött, és már csak Tanner állíthatja meg. Bár John mindent elkövet, hogy elfogja nemezisét, az akció csúnya véget ér. Hősünk karambolozik és kómába esik, majd mialatt a kórházban az életéért küzdenek, azt álmodja, hogy San Franciscóban van és meg kell mentenie a várost Jericho egyre csak duzzadó bűnszervezetétől. Mivel az egész sztori egy nagy álom, ezért sok olyan dolog is belefér, ami egy valóságban játszódó forgatókönyvbe nem. Rontja az élményt viszont, hogy túlságosan komolyan veszi magát az egész, főleg annak tükrében, hogy milyen mellékküldetéseket kell megcsinálnunk a továbbjutás érdekében (erről később még lesz szó). Bosszantó továbbá, hogy bár kapunk egy viszonylag értelmes lezárást is, maga a franchise egy tapottat sem mozdul előre, hisz az összesen 15 óra hosszú játékidő 90%-t egy haldokló ember agyában töltjük.

Még szerencse, hogy a körítés legalább stimmel. A Driver első két részének hangulatát a 70-es és 80-as évek kultikus amerikai tévésorozatai ihlették, a fejlesztők pedig visszanyúltak a már bevált recepthez és olyan kasztniba öntötték a sztorit, hogy úgy érezzük, valami kellemesen gagyi filmet nézünk az egyik olcsóbb kereskedelmi csatornán. Az átvezető videók vágása, a szinkron szándékos túljátszása, a sok-sok nevetségesen durva és fájóan komolyan gondolt akciójelenet, na meg a régies zene tesz róla, hogy ha már magát a történetet nem is lehet élvezni, az atmoszféra azért kielégítő legyen. A Driver: San Francisco pedig pont ebben erős: hangulatos és stílusos játék, e tulajdonságai miatt pedig hajlamosak vagyunk elnézni még az irtózatosan ostoba és abszurd sztorit is.

II. oldal

San Francisco utcáin

Jó kérdés persze, hogy miért vállalt ekkora kockázatot a Reflections csapata ahelyett, hogy egy teljesen tradicionális folytatást készített volna. A válasz a játékmenetben rejtőzik, mely annyira kifinomult és ötletes, hogy valószínűleg előbb kész volt, mint a történet, melyet így kénytelenek voltak hozzáigazítani a dizájnhoz. San Francisco hatalmas városa a már megszokott sandbox elemeket rejti, azaz vannak főküldetések és mellékes missziók, sok vezetés és persze karambolok, ahogy kell. Mindez viszont csak egy része a játéknak, hisz Tanner álmodik, a képzelet pedig nem ismer határokat. Itt lép a képbe az úgynevezett Shift rendszer, mely tulajdonképpen a Driver lelke. Lényege, hogy Tanner bármikor kiléphet a testéből, hogy átváltson egy másik emberére, s ezzel együtt annak autójára. Ez a képesség a sztoriban is hangsúlyos, de a játékmechanikában betöltött szerepe sokkal pozitívabb, mint elsőre gondoltuk volna. Nem kell kiszállni az autóból és beülni egy másikba, elég madártávlatból becélozni a járművet és már mehet is a buli. Ugyan első hallásra az egész Shift bizarr, mi több, elképzelni sem lehet távolabb eső játékelemet egy olyan tradicionális szériától, mint a Driver, be kell látnunk, hogy a dolog működik és sokkal de sokkal élvezetesebb, mint rohangálni egy új kocsi után, csak azért, mert nekimentünk valaminek. További előny, hogy nem csak a saját sávunkból válthatunk kocsit, de a szembejövőből is, így ha például üldözünk valakit, vagy szívunk egy nehezebb versenyküldetéssel, csak pattanjunk be egy szembejövő kamion volánja mögé. A többit már az olvasó képzeletére bízom...

Szó volt korábban a mellékküldetésekről, melyek a Driverben tulajdonképpen a kampány lelkét képezik. A sztorihoz viszonylag kevés feladat társul, a kilenc fejezet többségét ezek a másodlagos missziók teszik ki, melyekből viszont teljesíteni kell egy bizonyos mennyiséget ahhoz, hogy a város lezárt területei is megnyíljanak és ezzel folytatódhasson a történet. A sárga ikonnal jelzett feladatok már nem olyan nyersek és komolyak, mint a főküldetések, így itt elengedhették magukat a fejlesztők. Lesznek versenyek, autós üldözések, követés, karambolozás, sőt, egy csomó filmes utalás (Féktelenül, Crank, stb.), melyek ugyan annyira nem direktek, mint a GTA-kban, biztos, hogy mosolyt csalnak az arcunkra. A sárga ikonok mellett aztán ott vannak a kékek, melyek két csoportba sorolhatóak és igazán őrült küldetéseket takarnak. A kisebbek az úgynevezett Dare-ek, melyek vezetési képességeinket teszik próbára, míg a nagyobb, Activity nevű feladatok összetettebb, de hasonlóan nehéz elfoglaltságokat takarnak. Mindehhez tessék hozzátenni, hogy amikor ugratunk, száguldozunk, vagy csak látványosan kicsúszunk, pénzt kapunk, amit a játék boltjaiban lehet elkölteni a száz licencelt autó valamelyikére. Ugyan a legtöbbet nem érdemes megvenni, hisz úgyis rájuk lelünk az utcán, van pár rejtett szuperautó, amik miatt azért érdemes gyűjteni a zsozsót.

Maga San Francisco egyébként hatalmas és jól felépített, látszik, hogy a fejlesztők igyekeztek autentikus Driver-élményt nyújtani. Egyedül az sajnálatos, hogy a város nem él eléggé. Ugyan az utca tele van járókelőkkel, többségük csak megy a vakvilágba és nagyon sokan teljesen egyformán néznek ki. Elgázolni nem lehet őket, mert a sorozat hagyományaihoz hűen elugrálnak a jármű elől (ezzel mondjuk megoldották, hogy Tanner zsaruként nem legyen utcai mészáros), funkcióik pedig nincsenek, maximum, hogy a nagy száguldozás közepette úgy nézzen ki, hogy tényleg egy városban járunk. A mesterséges intelligencia sem a legjobb, sőt, egyenesen sötét. Az AI vezette járművek mindennek nekimennek, KRESZ-ről még sosem hallottak, az ellenfeleket pedig egy sínen húzza a játék, így sokszor irritálóan nehézzé válhat egy-egy küldetés. Kész szerencse, hogy a Shiftet sehol sem korlátozzák, különben tuti, hogy már a kampány felénél földhöz vágtam volna a kontrollert. Egy szó, mint száz: a város jó, sok lehetőséget nyújt és kellően nagy is, de valójában csak egy játszótér, amiről képtelenség elhinni, hogy valójában is ilyen lehet.

III. oldal

A Driver: San Francisco meglepő módon többjátékos móddal is fel lett szerelve, ami azért is különös, mert a játékélmény az első perctől kezdve tipikusan single player orientáltnak tűnik. Szerencsére a fejlesztők is érezték, hogy a sima lövöldözős-autós ökörködés ide nem lesz elég, így bűvészkedtek kicsit a Shifttel, s ennek hála élvezetes mutliplayert tettek az asztalra -- például így lett a megszokott Tag Racing a játék legélvezetesebb módja. A többi nyolc opció sem rossz, igaz, van pár, melyekben nincs Shift, így azokkal tulajdonképpen nem is érdemes foglalkozni. Ugyan kapunk tapasztalati pontokat és ebből kifolyólag fejlődhetünk is, mindez csak kötelező sallang, a Driver lényege az élvezetes autós akciózás, ami vagy leköti az embert, vagy nem. A magam részéről kifejezetten ajánlhatom a multit, de az online-nal ellentétben az osztott képernyőre tenném a voksom, mert mókás egy barátunkkal egymást szívatni a tévé előtt.

Bár technikai fronton a Driver: San Francisco hozza az elvárhatót, illetve a város tényleg nagyon nagy, összességében a játék látványban nyújtott teljesítménye nem nevezhető kiemelkedőnek. A grafika rendben van, az autók jól néznek ki, a textúrák is megfelelnek az elvárásoknak, de ájuldozni azért nem fogunk. Ennek persze megvan az előnye, hisz konzolon sem igazán tapasztalni szaggatásokat, PC-n pedig a gépigény válik barátivá. A zene a régi sorozatokat juttatja eszünkbe, ez pedig jó tulajdonsága, a hangok viszont meglehetősen átlagosak, tulajdonképpen nem is nagyon jut eszembe egy kiemelkedő pontjuk sem. A szinkron kicsit erőltetett, de gondolom, itt ez szándékos, szóval kár lenne szőrözni. A lényeg tehát annyi, hogy a Driver: San Franciscót nem a tálalása adja el.

Bár nem vártunk sokat az új Drivertől, eddig egyértelműen az év meglepetésével van dolgunk. A játékélmény nagyon ott van a szeren, a hangulat szintén pazar, és bár a sztori nevetséges, kárpótolhat, hogy rengeteg játékórát tölthetünk el San Francisco utcáin. Azok, akik nem bíznak a sorozatban a korábbi rossz tapasztalatok miatt (mit mondjak, érthető reakció), töltsék le a hivatalos demót, mert esélyes, hogy megváltozik a hozzáállásuk. Akik pedig csak egy jó sandbox játékot keresnek, mindenképp adjanak egy esélyt Tanner álmának, nem járnak rosszul.

Platformok: PC, PS3, Xbox 360

Tesztelt platform: PS3