Oldal I.

Az év eleji, illetve múlt év végi játékfelhozatalt tekintve ez az időszak mindenképpen a kaszabolós akciójátékok ideje. Nemrég belevethettük magunkat a Bayonetta szexi hősnőjének kalandjaiba, a hamarosan érkező Dante’s Inferno-ban kiruccanhatunk a pokolba, márciusban pedig Kratos-szal vághatunk majd bele a God of War 3-ba. E három nagy cím mellett próbál szerencsét a 2005-ben alapított Vigil Games Darksiders nevű játékával, mely január elején érkezett meg a boltok polcaira. Hiba lenne azonban beskatulyázni a programot a hack ’n slash kategóriába, mert bár bőven lesz részünk vérbő démonaprításban, legalább annyi puzzle- és platformelem is nehezíti majd a dolgunkat. Sajnos a PC-sek ebből a kalandból ki kell, hogy maradjanak, hiszen csak Xbox 360-ra és PS3-ra készült el a program, portolásról pedig egyelőre nincsenek hírek.

[bold]Angyalok és démonok háborúja

[/bold]Nem sokat teketóriázik a Darksiders, ha a történet felvezetéséről van szó, hiszen az első másodperceket követően rögtön átélhetjük a világvégét, melyet a menny és pokol katonáinak ádáz összecsapása okoz. Nem mehetünk el szó nélkül a kiváló intró mellett, melyet a magyar Digic Pictures készített. A cég már számos játéknál bizonyította, hogy a szakma élvonalába tartozik, ha CG animációkról van szó, és ezúttal is első osztályú munkát végzett. Visszatérve a sztorira, a játék elején megtudjuk, hogy az ősidőkben évezredekig tartott az angyalok és démonok harca, amely egy harmadik fél, a rejtélyes tanács közbenjárása révén végül törékeny békével zárult. Az egyensúlyt az apokalipszis négy lovas őrizte, akik közül az egyiket, War-t (háború) fogjuk irányítani a játék során. A békét követő évezredekben létrejött az emberi civilizáció, mely egyre fejlettebb és erősebb lett. A tanács megjósolta, hogy idővel képesek lesznek felvenni a harcot a Mennyei Királyság és a Pokol harcosaival, ekkor a békét biztosító Hét Pecsét megsemmisül, és megkezdődik a harc a három világ között. Ám a tervbe valami hiba csúszik, mivel az ítélet napja túl hamar kezdődik el, melyben fajunknak még természetesen esélye sincs. Megjelenik War is, ám hamar rájön, hogy valami nincs rendben, hiszen a Pecséteket nem törték fel, és a másik három lovas sem érkezett meg. A Tanács végül őt okolja a történtekért, azonban kap egy esélyt, hogy helyreállítsa az egyensúlyt, és persze bosszút álljon azokon, akik felelősek az egészért.

Kétségtelen, hogy a sztori nem egy Oscar-díjas alkotás, és az elején még eléggé lassan csordogálnak az események, de szerencsére a játék utolsó harmadában begyorsulnak a történések, így a hozzám hasonló sztori orientált játékosok is elégedetten fejezik majd be a Darksiders-t. A játékmenetet úgy lehetne a legjobban bemutatni, hogy a fejlesztők fogták a Devil May Cry harcrendszerének néhány elemét, és összekeverték a God of War brutalitásával, majd hozzáadtak sok-sok logikai és ügyességi részt (lásd Zelda játékok). Az innen-onnan összeszedett ötletek ellenére kár lenne leírni a játékot, mert az egyes játékelemek nagyszerűen működnek.

 

Oldal II.

A program legelején elsősorban az akciórészek dominálnak, hiszen tucatjával támadnak ránk a démonok és az angyalok, akik mind War skalpját akarják megszerezni. Persze ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk, hiszen már a kezdetekben rendelkezésünkre áll egy brutálisan nagy kard, a Chaoseater, mellyel meglehetősen durva kombókat lehet előhozni, ellenfeleink nem túl nagy örömére. Ez lesz az elsődleges fegyverünk, de az idő múlásával még kettő közelharci fegyvert fogunk szerezni, egy kaszát, és egy fémből kovácsolt hatalmas kesztyűt, ezek mindegyikéhez egy csomó speciális támadási formát vehetünk majd (melyek közül több szinte egy az egyben szerepelt a Devil May Cry-ban is). A vásárlást egy Vulgrim nevű démonnál ejthetjük meg, akitől a kombók mellett speciális képességeket és varázstárgyakat is szerezhetünk, illetve a játék későbbi részében a segítségével tudunk egyik helyszínről a másikra teleportálni. Fizetni azokkal kék színű lelkekkel tudunk, melyek a legyőzött démonokból „pottyannak ki”. Ezek mellett szerezhetünk zöld színű, életerőt adó lelkeket is, illetve sárgákat is, melyekkel War dühét (rage) növelhetjük, utóbbi a speciális képességek elsütéséhez szükséges (nagyobb védelem, földből előtörő kardok, stb). A harc egyébként nem olyan pörgős, mint a korábban említett két hack ’n slash-ben, amit kicsit sajnáltam, igaz így legalább nem megy át eszetlen gombnyomogatásba a játék, hiszen több időnk van előhozni a kombókat.

Az erőszak nem old meg mindent

Amint már említettem, nem csak akciórészekből áll a Darksiders, hanem legalább ugyanannyi időt fogunk eltölteni a különböző helyszíneken egyik platformról a másikra ugrálva, miközben logikai feladványokat oldunk meg. Utóbbi szerencsére nem merül ki annyiban, mint egy átlagos akciójátéknál, tehát nem az lesz a legnehezebb feladvány, hogy egy szobában a helyére toljunk két szobrot. Persze túlzás lenne azt állítani, hogy órákig fogunk nézelődni, mire rájövünk a megoldásra, de azért meg kell mozgatni a szürkeállományunkat. A feladványok meglehetősen sokrétűek, vannak például időmanipulálós feladatok, amikor egy rövid időre meg tudjuk állítani az idő kerekét, és ez alatt kell megtennünk valamit, de olyannal is sokszor fogunk találkozni, amikor felrobbantható golyókat kell a megfelelő helyre tapasztani, majd valahogy odairányítani a tüzet egy távoli helyről. A logikai és platform részeknél nagy segítségünkre lesz a Crossblade, egy csillag formájú, eldobható fegyver, és az Abyssal Chain, mellyel a távoli tárgyakat, ellenfeleket húzhatjuk magunkhoz, vagy lenghetünk vele egyik helyről a másikra (a Zelda játékokban Boomerangnak és Hookshotnak hívták őket). Ezeket gyakran kell a főellenségeknél is használnunk, mivel azok legyőzéséhez nem elég a puszta erő. Mindegyiknek van valami trükkje, ezek ismerete nélkül esélyünk sincs ellenük.

Oldal III.

Ha már az apokalipszis lovasát irányítjuk, akkor hol van a lovunk, kérdezhetik néhányan. Csak nyugalom, ahogy az több videóban is látható volt, nem maradunk hű paripa nélkül, hiszen a játék második felében rátalálunk patás bajtársunkra, Ruinra, aki kinézetében természetesen nem egy átlagos ló (hacsak nem tekintjük átlagosnak, hogy tűz lobog az orrlyukában, és nyomában lángol a föld). Persze nem hívhatjuk elő minden helyszínen, hiszen érdekesen nézne ki, ha egy szűk alagútban vágtatnánk vele, de a nyílt terepen bármikor nyeregbe pattanhatunk. Ilyenkor kardcsapásaink hihetetlenül erősek lesznek, és könnyedén lekaszabolhatunk bármilyen szörnyet, szó szerint nyeregben érezhetjük magunkat. Kicsit sajnáltam, hogy lovunk számára semmilyen speciális képességet nem lehet szerezni, lelki szemeim előtt többször megjelent a lángoló patával a levegőben vágtató Ruin képe. Ha lesz folytatás, talán majd ezt is kipróbálhatjuk.

Nem minden WoW, ami színes

A játék 100 évvel az apokalipszis kezdete után játszódik, nem csoda, hogy az emberiségnek már nyoma sincs, és akármerre járunk, csak romos helyszíneket találunk. Mivel nem egy sandbox játékról van szó, az egyes területek meglehetősen lineárisak, bár mindenhol vannak rejtett helyszínek, amiket felkutatva lelkeket tartalmazó ládákat vagy extra felszereléseket találhatunk. Elsőként egy városban fogunk kalandozni, de tiszteletünket tesszük majd többek között egy elhagyott metróállomáson, egy romos katedrálisban és egy hegyekkel körülvett sivatagban is. A grafikusoknak hála a változatosságra nem lesz panaszunk, nem érezhetjük úgy, hogy már megint az előzőhöz hasonló helyen járunk. Több tesztben is lehet azt olvasni, hogy a fejlesztők lemásolták a World of Warcraft látványvilágát, a főhőst és a lényeket illetően. Bár tény, hogy a szereplők színgazdag, néhol elnagyolt megjelenítést kaptak, ám ez a stílus régóta jellemző a dizájnért felelős képregény rajzoló, Joe Madureira munkájára (ő volt a játék kreatív rendezője is), így még véletlenül sem lehet „koppintásról” beszélni. War-t el sem tudnánk másképpen képzelni, hiszen a hatalmas termet, a túlméretezett páncélok és a brutális kard tökéletesen illenek az apokalipszis lovasához.

Oldal IV.

A zenék esetében maradt bennünk egy kis hiányérzet. A minőséggel semmi problémánk nem volt, hiszen tökéletesen illettek egy ilyen világvége témájú játékhoz, csak kicsit keveselltük a számok mennyiségét. Sok helyszínen csak a háttérzajokat hallottuk, és csak a harcoknál indult be egy-egy erőteljesebb szám. Tovább fokozta volna az amúgy remek hangulatot, ha többször csendül fel egy szép dallam.

A szereplők hangjait többnyire jól eltalálták, bár War-t, valamint a Mark „Luke Skywalker” Hamill által megszólaltatott Watcher-t leszámítva egyiktől sem fogunk hasra esni. Bár a mély, dörgő hangon beszélő démonoktól talán nem is várhatunk többet. Technikailag kicsit felemás képet mutat a program. Ezúttal a PlayStation 3-mal rendelkező játékosok jártak jobban, hiszen az ő verziójukkal az egy-két helyen tapasztalható minimális belassulást leszámítva semmilyen gond nem volt. Ellenben a Xbox 360-as változat komoly „screen tearing” problémával küzd (tehát előfordul, hogy egyszerre két fél-képkocka van egy pillanatra a képen a V-sync hiánya miatt). Szerencsére a fejlesztők gyorsan eszméltek, és a hírek szerint hamarosan jön a hibát orvosló patch.

Az imént említett Xbox-os bakit leszámítva nehéz komoly hibát találni a Darksidersben, hacsak azt nem számítjuk, hogy kevés eredeti ötletet lehet felfedezni benne. A játékidőre nem lehet panaszunk, mert bár multi nincs a programban (nem is hiányzik), de ha a trófeákat és a pályákon összegyűjthető tárgyakat is mind be akarjuk szerezni, akkor akár 20-23 órát is eltölthetünk a képernyő előtt. A különféle játékelemeket kiváló módon gyúrták egybe a fejlesztők, így végül egy nagyon szórakoztató program került ki a Vigil Games kezei közül.

Platformok: Playstation 3, Xbox 360

Tesztelt platform: Playstation 3