1. oldal

Nemrég megjelent egy hirdetés az újságokban a Médiaunió „Neked 8?” kampányáról, amely egy komor tekintetű kissrácot ábrázol, mellette pedig a következő felirat:

[italic]„Meg kell őket ölni, és azért is kapok jutalmat” – Nikkó, 8 éves

Neked 8? Beszélgess a gyerekeddel, hogy a játék nem valóság![/italic]

Elképesztő volt. Tökéletesen összefoglalta, hogyan látja és akarja láttatni a videojátékokat a fősodorbeli média. Gyanítom, minden magára adó játékos elbillentette a fejét és lekezelő mosollyal elintézte, hogy ne már.

Aztán pár nappal ezelőtt megjelent a Hatred (Gyűlölet) bemutatkozó videója. Egy olyan játéké, amelyben ártatlanokat kell meggyilkolni, gyűlöletből. A játék főhőse egy labilis, feltételezhetően pszichopata fickó, aki felfegyverzi magát, kilép az utcára, és nekiáll kivégezni mindenkit. Könyörgő nőt lő fejbe. Tehetetlenül vergődő embereket késel meg. Ártalmatlan járókelők között szórja szét a golyókat.

Tulajdonképpen elérte, amit akart: azonnal megkezdődött a polémia, egy bámulatosan sok nézőpontot felvonultató párbeszéd. Egyes újságírók elhűlten bámultak a látottakra. Önjelölt játékesztéták akadtak ki, hogy ez most mindent felborít, amiért a szakma eddig dolgozott: a videojátékok mint művészeti forma elfogadásáért, a minőségi videojátékok utópiájáért. Voltak, akik azzal érveltek, hogy nem különbözik ez más játékoktól, ahol szintén civileket lehet megölni, és jöttek azonnal az ellenérvek, hogy eddig volt más kontextus is, de ilyet még nem láttunk. Volt, aki vigyorogva bólogatott, hogy igen, sokkolják csak a népet. Volt, aki azt mondta, a sokk-kultúra már a 90-es évek óta nem tud hatással lenni ránk.

Akárhogy is, az erőszakos videojátékok hatását vizsgáló cikkek eddig javarészt képesek voltak egyetlen nézőpontból levezetni az érveiket („minden erőszakos játék veszélyes” vs. „egyik erőszakos játék sem veszélyes”), de elnézve ezt a trailert, úgy érzem, egy kicsit mélyebben kell keresni a válaszokat. Mit is jelent tehát egy ilyen játék a játékostársadalomra nézve? Nézzük végig a szempontokat.

2. oldal

1. Volt már ilyen játék

A kommentelők szeretnek rámutatni, hogy nem ez az első játék, ahol ártatlanokat lehet ölni, esetleg arra kérdeznek rá: ugyan miben más ez, mint a Postal, a GTA, a Carmageddon, vagy a Hotline Miami, esetleg a Call of Duty hírhedt „No Russian” flashbackje. A válasz, hogy mindegyik felsorolt játéknak van egyfajta kontextusa, amely kiegészíti, ellensúlyozza, vagy abszurddá teszi az erőszakot. Egyik felsorolt játéknak sem az a központi filozófiája, hogy „ártatlanokat kell megölni” (a felsorolt játékokban szinte opcionális minden fegyvertelen meggyilkolása, a „No Russian” is átugorható, nem jár érte jutalom). A Hatred viszont nyíltan ezzel reklámozza magát.

A másik érdekessége, hogy a játék egyrészt azután készült, hogy a videojátékos társadalom felismerte saját felelősségét, másrészt azután, hogy emberek videojátékokra hivatkozva kezdtek gyilkolni. A Hatred szándékosan megy neki a játékosok félelmének, illetve a közvélemény félelmének a játékosokkal szemben. Elvégre pont erről szól: bekattanásról, gyűlöletről, ok és történeti kontextus nélküli ámokfutásról.

2. A művészet nem korlátozható

Első reakcióm az volt, hogy ezt a játékot talán mégsem kellett volna elkészíteni, de vitathatatlan az az érv, hogy a művészet célja megmutatni valamit teljes, mezítelen valójában, különben semmit nem ér az egész. A játékosok és az emberek félnek attól a pillanattól, amikor a játékosság nyíltan, kizárólag az ártatlanok elleni erőszakról kezd szólni, és hát… eljött ez a pillanat.

Provokatív, de a Született gyilkosok (Natural Born Killers) című film, vagy a Düh (Rage) című betiltott Stephen King-regény is ilyen volt. Egy csomó ilyen anyag létezik. Láttatni egy olyan pszichés állapotot és részévé válni… egészen új megközelítés, ami tulajdonképpen nem mond ellent a művészet igazi lényegének. Megragad egy szubjektumot, és azzá válik, semmi mássá. Minimalista, lényegre törő üzenet.

Ha lehet hinni a Hatred premisszájának, ez a játék megvizsgálja azt, milyen lehet ténylegesen egy gyilkos elméje. Milyen társadalmi, lélektani folyamatok juttatják el az embert odáig, hogy embereket öljön? Miért válik meggyőződésévé, hogy mindenki körülötte ellenség, feláldozható? Figyelünk-e a figyelmeztető jelekre, ha valaki a környezetünkben mentálisan sérült, potenciálisan szélsőséges viselkedésre, szörnyű tettekre hajlamos? Ha a Hatred tényleg megteszi az extra lépést, beilleszkedhet olyan, lélektani értelemben véve érett játékok sorába, amelyek az őrület és a kirekesztettség témáit már sikerrel tárták fel.

3. Erőszakot szülhet

Minden felelősségteljes gamer tudja csípőből az érveket azzal szemben, amikor valaki jön, hogy „a videojátékok agresszívvá, erőszakossá, elmebeteggé teszik a gyerekeket, felnőtteket is”. Elmondjuk ilyenkor pontokba szedve:

a.) Aki egy videojáték miatt kezd el gyilkolni, valószínűleg eleve gyilkolni akart, és ugyanúgy kiválthatta volna a dolgot egy film, egy könyv, valaki, akinek nem tetszett a képe, vagy egy lehámlott darabka tapéta is.

b.) Aki egy videojáték miatt idegbeteg, társadalmi megbélyegzést kap, miközben másoknál ez teljesen természetesnek vehető. Az idegesség akkor következik be, amikor jól haladunk és mégsem sikerül valami. Ugyanúgy kiabálnak, vergődnek a sportolók, brókerek és ügyvédek, ha egy majdnem-ziccer kimarad, mégsem akarjuk betiltani a sportokat, pénzügyet és jogot. A videojáték mindig kihív minket, hogy mindig jobbak legyünk, és a küzdelem minden területen stresszes.

c.) És így tovább.

Csakhogy történtek esetek, amikor egy ámokfutás után az elkövetőnél erőszakos videojátékot találtak, és a kihallgatásnál is vigyorogva benyögte, hogy „igen, ez ihletett meg”. És ilyenkor mindenki, aki ezt hallotta, elveszti az eszét. Elég egy ilyen ember, és minden, amiért küzdött a játékostársadalom, megint romokban hever. És a legszomorúbb, hogy teljesen mindegy, hogy tényleg a játék inspirálta-e. Elég csak ennyit mondani. És rajtunk a stigma. Lehet úgy fogadni a Hatredet, mint egy provokatív arthouse címet, de elég egy darab kattant, aki rá hivatkozva keni szét a szomszédságot, és annyi volt.

3. oldal

4. A sokk-kultúra lényege

Van egy érv, miszerint az idegrendszert nagyon jól erősíti a sokkoló tartalom. Ha elég sok belezős horrort, erőszakos filmet, játékot megtapasztalunk, talán egy éles szituációban sem esünk pánikba, mert bírjuk a strapát. Ergo az erőszakos videojátékok igazából hasznosak lehetnek a jellemfejlődésünk szempontjából.

De van még bármi, ami sokkolni tud minket videojáték-szinten? Érdekes kérdés, hogy vajon a Hatrednek lesz-e bármilyen tényleges hatása, tud-e bármilyen üzenetet, új élményt nyújtani azon kívül, hogy kb. 2 percig érdekes, hogy sikoltozó civileket végzünk ki. Mit tud még ez a játék? Mi szavatolja, hogy megéri pénzt adni rá? A sokkolás önmagában még (vagy már) nem tartalom.

5. Tiltsuk be

Nyilván tehát arra a következtetésre jut sok ember, hogy ennek a játéknak nem is szabad megjelennie, de ez nyilvánvalóan sérti a művészi szabadság eszméjét, a nyílt konfrontáció szépségét. És persze megpendíti a szülői felelősség kérdését is. Tessék, itt egy játék, létezik. Megengeded a gyermekednek, hogy játsszon vele?

Lesznek, akik azt mondják: van egy határ, amit meg kell húzni. Mi lesz a következő játék témája? Csecsemőgyilkosság? Neonáci propaganda? Nyilván nehéz megítélni, hol a „határ”, és erre ott van a törvénykezés is, de ha már egy játéknak a megjelenése, megjelenésének puszta ígérete is képes felzavarni az állóvizet, akkor valamit ezzel a fejlesztők mondani akarnak, illetve valamit a játékosok saját maguknak is mondani akarnak.

6. Felelősség

Végső soron nem lesz egyetlen elfogadható érv sem, hogy mennyire problémás egy ilyen játék. Mindenki a saját értékrendje szerint fogja elfogadni vagy elvetni az ilyen megnyilvánulásokat. Volt már minijáték Kennedy meggyilkolásáról, Oszama terrorizmusáról, de ilyen realisztikus, testközeli egyik sem volt, és ha valóban igaz a hír, hogy a fejlesztőkben némi rasszizmus is munkálkodik, lehet, hogy nem csak az erőszakosság miatt kell odafigyelnünk a játékra.

Igazából tehát nem a játékról szól ez a vita. Nem a fejlesztőiről. Hanem rólunk, játékosokról. Arról, hogy ha egy ilyen játékot mutatnak nekünk, mi is a reakciónk. Nagyon sokan nyilatkozták, hogy a játékoknak kalandról, felfedezésről, humorról, kikapcsolódásról kellene szólnia, értéket kell közvetíteniük, el kell gondolkodtatniuk. Talán a Hatred is képes lesz ezek valamelyikére, de mindig nálunk a szelekció joga, a hatalom, hogy mihez kezdünk egy ilyen játékkal. Ajánljuk-e, vagy elfelejtjük. Megengedjük a gyerekeknek, vagy eltiltjuk őket tőle.

Egy dolog biztos: a saját értékrendünk megismerésére szólított fel a Hatred bemutatkozó videója. Kíváncsian várjuk a fejleményeket, a párbeszéd további alakulását.