1. oldal

Nehéz fába vágta fejszéjét a német Daedalic Entertainment csapata, amikor belevágtak első szerepjátékuk fejlesztésébe, hiszen mindez idáig elsősorban kalandjátékokkal foglalkoztak, mondhatni semmi rutinjuk nem volt a keményvonalas cRPG-k terén. Így meglehetősen óvatosan fogadtuk Blackguards című alkotásukat, mely pár hete tűnt fel a digitális piactereken. A körökre osztott harcrendszert és izometrikus nézetet használó program egy komor fantasy világba kalauzol el bennünket, ahol mindennapos dolog a rabszolgaság és a gladiátorharc, és amelyben egy ártatlanul megvádolt kalandornak menekülnie kell az őt üldöző fejvadászok elől. Az imént említett kalandort természetesen mi személyesítjük meg, akit - amint a játék nyitóvideójából megtudhatjuk – egy ifjú hölgy meggyilkolásával gyanúsítanak. Miután megszökünk börtönünkből, menekülnünk kell a birodalomból, míg rá nem jövünk, hogy mi is történt valójában „áldozatunkkal”. Igencsak komoly váltás ez az Edna & Harvey, illetve Deponia kalandjátékok után, amelyek humorukkal vették le lábukról a rajongókat.

A Blackguards a Dark Eye névre hallgató német szerepjáték rendszert használja, mely bár népszerűségét tekintve nem hasonlítható a Dungeons & Dragonshöz, egy egészen jól ismert rendszerről van szó. Ez alapján készült az RPG klasszikusnak számító Realms of Arkania sorozat, illető a pár éve megjelent Drakensang is, de a 2012-es Chains of Satinav kalandjáték is annak világában játszódik. A Daedalic alkotása meglehetősen hű maradt ehhez a forráshoz, ami már a karaktergeneráló képernyőn is látszik. Még a D&D-n nevelkedett hős palánták is csak a fejüket vakarhatják a rengeteg attribútumot látván, melyek között olyan egyedi dolgok is feltűnnek, mint a bátorság és az intuíció, melyek nem éppen gyakoriak más RPG-kben.

Ám ez még csak a kezdet, ezt követi az úgynevezett talentek, a fegyveres képességek, a varázslatok és a speciális képességek kiválasztása, mellyel kapásból el lehet tölteni egy fél órát. Ezek mindegyike rengeteg módosítható elemet tartalmaz, melyek közül néhány még a rutinos játékosokat is szemöldökráncolásra késztetheti. Gondolok itt például a fegyvereknél található védelem-támadás csúszkákra, melyekkel bármikor módosíthatjuk, hogy mire szeretnénk koncentrálni az adott fegyvernél. Véleményem szerint ez már a túlbonyolítás kategóriájába esik, nem is igazán használtam ezt a funkciót. Összességében viszont egy jól átgondolt és használható rendszerről van szó, hamar bele lehet jönni a használatába. Mondjuk ezt annak ellenére, hogy számunkra érthetetlen módon a játék kézikönyve és a belső leírások is elég foghíjasak, egy komoly RPG rendszerhez azért nem ártott volna egy fokkal komolyabb dokumentáció.

2. oldal

Szerencsére a derék fejlesztők azokra is gondoltak, akik nem az anyatejjel szívták magukba a Schwarze Auge-ot így karaktergeneráláskor választhatjuk a basic módot is, amelynél nem kell a képességpontok eloszlásával vacakolnunk. Elég csak rámutatnunk a három előre „legyártott” kaszt (harcos, mágus, vadász) egyikére, és már bele is vághatunk a sztoriba. Az intró megtekintése után rögtön egy csatában találjuk magunkat, ahol megtanulhatjuk az irányítás alapjait. Ezen a ponton szeretnénk mindenkit figyelmeztetni, hogy a Daedalic játéka 90%-ban a csatákra épül, ez áll a játékmenet középpontjában. Míg más RPG-kben a történet, a titokzatos katakombák és távoli tájak felfedezése is fontos szerepet tölt be, itt a kőkemény, taktikus összecsapásokon van a hangsúly.

Tulajdonképpen nincs is lehetőség szabad felfedezésre, nem rak le bennünket a játék egy hatalmas térképre, ahol szabadon mozoghatunk. Az egyes helyszínek között csak a világtérképen mozoghatunk, és ezek a területek sem járhatóak be, ugyanis egy-egy pontot kiválasztva vagy egy csatatérre kerülünk, vagy egy településre. Meglehetősen sok pályát fogunk ily módon bejárni, mire végére érünk a Blackguards körülbelül 40 órás történetének, de sosem lesz lehetőségünk vakon nekivágni a világnak. Mindig csak az a két-három rész nyílik meg előttünk, amiket a sztori megkíván magának. A világtérképen látható városokat sem tudjuk a hagyományos módon felderíteni, nem lehet szabadon bolyongani az utcákon, bekopogva minden házba és boltba. Helyette egy fix nézőpontból szemlélődhetünk, ahonnan képtelenek vagyunk elmozdulni. De igazából nincs is szükség rá, ugyanis a kereskedők, kocsmárosok, küldetést adó NPC-k mind megtalálhatók a képen, csak rájuk kell kattintatni, hogy beszélgetésbe elegyedjünk velük.

Mi tagadás, emiatt a korlátozás miatt eléggé lineárisnak hat a Blackguards, hiába vár ránk rengeteg fő és mellékküldetés. A csapatunk tagjait sem választhatjuk meg, a történet előrehaladásával előre meghatározott módon jönnek-mennek a társak. Összesen öt ilyen karakterrel fogunk összefutni, akik kellően változatosra sikeredtek. Csak példának álljon itt közülük kettő: mellénk fog szegődni egy nőcsábász mágus és egy drogfüggő fél-elf is, attól tehát nem kell tartanunk, hogy unalmas társaságunk lesz. Ettől függetlenül az tény, hogy egy RPG-től szokatlan módon, meglehetősen megköti kezünket a játék. Tulajdonképpen csak a karakterfejlesztésben és a harcokban kapunk szabad kezet, minden mást valamilyen módon szabályoz a program.

3. oldal

És mégis, hiába a linearitás, a játék szinte az első pillanattól magához képes láncolni bennünket. Ennek egyetlen okozója az első osztályú, élvezetes harcrendszer volt, amire a Blackguards épül. Ez alkotja ugyanis a játék magját, időnk nagy részét ugyanis a körökre osztott módon zajló harcok fogják kitenni, melyek a változatos, nagy gonddal kialakított helyszíneken várnak ránk. Tulajdonképpen nincs két egyforma összecsapás a játékban, ami nagy szó, hiszen több mint 100 ilyenben fogunk részt venni. Az egyik gladiátor arénában például hatalmas tűzokádó gépek nehezítették dolgunkat, melyek adott körönként egy-egy hatalmas tűzcsóvát okádtak ki magukból. A leleményes harcos természetesen ezt is a maga javára tudja fordítani, ha az ellenséget a tűz útjába tudja terelni.

Ez az ötletesség igaz szinte minden helyszínre. Vannak használható tárgyak a pályákon, ugyanakkor arra is figyelnünk kell, hogy hova lépünk, ugyanis egyes mezőkön például elcsúszhat, elmerülhet a karakterünk, ha ügyetlen. A csaták komoly taktikai fegyelmet is kívánnak, pontosan ki kell számolni, hogy mikor és hova lépünk, ugyanis az ellenfél kíméletlenül kihasználja a hibákat. Ennek köszönhetően már közepes nehézségi szinten is vért lehet izzadni néhány összecsapásnál. Ki kell használni minden képességet, minden támadási formát, mellyel hőseink rendelkeznek, mert különben csúnyán elkenhetik a szánkat. De egy jól megválasztott átok, vagy méreggel bekent kard segítségével máris könnyebb lekaszabolni az ellenállást. Egy dolgot hiányoltunk igazán, mégpedig az oldalba támadás képességét (flanking), nem is értjük miként maradhatott ez ki egy taktikai játékból.

Vannak persze még hiányosságai a játéknak, de ezek nem olyan fajsúlyúak, hogy nagyon lerontanák az értékelést. A karakterlapon például össze vannak keveredve a testrészek ikonjai, elég vicces, hogy a sapkát a lábunkra kell tenni, míg a páncélinget a nadrágunk helyére. Ami egy fokkal zavaróbb, hogy mivel nem lehet forgatni a kamerát, gyakran eltakarják a karaktereket a pályaelemek, vagy épp más lények. Emiatt néha macerás volt pont azt a modellt kijelölni egy támadáshoz, amelyiket szerettük volna. Bár lehet fel-le mozgatni a látószöget, illetve zoomolni is tudunk, ez gyakran nem a legkényelmesebb módja a probléma megoldásnak. Végül érdemes megemlíteni, hogy a történet sem lett túl kiemelkedő. Nem mondanánk rossznak, de nem igazán volt olyan pontja, amikor a körmünket rágtuk volna az izgalomtól. Nem egy ponton le is ül a sztori, amikor hosszú ideig nem történik semmi érdekes, csak egyik harc jön a másik után.

4. oldal

Mindez egy színekben gazdag, ám mégis komor világban elevenedik meg előttünk, melyet a fejlesztők az indie-k által előszeretettel használt Unity motorral valósítottak meg. A használt technológiából adódik, hogy a karaktermodellek nem lettek a legrészletesebbek, bár ez csak az átvezető videóknál fog kibukni, amikor a közeli kameraállásoknál látni fogjuk a nem épp valósághű karaktereket. Harcok közben nem fog feltűnni ez a hiányosság, hiszen távolból szemléljük az eseményeket. A környezetünk kidolgozottsága viszont egész jól sikerült, nagyon változatos helyszíneken kalandozhattunk csapatunkkal. Ami a hangzást illeti, a zenék kétségtelenül kellemesen sikerültek, viszont a szinkron minőségére csak az átlagos jelzőt tudjuk rásütni.

Adódik a kérdés, hogy kinek ajánljuk a Blackguards-ot, hiszen egy egészen egyedi RPG-ről van szó. Kezdenénk inkább azzal, hogy kinek nem ajánljuk. Ha kedvenc szerepjátékod a Skyrim, és korlátozás nélküli kalandozásra vágysz, akkor ez az alkotás nem a te játékod. Nem ajánljuk tesztünk alanyát annak sem, aki a Bioware sztoriban és érdekes karakterekben gazdag játékaiért van oda. Ha viszont részletes karakterfejlesztésre, nagy kihívásra és izgalmas csaták tömkelegére vágysz, akkor gondolkodás nélkül próbáld ki a Daedalic Entertainment alkotását, nem fogsz csalódni benne.

Platformok: PC