1. oldal
Newton Leibnizcel folytatott analízis-csörtéje közismert. Azt azonban jóval kevesebben tudják, hogy egy, a tudóst annál sokkal jobban kifárasztó párviadal is lezajlott, aminél a férfi ellenfele nem korának egyik nagy fizikusa vagy matematikusa, hanem egy takács rossz útra tért fia volt.
William Chalonernek senki sem jósolt nagy jövőt. A makacs, dologkerülő fiúval tulajdon szülei is torkig voltak, és megunva a vele folytatott állandó harcot, egy szögkészítő mester mellé adták inasnak, abban bízva, hogy a monoton és kemény munka, valamint új gazdájának nevelő jellegű pofonjai majd úgy-ahogy embert faragnak gyermekükből. Tervük nem vált be, sőt, döntésük nagyban hozzájárult William későbbi siralmas végéhez. A mester műhelye ugyanis Birmingham városában volt, ami akkoriban roppant kétes hírnévnek örvendett az ott élő pénzhamisítók miatt.
Az ifjabbik Chaloner eleinte lázadozott a sorsa ellen, ám ahogy apránként ráébredt, hova is csöppent, nem győzte áldani a szerencséjét. Idővel jó barátságba keveredett pár alvilági alakkal, akik, miután megbizonyosodtak róla, hogy nem jár el a szája, és akár még a hasznukra is lehet, ha beveszik a bandájukba, megtanítottak számára pár trükköt. A fiúról hamar kiderült, hogy amellett, hogy rendkívül ügyes kezei vannak, valóságos műszaki lángelme, tervezőzseni, és ha erőt vesz magán, képes úriember módjára viselkedni.
Az erőszakos vidéki bugris egyszer és mindenkorra a múlté lett. Chaloner, akit életében először fűtött az ambíció tüze, idővel szűknek érezte tanoncévei színhelyét, és a fővárosba költözött, azzal a szent szándékkal, hogy becsületes életet fog élni. Az érvényben lévő rendelkezések értelmében azonban csak rosszul fizetett segédmunkákat kaphatott volna, amikhez nem fűlött a foga, így kénytelen volt ügyeskedésből fenntartani magát.
Eleinte jövendőmondó csodadoktorként kereste a kenyerét, és csinos összeget szerzett azzal, hogy szexuális segédeszközöket adott el olyan nőknek, akiknek férjei elhanyagolták, vagy képtelenek voltak teljesíteni házastársi kötelezettségüket. Később új vizekre merészkedett, és „becsületes megtaláló” lett belőle. Ténykedésének mindössze egyetlen, aprócska szépséghibája akadt. Csak és kizárólag azokat az értéktárgyakat volt képes visszaszolgáltatni jogos tulajdonosaiknak, amiket előtte ő maga, vagy egy neki dolgozó tolvaj lopott el.
Az eleganciájára kínosan ügyelő, fedőfoglalkozásként olcsó órákat készítő férfi frissen kirabolt házak szerencsétlenül járt lakóit kereste fel, és közölte velük, hogy kapcsolatai révén ha nem is mindent, de az értékesebb javaik egy részét feltétlenül vissza tudja nekik szerezni, szerényebb díjazásért cserébe. A károsultak majdnem mindig belementek az üzletbe, de végül túlságosan is feltűnő lett a ténykedése. A hatóságok felfigyeltek rá, de gyorsan, és jól forgó nyelvével ki tudott bújni a hurokból.
Mivel képes volt bizalmat ébreszteni az emberekben, és a magasabb társadalmi osztályok képviselőivel épp olyan könnyen meg tudta találni a hangot, mint London söpredékének legkétesebb elemeivel, egy kisebb vagyont keresett az angol kormány provokátoraként. Célpontjai a felforgatónak tartott jakobiták voltak, akiket előbb fellelkesített, majd kompromittáló iratokat hagyott náluk, végül jelezte a mindvégig ugrásra kész őrségnek, hogy ideje lecsapniuk, mert már készen áll a csapda. Magától értetődik, hogy amikor a kezdeti sikerek után kiemelt bánásmódban lett része, és munkaadói hasznos szövetségesként gondoltak rá, Chaloner gátlás nélkül átverte őket is, és általa kitalált „összeesküvésesekkel” traktálva őket, több ezer fonttal rövidítette meg az államkincstárat. A pénznél is fontosabb volt viszont számára, hogy befolyásos támogatókra tett szert, akik elégedettek voltak ügynökük teljesítményével, így ha bajba került a törvény előtt, bízhatott abban, hogy akad valaki, aki a régi idők emlékéért szól pár szót az érdekében.
Chaloner igazi „hivatása” azonban mindvégig a már fiatalkorában kitanult pénzhamisítás maradt. Eleinte érmékkel foglalkozott, ám később áttért az 1695-ben bevezetett, horribilis összeget érő, egy munkás öt évnyi keresetét kitevő, százfontos bankjegyekre. Bár mindössze két hónap után lebukott, mégsem volt panaszra oka. Mivel semmi szégyent nem érezve, egy percig sem habozva feladta bandája tagjait, nem csak hogy nem ítélték el, de kétszáz fontnyi jutalomban is részesült, ráadásul ebül szerzett vagyonát sem kobozták el. Aljassága később sem ismert határokat. Megesett, hogy azért tanított ki valakit a pénzhamisítás csínjára-bínjára, hogy aztán amikor szüksége volt egy ütőkártyára a bíróság előtt, feladja és a halálba küldje, ezzel mentve a saját irháját.
A sikerei csúcsán álló Chaloner a legrosszabb rémálmában sem gondolta volna, hogy már csak négy kurta év van hátra az életéből, és hogy halálát az általa vérig sértett Newton elszántságának köszönheti majd.
2. oldal
A mesterhamisító végét az általa tökéletes bűnténynek gondolt terven való munkálkodása okozta. A ravasz férfi 1692-től kezdve azon mesterkedett, hogy álláshoz jusson a királyi pénzverdében, hiszen ha valamilyen módon le tudta volna másolni a hét lakat alatt őrzött érmekészítő masinákat, akkor az általa fű alatt vert pennykről, shillingekről, és groatokról senki sem tudta volna megmondani, hogy nem igaziak.
Így aztán, minden erejével azon dolgozott, hogy maga mellé állítson egy kellő politikai súllyal bíró személyt. Ennek érdekében kidolgozott egy több pontból álló javaslatcsomagot, aminek a célja a pénzhamisítás visszaszorítása volt, és abban a reményben kezdte el terjeszteni, hogy irománya előbb-utóbb felkelti valakinek a figyelmét.
Erre minden esélye megvolt. A hamisítás akkoriban a brit korona legégetőbb problémái közé tartozott, mert nem csak Chaloner és Birmingham kétes erkölcsű lakói jutottak arra, hogy a pénzkeresés legegyszerűbb módja annak direkt módon való előállítása. Hivatalos adatok szerint Anglia pénzforgalmának körülbelül tíz százalékát arra jogosulatlan személyek verték, így a font veszett hírnévnek örvendett, és rossz pénzként tekintettek rá a nemzetközi porondon, sőt, belföldön is reneszánszát érte a cserekereskedelem.
Az angol fizetőeszköz annyira elértéktelenedett, hogy a benne lévő ezüst nagyságrendekkel többet ért, mint az adott érme névértéke. Ez újabb nem várt problémához vezetett, mivel több, élelmes kereskedő is beolvasztatta vagyona tekintélyes részét, majd az így kinyert ezüstöt komoly haszonnal értékesítette Franciaországban. A kincstárnak magától értetődően pótolnia kellett a veszteséget, ami tetemes kiadást jelentett, ráadásul, mit sem ért, hiszen az ezüst pár hónappal később ismét kikerült az országból.
A kitartó Chalonerre végül rámosolygott a szerencse. Charles Mordaunt, Peterborough és Monmouth earjle fantáziát látott a pénzveréshez láthatóan igen jól értő férfiban, így kapva kapott az ajánlatán, hogy visszakerülhessen a király kegyeibe, és borsot törhessen az általa mindenkinél jobban gyűlölt pénzügyminiszter, Charles Montagu orra alá. Közreműködésének hála, Chalonert meg is hallgatta egy királyi bizottság, de a hamisító egy lépésnyit sem jutott közelebb álmai céljának eléréséhez. Sőt, végül saját magát keverte bajba, mert ötleteinek kifejtése után többeket érdekelni kezdett, ki is ez az ismeretlen, ám szakértőként nyilatkozó férfi?
Vizsgálat indult ellene, és amikor több, kisebb kaliberű bűnöző is úgy vallott, hogy Chaloner az angol alvilág egyik legagyafúrtabb alakja, a gazfickót előzetes letartóztatásba helyezték, így kénytelen volt felcserélni elegáns háza kényelmét Newcastle börtönének egyik sötét, bűzös tömlöcével.
Ám ő nem omlott össze, sőt, ellentámadásba lendült. Ráébredve, hogy rossz ajtón kopogtatott, ezúttal Montagunak írt egy levelet, amiben azt ígérte, hogy a szabadsága fejében feltárja egy, a királyi pénzverdéből kiinduló, de az egész országot átszövő, és a gazdaság alapjait fenyegető, fondorlatos összeesküvés részleteit. Normális körülmények között egy efféle levél a miniszter, vagy még inkább a levelezését kezelő titkár kandallójában végezte volna, de mivel a hamisítónak kormánykörökben komoly híre volt spionként, kapott egy esélyt, hogy bizonyítson.
Chaloner élete legkörmönfontabb blöffjét agyalta ki, amiben jó érzékkel vegyítette az igazolható állításokat a szemenszedett hazugságokkal. Kissé zavaros, de nem teljesen hihetetlen meséje szerint minden gond és baj forrása a valójában inkább bűnbandának, mintsem állami fennhatóság alatt lévő üzemnek tekinthető pénzverde volt.
Az ott dolgozók egy része „mindössze” közönséges svindler, akik jó esetben egy-két hamisítvány-típust képesek csak felismerni, de nem csekély részük szándékosan kispórolja az ezüstöt az érmékből, hogy a fölöslegből a saját jólétét biztosítsa. Hogy elnyerje a miniszter rokonszenvét, és súlyt adjon szavainak egy régi fogásával élt.
Feladott egynéhányat mit sem sejtő bűntársai közül, majd remélte, mindezt jó szándéka jelenként fogják fel, és hitelt adnak a szavainak. Csakugyan beindult egy vizsgálat, de az nem támasztotta alá a szavait. Ám a hamisító így is jól járt. Kihasználva, hogy az igazságszolgáltatás kerekei egy kicsit lassabban forognak, ügyvédjén keresztül megvesztegette pere koronatanúját, hogy hagyja el az országot. Ennek köszönhetően a bíróság bizonyítékok hiányában kénytelen volt őt szabadon ereszteni.
3. oldal
Chalonernek ekkor örökre el kellett volna tűnnie a nyilvánosság elől. Ha egy szó nélkül hajóra száll, és soha többen nem tér vissza szülőhazájába, vagy megrendezi a saját halálát, és új néven kezd új életet Londontól messze, megélhette volna a békés öregkort.
Ám nem így tett, sőt, ellenségeiről szóló gúnyirataival a figyelem középpontjába került. A pamfletekben gyakran szerepelt egyik legfőbb rosszakarójának, a Királyi Pénzverde egyik felügyelőjének, Isaac Newtonnak a neve, akinek feladatai közé tartozott a pénzhamisítók, spekulánsok, és egyéb, a fontra veszélyt jelentő személyek elleni küzdelem is, és akiről köztudomású volt, hogy nem ismer kegyelmet.
Newton őrjöngött, mivel Chaloner aljas röplapjai pont a lehető legrosszabbkor, a standardizált súlyú, speciális recézésükkel a hamisítók dolgát nagyban megnehezítő érmék bevezetésekor jelentek meg.
A régi fizetőeszközök bevonása miatti fennakadások miatt érthető okokból nem repeső közvélemény tekintélyes hányada elhitte, hogy ez az egész „pénzreform” nem szól másról, mint hogy a verdében dolgozók csinos kis vagyonhoz jussanak. Hiszen, kinek tűnik fel, ha apránként hazavisznek tíz-tizenöt kilónyi, vagy még több ezüstérmét, egy életre biztosítva jólétüket?
A nép amúgy is lázongott, mert a régi érméket nem a valódi értékük, hanem a súlyuk szerint vették vissza, és számították be, így még az is elképzelhető volt, hogy a felheccelt tömeg megpróbálja majd meglincselni Newtont, vagy beosztottjait.
A fizikus tehát kelepcében volt. Ha nem reagál a vádakra, alávaló csalónak tűnik majd, aki minden bizonnyal azért lapít, mert bőven akad takargatnivalója, ha pedig kikéri magának az abszurd röpiratokat, ellensége rögtön azzal vádolja majd, hogy magyarázkodik.
Newton számára tehát személyes lett az eddig szigorúan szakmai ügy, és eltökélte, kerül amibe kerül, de nem hagyja futni a pökhendi Chalonert. A tudós meglepő gyakorlati érzékről tett tanúbizonyságot kereszteshadjárata során. Felfogta, hogy ezúttal nem egy önjelölt bandavezérrel van dolga, aki mögött mindössze pár iszákos csirkefogó áll, hanem egy kiterjedt hálózatot irányító, álneveket használó, és kormánykapcsolatokkal is rendelkező mesterbűnözővel hozta össze a sors.
Taktikája ennek megfelelően a bűnszövetkezet felderítése, és szétbomlasztása volt. Newton, akit már nem a törvény betartatása, hanem a bosszú vezérelt, két hosszú éven keresztül szőtte a hálóját. Kémei és informátorai szorgosan szállítottak neki mindent, aminek csak minimálisan is köze volt Chalonerhez, sőt, ő maga is tevékenyen részt vett a nyomozásban.
Ahelyett, hogy az íróasztala mögül irányította volna a vadászatot, elváltoztatta a külsejét, és sorra látogatta a londoni alvilág kedvelt törzshelyeit, hogy kifaggassa a saját környezetükben sokkal közlékenyebb bűnözőket, akik nem is sejtették, hogy az egyik kört a másik után rendelő, kiöregedett csalónak kinéző figura valójában magas rangú kormányhivatalnok.
Kevés dolog mutatja hívebben, hogy Newton mennyire el akarta kapni rágalmazóját, mert az efféle terepmunka rendkívül veszélyesnek számított. Hiszen, ha véletlenül összefutott volna Chalonerrel, aki a meghallgatások során többször is találkozott vele, vagy esetleg egy másik, a fizimiskáját jobban ismerő szélhámossal, akkor könnyedén késsel az oldalában végezhette volna, hiszen eredményes munkája miatt a pénzhamisítók bármelyike örömmel kioltotta volna az életét.
A haszon azonban magasan meghaladta a kockázatot. A kor mércéjével mérve rendkívül sokáig tartó detektívmunka meghozta a maga gyümölcsét. Newton nem csak enyhébb ítéletben, esetleg kegyelemben reménykedő bűnözőket szervezett be, hanem Chaloner bűntársainak feleségeit is, akik égtek a vágytól, hogy a férjeiket eláruló, a betyárbecsületre fittyet hányó férfi ellen valljanak. A kor végrehajtó hatalmának stílusát jól mutatja, hogy korábban senkinek sem jutott eszébe, hogy a legveszélyesebb, ám megfoghatatlan bűnözőket a nem olyan veszélyes gaztevőknek tett engedményekkel elért tanúvallomásokkal dugja rács mögé, vagy ítéltesse halálra. A bűnözők tömegeivel való alkudozás ugyanis társadalmi tabunak számított.
Chaloner, aki 1698-ban, egy lottósorsjegy-hamisítási ügyben újfent kicselezte a halált, mert segédjei feladásával, és a munkához használt eszközök beszolgáltatásával ismét sikeresen kiharcolta magának a törvény előtti védettséget, ezúttal nem menekülhetett, bár magától értetődően mindent megtett, hogy ismét szabad ember lehessen.
Az előzetes letartóztatásba helyezett férfi, miután magához tért az első sokkból, akcióba lendült. Tudta, hogy ez alkalommal minden ravaszságára szüksége lesz, ha életben akar maradni. Úgy döntött, őrültnek tetteti magát a tömlöcben, de utolsó trükkje nem jött be. Patrónusai is kihátráltak mögüle, tovább nehezítve a helyzetét, ami akkor vált végképp elkeserítővé a számára, amikor megtudta, hogy ügyében Salathiel Lovell bíró elnököl majd. A hírhedten szadista ítéleteket hozó, és az ismert írót, Daniel DeFoet is elítélő, és rá személyes ellenszenve miatt szokatlanul kemény büntetést kimérő jogtudóst mindenki rettegte.
A tárgyalás nem vett igénybe sok időt, az ítélet pedig, mivel tucatnyi bizonyíték, és tanúvallomás igazolta a vádlott bűnösségét, egyetlen percig sem lehetett kétséges.
A halál fenyegető közelségétől időközben valóban félőrültté lett férfi hiába üvöltözött, csapkodta az asztalt, vádolta be azokat, akik felbukkantak a tanúk padján, és jelezte, hogy ha megkímélik az életét, akkor sokat tud tenni a koronáért, már nem volt számára menekvés. Newton nem kis elégtételt érezhetett, amikor a kezei közé kapta ellensége girbegurba, reszketeg betűkkel papírra vetett levelét, amiben Chaloner könyörögve kérte, hogy tegye félre az iránta érzett ellenszenvet, és ha módjában áll bármit is tenni, mentse meg az életét.
A pénzhamisítók királyát 1699. március 22-én akasztották fel, de a korabeli feljegyzések alapján a kivégzést levezénylő hóhér nem különösebben értette a dolgát. Áldozata gyors és könnyű halál helyett hosszú percekig agonizált a kötélen, mielőtt végre kilehelte volna a lelkét. Az időközben érdemei elismeréséül igazgatóvá előléptetett Newton nem tartotta szükségesnek, hogy személyesen is részt vegyen a kivégzésen. Túlságosan elfoglalták egyéb teendői.
