1. oldal

A varjúfélék közé tartozó mogyorószajkó (Nucifraga columbiana) hihetetlen memóriával rendelkezik: a nem egészen másfél dekagrammos madár, amelynek agya ennek megfelelően elképesztően picike, december tájékán konzervatív számítások szerint is legalább 5000, más becslésekszerint 20 ezer kincskereső térképet tárol elméjében. Ezek a térképek rendkívül pontosak, részletesek és az állat bármikor képes felidézni a rajtuk tárolt útmutatásokat.

A piciny madár augusztus táján kezdi el eldugdosni az összegyűjtött magokat, hogy ha beáll a hideg idő, legyenek felhalmozott készletei. Egy tanulmány szerint a tél elejéig akár 100 ezer magot is képes összegyűjteni, majd ezeket több négyzetkilométernyi területen rejti el. A rejtekhelyek változatosak, a magok az erdők, a mezők talajában, illetve a faágak elágazódásaiba kerülnek, amelyek a levelek lehullásával a magasból is könnyebben látszanak, a madár pedig a következő kilenc hónapra emlékezetébe vés minden egyes magtároló helyet.

A betakarítás folyamata is érdekes, hiszen amikor a nyár második felében a fehértörzsű fenyők tobozaiban beérnek a magok, a mogyorószajkók fáról fára szállva megvizsgálják a termést, majd éles csőrükkel széttépik a tobozokat. A magokat egyesével szedegetik ki helyükről, ennek ellenére nagyon gyorsan dolgoznak, és percenként akár 32 magok is kibányásznak a tobozból. A zsákmányt nem eszik meg, hanem a mókusokhoz hasonlóan elrejtik.

Ehhez először a nyelvük alatt található zsákocskába helyezik a magokat. Ez a tároló nagyon rugalmas, így akár 100 mag hordozására is alkalmas. Átlagosan 92‒93 mag után ürítik ki a madarak a „zsákot”, mondja Stephen Vander Wall, Diana Tomback biológus ugyanakkor egyszer annak is tanúja volt, hogy egy mogyorószajkó 150 magot vitt egyszerre magával.

Decemberre, mire a fák megkopaszodnak, a madarak rejtegetőből kereső „üzemmódba” kapcsolnak át. Senki sem tudja, hogyan képesek az eldugott magok megtalálására, de a szakértők többsége úgy gondolja, hogy amikor kialakítják a rejtekhelyeket, megjegyeznek két vagy három állandó tereppontot annak környékén. Ez lehet egy szokatlan formájú szikladarab, egy bokor vagy egy farönk is. A tereppontok mindegyike eltérő irányban fekszik a rejtekhelyhez képest, így segít annak térképen való rögzítésében.

Következő lépésként ugyanis a madarak mérnikezdenek. Minden egyes maglelőhelynél megjegyzik, hogy milyen távolságra van az egyes, a kettes és a hármas terepponttól, mondja Tomback. Gyakorlatilag háromszögelnek: lefényképezik elméjükkel a területet, és később a referenciapontok alapján azonosítják a magokat rejtő lyuk helyét.

Ez legalábbis az egyik elmélet, Alan Kamil pszichológus azonban más véleményen van. Szerinte a madarak nem a távolságokat, hanem a referenciapontok által meghatározott szögeket, és a lyuk ezekhez képesti pozícióját rögzítik elméjükben. Például azt, hogy egy adott farönk 80 fokra déli irányba található egy jellegzetes sziklától. Ilyen módon a madarak inkább geometriával foglalkoznak, nem pedig távolságokat mérnek.

Függetlenül attól, hogy mi a titkuk, amikor a hó leesik, és eljön az idő az étkezésre, leszállnak az egyes rejtekhelyekre. „Egy alacsony faágon ülnek, majd leszállnak a földre, ahol egy pillanatra megtorpannak, körülnéznek, majd ásni kezdenek” ‒ mondja Tomback. Időnként előfordul, hogy egy kicsit jobbra vagy balra is ásnak az elsőre kiszemelt helytől, de többnyire rögtön megtalálják a magtárat, és a magokkal együtt visszaszállnak a fára. Tomback és a mogyorószajkókkal foglalkozó kutatók többsége meg van győződve arról, hogy a madarak emlékeznek, hogy hová ásták el a zsákmányt néhány hónappal korábban, és ezért találják meg olyan könnyen azt.

2. oldal

Az 1970-es években Stephen Vander Wall egy meglehetősen érdekes kísérletbe vágott bele a madarakkal kapcsolatban. A megfigyelte, hogy hova ássák a szajkók a magokat, majd bizonyos helyszíneken átrendezte a terepet, kicsit odébb tolva néhány szikladarabot vagy farönköt. Így a feltételezett referenciapontok által meghatározott háromszög már nem oda „mutatott”, ahová a madár elásta a zsákmányt, hanem egy üres részre. Amikor beállt a tél, a szajkók ezeken a helyeken rendre rossz helyen kezdtek ásni, és nem is lelték meg a magokat, holott azokon a részeken, ahol a kutató nem pakolta át a tereppontokat, ez semmiféle nehézséget nem okozott számukra.

Ez alapján jutottak a szakértők arra a következtetésre, hogy az állatok tereppont-specifikus képek ezreit rögzítik a magrejtekekről, és ezeket hónapokig tárolják agyukban. Amikor beköszönt a tavasz, és a szajkók lerakják tojásaikat, egészen a fiókák kikeléséig visszajárnak piciny magtáraikba, hogy energiával lássák el magukat. Azt, hogy erre hogyan képesek az elmúlt évtizedek során sem sikerült megfejteni. Egyes kutatók azt feltételezik, hogy agyuk szokatlanul plasztikus lehet, és esetleg új neuronokat is tudnak növeszteni, amikor erre szükségük van.

A táplálék elrejtésében szintén jeleskedő kanadai cinegék kétségkívül képesek erre. Ezek a madarak szintén több négyzetkilométeres területen rejtik el az ősz során összegyűjtött magokat, majd telente sorra végiglátogatják a rejtekhelyeket, és kiürítik a magtárakat. Colin Saldanha, a Lehigh Egyetem szakértője néhány évvel ezelőtt megvizsgálta, hogy mi történik ilyenkor a 12 grammos madárkák fejében.

A kutató úgy találta, hogy amikor a gyűjtögetés és rejtegetés időszaka beköszönt, a térbeli tájékozódásban és a helymemóriában kulcsszerepet játszó hippokampusz eredeti térfogata egyharmadával megnő. A madár ilyenkor új idegsejteket növeszt ezen a területen, amely tavasszal újra visszazsugorodik megszokott méretére. Saldahna elmondása szerint hasonló agyi gyarapodást felnőtt gerincesek esetében eddig kizárólag a cinegék körében figyeltek meg. A szakértő éppen ezért úgy véli, hogy a neuronok számának megnövekedése szoros kapcsolatban lehet azzal, hogy az állatoknak ebben az időszakban fokozottan szükségük van helymemóriájukra.

Elképzelhető, hogy a mogyorószajkó is valami hasonló trükköt vet be a tél előtti hónapokban, ugyanakkor memóriája sokkal nagyobb kapacitásúnak tűnik, mint a cinegéé, bár testtömege is nagyobb. Míg a cinegék átlagosan 28 napig képesek megjegyezni egy-egy magtár pontos helyét, a szajkók akár 9 hónapig is tárolni tudják agyukban a lyukak pozícióját, és azokat többnyire akkor is megtalálják, ha egy méteres hó borítja a területet.

Bár a cinegék és a szajkók viselkedését régóta tanulmányozzák a szakértők, az állatok agyának vizsgálatával csak az utóbbi másfél évtizedben kezdtek foglalkozni. Mivel számos neurodegeneratív betegség esetében a hippokampusz is érintett, a madarakkal kapcsolatos eredmények egy napon talán segítséget nyújthatnak ezek kezelésében is. A sztrókos betegek egy részénél például komoly memóriazavarok lépnek fel a hippokampusz sérülése után, míg az Alzheimer-kóros páciensek agyában a hippokampusz mérhetően összezsugorodik, mondja Saldanha. Ha tehát a magrejtésben és a rejtekhelyek megtalálásában jeleskedő madarak képesek arra, hogy tetszés szerint új neuronokat növesszenek agyukban, amikor ezekre szükségük van, a folyamat felderítése emberi szempontból is érdekfeszítő lehet.