1. Bevezető és specifikáció

Ma már biztosan kijelenthetjük, hogy az Acer évek óta tartó útkeresése a vége felé közelít és a vállalat végre valahára megtalálta a helyes irányt. Nem is olyan rég tette tiszteletét nálunk a gyártó legújabb – igaz, hamarosan leköszönő – üzleti szériás Travelmate-je, amelyre hosszas hümmögés közepette simán rásütöttük az ajánlott plecsnit és most itt a jóval olcsóbb Aspire E1-472, amely itt-ott bámulatos dolgokat tud, olyasmit, amit nem feltétlenül várna tőle az ember.

Igaz, közben igyekszik emlékeztetni az embert itt-ott, hogy azért van még innen felfele is noteszgép a listában, de a következő pár oldalon igyekszünk megosztani mindazt a pozitív (és olykor negatív) élményt, ami a készülék egy hetes tesztje alatt ért minket. Az E1 az Acer új számozási rendszerében az abszolút belépő szintet jelenti, ezért is kapta az E, mint Essential (angol szó, jelentése: legfontosabb, alapvető) megnevezést, amely tökéletesen leírja, mi is a szándéka a gyártónak ezzel a termékkel.

Lássuk, mi fért bele a 140 ezer forintos ajánlott végfelhasználói árba. Először is a legfontosabb, hogy a központi egység szerepét a legújabb, Haswell architektúrára épülő, ráadásul alacsony fogyasztású Core i3-4010U tölti be, melynek 15W-os tipikus fogyasztási mutatója igencsak hosszú akkumulátoros üzemidőt vetít előre. Pontosabban csak vetítene, ugyanis a 37 Wh-s telep nem egy izompacsirta, ráadásul az alacsony tömeggel és impozáns fizikai mérettel se igazán lehet magyarázni a bizonyítványt, ugyanis az E1 2,1 kg, tehát egy letűnt kor 14”-os notebookjaira emlékeztet, legalábbis ebben a tekintetben. Nem csoda, hiszen optikai meghajtó is van benne, amelyre ma már az üzleti kategóriákon és a játékosoknak szánt családokon kívül egyre kevesebb példát látunk, ez szintén nem hat túl kedvezően az össztömegre és a helykihasználásra. A 4 GB memória és az 500 GB-os merevlemez egy évvel ezelőtt is sztenderdnek számított, ezen a téren semmi extrát nem nyújt az új E1. Ahogy tulajdonképpen az összes többi nyers paraméterben sem, hiszen mezei 1366x768-as kijelzője van és semmi szokatlan csatlakozó nem virít rajta. Szerencsére mi újságírók azért jöttünk a Földre, hogy olyan dolgokat is eláruljunk a gyártók portékáiról, amelyeket katalógusokban viszonylag ritkán, de leginkább soha nem fogunk viszont látni. Az Aspire E1 ugyanis paramétereivel jó eséllyel senkit nem fog levenni a lábáról, pedig van miért szeretni, de erről majd később.

A csomagolás a minél jobb helykihasználás szellemében fogant, viszonylag kevés üres teret találunk az újrahasznosított papírból készült doboz belsejében. A tápegységen és a dokumentáción kívül semmit nem kapunk, de miután már tisztában vagyunk az Essential szó jelentésével, nem is várunk mást.

2. Hardver és hangzás

Marketing oldalról nem is kezdhetnénk jobban a tetsztet az E1 szempontjából, mint a hűtőrendszer vizsgálatával. Az a helyzet, hogy az alacsony fogyasztású új Core i3-mal tényleg nem viccel az Intel. Maximális terhelés mellett is alig hallottuk a gép hangját, miközben az integrált grafikus kártyát is magában foglaló processzor nem lépte át az 57 fokos értéket. Döbbenten néztük a számokat, de megtapogatva a burkolatot el kellett fogadnunk, hogy ez bizony tényleg annyi. A műanyag elemek ugyanis langyosak voltak, amint abbahagytuk a terhelést és pár perc alatt visszahűlt a készülék a normális állapotszintnek megfelelően, ugyanez az érték simán 40 fok alá zuhant. Attól függetlenül, hogy a készülék normál méretű és dedikált videokártyát sem tartalmaz, ergo bőven van benne hely a levegő áramoltatásának és hűtésének, ez mindenképpen elismerésre méltó teljesítmény, főleg, hogy a portfólió egyik legolcsóbb noteszgépéről beszélünk.

Az éremnek természetesen két oldala van és jogosan merül fel mindenkiben a kétellyel átitatott kérdés: vajon mire képes az a processzor, amelyet ennyire hűvösen lehet tartani? Nos, a válasz az, hogy elég sok mindenre, még ha nem is tudja felvenni a kesztyűt a „nagyokkal”. Az architektúrából nem igazán nyirbáltak a mérnökök, egyszerűen megpróbáltak keresni egy olyan órajel/magfeszültség kombinációt, amely mind a fogyasztás, mind a sebesség szempontjából ideális kompromisszumnak tekinthető. Az i3-4010U esetében ez 1,7 GHz lett, amely ma már elég alacsony órajelnek tekinthető, de ne felejtsük el, hogy az új Haswell architektúra bizonyos területeken még az Ivy Bridge-nél is gyorsabb, noha alapvetően egy ráncfelvarrásról beszélhetünk csak elsősorban, hiszen a gyártástechnológia váltás volt ezúttal a lényeg. Természetesen a Turbo Boostról le kell mondanunk, hiszen az amúgy sem tartozik a Core i3 generációk által támogatott technológiák közé, a Hyper-Threading viszont ott van a listán, így sejthetjük, hogy alacsony órajel ide vagy oda, azért lehet majd ezzel a visszafojtott fenevaddal valamit kezdeni.

A processzorban lévő Intel HD Graphics 4400 típusú videokártyával már több ízben találkozhattunk és nem árulunk el nagy titkot azzal, hogy az Aspire E1-ben fogja nyújtani várhatóan a leggyengébb teljesítményt. Ennek két oka van. Egyrészt a visszafogott processzor már önmagában visszaveti egy kicsit a teljesítményt, másrészt egyetlen árva 4 GB-os memória modul található a tesztkészülékben, amelyből könnyen kikövetkeztethető, hogy a kétcsatornás adatátviteli mód nem működik, ez további lassulást fog eredményezni. Utóbbin persze könnyedén javíthatunk egy második memória modul beszerzésével, amit a 3D-s teljesítmény növelési szándéktól függetlenül is csak ajánlani tudunk mostanában. Akinek semmilyen szín alatt nem elég a HD 4400 által nyújtott kraft, annak lehetősége nyílik majd dedikált kártyával (GeForce GT 720M) is megvásárolni a gépet.

Az 500 GB-os merevlemez példásan asszisztál a készülék csendes működéséhez az által, hogy ő sem produkál észrevehető zajt, legalábbis 20 centis távolságból se lehetett észrevenni, hogy komoly munka folyna a háttérben. A sebessége hozza a ma kapható 5400-as HDD-k szintjét, szerencsére a processzor ebben az esetben volt annyira gyors, hogy az SSD hiánya még ne legyen fájó pont. Az viszont már nem túl kellemes tény, hogy az E1-ek kizárólag merevlemezzel kerülnek forgalomba és ahogy majd látni fogjuk, ezen adattárolók cseréje nem a két perc alatt otthon elvégezhető mutatványok egyikeként fog bevonulni a történelem könyvekbe.

A hangszórók is kellemesen szóltak, igaz, maximális hangerőn már kicsit vérszegények voltak, de normális, szomszédok számára is elviselhető hangerőn korrektül tették a dolgukat, a mélyhangok hiányán kívül nincs említésre méltó gondjuk.

3. Ergonómia és kinézet

Külsejét tekintve sajnos szó szerint egy fekete bárányt üdvözölhetünk az E1-472 személyében, ugyanis tetőtől talpig mindene fekete, egyedül az egy szem USB 3.0-s csatlakozó kapta meg a megkülönböztető kék jelzést. Ami tovább ront a helyzeten az a csillogó műanyag burkolat, amely nem csak kívül, de belül is kísért és olyan szinten vonzza a port, hogy néha már szégyenkeztünk, hogy a heti takarítás úgy látszik, kevés. A jó dolgok viszont itt is láthatatlanok, hiszen a felső burkolat a kategóriát meghazudtolóan robusztus. Benyomni természetesen be lehet, de az átlagnál sokkal ellenállóbb lett ez a felület, amire egy kategóriával feljebb se mindig van példa. A szerelhetőség megint egy kényes kérdés, ugyanis bár a memória bővítést pikk-pakk el lehet intézni, a merevlemez cseréje már hosszabb csavarozgatást von maga után, ráadásul ezt otthon nem is végezhetjük el, hiszen ilyenkor ugrik a garancia – elméletben. Bár evidens, azért megemlítjük, hogy az optikai meghajtó nem cserélhető, így a helyére se második akkumulátort, se kiegészítő háttértárolót nem tehetünk. A dizájnért felelős részleg picit jobban odafigyelhetett volna a termék megálmodásakor, ugyanis az akkumulátornak gyakorlatilag már nem maradt hely a hátlapon, így majdnem teljes egészsében kilóg a gép hátuljából, ami hát...nem túl szép, főleg, ha belegondolunk, hogy egy mezei négycellás telepről van szó, nem pedig egy long life monstrumról. Persze a kijelző zsanérjait – amelyek lehetnének azért erősebbek – körülvevő műanyagokat is úgy alakították, hogy ne legyen túl feltűnő a jelenség, mindenesetre a szemnek egy picit szokatlan az, amit látunk.

A billentyűzet megint egy olyan dolog, amelyről első ránézésre nem feltétlenül látszik, mennyire jónak számít a belépő kategóriában. A Lenovo klaviatúráit ugyan nem tudja megverni, de a manapság kezünk közé került Samsung variánsoknál úgy gondoljuk, hogy jobb. Alacsony nyomáspont, stabil gombok, szilárd alátámasztás, egyedül a zajszinten lehetett volna még csiszolni, hogy az utolsó gagyi érzéstől is megszabadulhassunk, de összességében azt kell mondanunk, hogy soha rosszabb olcsó billentyűzetet. A sikerhez egyébként már önmagában az is hozzájárult, hogy a mérnökök hagytak elegendő helyet a gombok között (ahogy szokták) és meg is emelték őket épp csak annyival, hogy az előbb említett változtatással együtt kiadjanak egy normálisan és viszonylag élvezetesen használható billentyűhalmazt.

A touchpad már kicsit árnyaltabb képet mutatott, hiszen ahhoz, hogy igazán jól lehessen használni, a legtöbb, számunkra felesleges (itt-ott idegesítő) funkcióját ki kellett kapcsolni, valamint az érzékenységen is tolni kellett egy picit. Ezek után már sokkal nagyobb örömöt okozott használni, hiszen az anyaghasználattal amúgy sem volt probléma, sőt a közös felületet kapott bal, illetve jobb egérgombokat annyira halkan lehet kezelni (hozzátesszük gyorsan, hogy a szélükön, ahol a legegyszerűbb lenyomni őket), hogy meglepettségünket véka alá nem rejtve gyorsan fel is írtuk a papírra, hogy ezt feltétlenül említsük meg a cikkben. Annak már önmagában örültünk, hogy nem magát az érintés-érzékeny felületet kell nyomkodni, de ennyire kedves gesztusra nem számítottunk. Sajnos némi üröm is vegyült az örömbe, ugyanis a függőleges görgetést sehogy nem tudtuk folyamatossá varázsolni, mindig csak szakaszokban volt hajlanó működni, amelynek az érzékenységét tudtuk ugyan állítani, de sok vizet nem zavart.

Csatlakozókból a legfontosabbakat megkapjuk, talán a két darab USB 2.0-s csatlakozó az egyetlen, ami szúrhatja az ember szemét így 2013 vége felé, de ennyi bele kell, hogy férjen a belépő szintbe, hiszen ha csak egyetlen árva USB 3.0 port áll is rendelkezésünkre, de legalább van. A kártyaolvasó elöl kapott helyet és végre egyáltalán nincs süllyesztve, ráadásul a takarólemezt is ki lehet pattintani a helyéről anélkül, hogy körmöket kellene növesztenünk. Az élet apró örömei ezek.

A kijelzőről viszont nem fogunk litániákat zengeni, elvégre egy kutya közönséges LED-es háttérvilágítású, ma már alacsony felbontásúnak is csúfolt TN panel, amely inkább csak asszisztál a gép erényeihez, hozzátenni semmit nem tud és igyekszik minél kevesebbet elvenni azokból. A látószögek megfelelőek, a színvilág már elviselne egy nagyobb korrigálást, avatatlan szemeknek is fel fog tűnni talán, hogy nem igazán színhelyes a panel. A vonalélességgel ugyanakkor nincs gond, nem úgy, mint a fényerővel, amely sok lépcsőben állítható, de napsütéses időben még a maximális is kevés, ide elfért volna még egy kis kakaó. Szintén érdekes probléma, hogy bár kikapcsoltuk a környezeti fényérzeklés alapján működő fényerő állítást (sőt, ilyen szenzor elvileg nincs is a készülékben), a gyári Windows ettől függetlenül simán változtatta azt, nem túl gyorsan, de annál látványosabban. Szerencsére akkumulátorról való használat esetén ez a remek fícsör nem működött, így az üzemidőt mérő teszteknél egyetlen szál hajunkat se téptük ki. Vélhetően egyedi és/vagy szoftveres a probléma, idő hiányában sajnos egy nulláról feltelepített Windows 8-cal nem tudtuk megnézni, változik-e a helyzet.

4. Teszteredmények

Már a bevezetőben is utalást tettünk arra vonatkozóan, hogy az alacsony fogyasztás jellemzően kéz a kézben jár a szokásosnál alacsonyabb teljesítménnyel és bár ez egy közhely, egyértelmûen igazunk lett. Az éremnek ugyanakkor két oldala van, nézhetjük úgy is, hogy a normál Core i5-ökhöz képest ez a visszafogott Core i3 alaposan le van maradva, viszont vizsgálhatjuk úgy is, hogy bőven gyorsabb egy Core 2 Duo-nál, miközben harmad annyit fogyaszt, ha beleszámoljuk az integrált videokártyákat is. Mi amondók vagyunk, hogy ez ma egy egészséges kompromisszumnak számít, hiszen ennél alacsonyabb fogyasztású, ugyanakkor teljes értékű processzort ebben a kategóriában nem nagyon fogunk tudni venni, várhatóan a Hyper-Threadingtől megfosztott új Pentiumok is ugyanannyit fogyasztanak majd, mint a tesztben szereplő i3-4010U.

A videokártya - ahogy az várható volt - a leggyengébb teljesítményt produkált a HD 4400-as mezőnyből, amelynek az alacsony órajelű processzor, de még inkább az egycsatornás memória mód az elsőszámú okozója. Egy második 4 GB-os RAM modullal jelentősen javíthatunk ezeken az eredményeken, így nem érdemes rögtön temetni az Intel új generációs videovezérlőjét. Cserébe viszont piszkosul keveset fogyaszt, mindjárt meg is mutatjuk, mennyire.

Közel 9 óráig húzta egyetlen feltöltéssel a legkisebb terhelést jelentõ olvasós tesztünkkel az E1. Ez egyáltalán nem rossz eredmény, ha figyelembe vesszük, hogy egy 140 ezer forintos géprõl és egy 37 Wh-s akkumulátorról van szó. A filmnézős és a maximális terhelést jelentő tesztek már nem mutattak ennyire átütő eredményt, de az biztos, hogy átlagos használat mellett egy valós 5 órás üzemidő távolról sem elképzelhetetlen. Előre dörzsöljük a markunkat, hogy mi lesz itt, ha kezünk ügyébe kerül egy olyan masina, ahol az akkumulátorra kicsit jobban rágyúrnak - már dolgozunk az ügyön.

5. Értékelés

Bár sem kinézete, sem specifikációja nem fogja megdobogtatni a vásárlók többségének szívét, mégis van valami báj az Acer legújabb belépő kategóriás gépében, ami miatt abszolút megértjük, ha valaki e mellett teszi le a voksát. A kategóriában hosszúnak számító üzemidő, az ugyan fényes, ujjlenyomatokat brutálisan gyorsan és nagy mennyiségben gyűjtő burkolat masszivitása, a pofátlanul alacsony zajszint, illetve hőtermelés, valamint az élhető billentyűzet mind-mind olyan tények, amelyek egy pillanatra elfeledtetik velünk, hogy egy alig 130 ezer forintos masina előtt ülünk. A touchpadot illetően csak akkor leszünk elégedettek, ha a Windows 8-hoz kapcsolódó funkciók nagy részét nem használjuk, ugyanis a navigációt túlságosan össze tudja zavarni, és a kijelző is inkább átlagos, mint jó. Az E1-472 legnagyobb ellenfele az új ThinkPad Edge széria 14"-os tagja lesz majd, de annál valamivel divatosabb - ha lehet ilyet mondani egy koromfekete, sallagmentes gépre - így mindkettő megtalálhatja majd a maga közönségét. Furcsa módon a gyártók többsége ebben a kategóriában egész egyszerûen nem csinál 14"-os kijelzővel rendelkező notebookot, így aki ilyenre vágyik, annak sok választása nem lesz, talán még az Asus háza táján nézhet szét. Aki az Intel helyett az AMD megoldásait kedveli, annak jó hír, hogy az E1-ből készül ilyen verzió is (422-es végződéssel), melyben egy viszonylag erős videokártya található, viszont a rendszer összfogyasztása biztos, hogy magasabb, mint a tesztben szereplő kiszerelésé, így alacsonyabb üzemidőre kell számítanunk. Egy a lényeg ugyanakkor, hogy az Acernél úgy néz ki, végre abba az irányba mennek a dolgok, amerre kell. A konkurencia erős, így van is miért igyekezni.

Az Acer Aspire E1-472 típusú notebookot a gyártó hazai képviseletétől kaptuk tesztelésre, amit ezúton is köszönünk!

Pro:

+ hatékony hűtőrendszer

+ alacsony zajszint

+ a korábbiaknál érezhetően jobb billentyűzet

+ átlagnál hosszabb üzemidő

Kontra:

- a touchpad csak az extra gesztusoktól megfosztva használható igazán kényelmesen

- a kijelző csupán átlagos és maximális fényereje is lehetne nagyobb

Hivatalos honlap: Acer

Vásárlás: iPon webáruház