1. oldal

Egy londoni alagsori helyiségben egy falon lévő berendezésben időről időre kapszulaszerű konténerek és kisebb táskák tűnnek el. Egy technikus behelyez egy-egy tárgyat az ennek befogadására kialakított tartóba, majd a mellette található panelen beüt egy kódot, és huss, az máris eltűnik, hogy aztán pár perccel később néhány kilométerrel odébb felbukkanjon.

Az előzőekben leírt technológiának évtizedekkel ezelőtt ki kellett volna mennie a divatból, a csőposták azonban ehelyett újra virágkorukat élik. A számítógépekkel kontrollált csőrendszerben légnyomással vagy vákuum révén továbbítják a küldeményeket. A londoni hálózatot a 2000-es évek elején állították üzembe, és az elmúlt évtizedben világszerte számtalan helyen kezdték használni a csőposta high-tech változatát. Egyes hálózatok több száz állomással is rendelkeznek, több kilométernyi csövet foglalva magukba.

A csőposta egykor a kommunikációt és a csomagküldést forradalmasító találmánynak számított, és sokak szerint meghatározó szerepet játszott az információs technológia napjainkra elnyert arcának formálásában. A pneumatikus csőrendszerek iránti igény mára erősen visszafogottá vált, akad azonban néhány terület, ahol mégis ez az antiknak számító metódus jelenti a csomagtovábbítás leghatékonyabb módját.

Az első csőposta 1858-ban készült el Londonban, a 20. század elejére pedig mind az Egyesült Államokban, mind Európában általánosan elterjedté váltak a hasonló rendszerek. Párizs egykor egy 450 kilométeres csőhálózattal rendelkezett. Az első magyar csőposta 1907-ben készült, és a Főpostán működött összesen 16 állomással. A múlt század elején előszeretettel alkalmazták a technológiát a nagyobb üzemek egyes részlegei közti kommunikáció felgyorsítására, a bankokban, a postákon, a tőzsdéken és még számtalan helyen. 1890-ben Giuseppe Verdi és Arrigo Boito a milánói csőpostán keresztül értekezett közösen írt operájuk részleteiről.

A 20. század elején a szakértők többsége úgy vélte, hogy ez a metódus lehet a jövő útja. Egy olyan jövőt képzeltek el, ahol minden háztartás saját állomással rendelkezik majd, és a hálózaton keresztül mindenféle dolog kézbesíthető lehet a különféle használati tárgyaktól kezdve a kész ételekig. Egy 1935-ben megjelent német újságban egyenesen azt írták, hogy a jövő berlini lakásaiban nem lesz konyha, hanem csak néhány pneumatikus csővégződés a mosogató mellett, amelyeken keresztül mindenféle fogás beszerezhető. A mérnökök csőpostához hasonló rendszerű, felszín alatti tömegközlekedésről álmodtak, amely akár az Atlanti-óceánt is képes áthidalni.

Holly Kruse, a Rogers Állami Egyetem kutatója, a csőposta társadalmi hatásainak szakértője szerint a technológia kapcsán kezdődő diskurzus sok tekintetben előre vetítette az információs technológia napjainkra jellemző vonásait, és annak szociális hatásait is. A jövőről ábrándozó mérnökök gyakorlatilag a mai épületek számítógépes hálózatainak fizikai struktúráját vázolták fel, mondja a szakértő. Ami pedig a csőpostával kapcsolatos félelmeket illeti, elég ha csak egy pillantást vetünk E. M. Forster 1909-ben megjelent, A Gép megáll című novellájára, amelyben a szerző egy sötét jövőt fest le, ahol már senki sem kommunikál egymással személyesen, mivel csak a csőpostán keresztül lépnek érintkezésbe az emberek.

A pneumatikus világháló persze sosem valósult meg, a városokban futó csőposták pedig fokozatosan kiestek a használatból. Az utolsó jelentősebb hálózat, a prágai csőposta (a fenti képen) végül 2002-ben, egy árvizet követően szűnt meg működni.

Az információs kor számos szempontból megvalósította mindazt, amiről a csőposta lelkes rajongói ábrándoztak, több ponton is alulmarad azonban a korábbi technológiával szemben. A legszembetűnőbb különbség, hogy drótokon nem lehetséges fizikai javakat átküldeni. Persze szinte bármit meg lehet rendelni online, és aktuális tartózkodási helyünkre szállíttatni, de amíg a 3D nyomtatás forradalma ténylegesen le nem zajlik, a szállítás a hagyományos módon, tehát földön, vízen vagy levegőben történik. Napjaink környezettudatos szemléletével nézve mindezt, a csőposta sok szempontból hatékonyabb és zöldebb megoldásnak tűnik.

2. oldal

2008-ban egy Foodtubes nevű brit cég azzal az ötlettel állt elő, hogy egy méter átmérőjű csöveken keresztül oldaná meg a szupermarketekbe való élelmiszerszállítást. A pneumatikus módszer egyike volt azoknak, amelyeket megvizsgáltak, mint megvalósítási lehetőség. Egy bolthálózat érdeklődött is az ötlet iránt, az infrastruktúra létrehozásának költségeit azonban végül túlságosan magasnak ítélték, így tervből nem lett semmi. A projekt egyik mérnöke, Jonathan Carter szerint azonban mindössze annyira lenne szükség, hogy egyetlen ilyen rendszer elkészüljön. Ha a potenciális megrendelők látnák, hogy milyen jól és olcsón működik, máris többen vállalkoznának hasonló hálózatok kiépítésére.

A kisebb méretekben megvalósuló csőposták azonban második virágkorukat élik. Egyes ágazatokban sosem veszett ki alkalmazásuk, a bankokban és számos nagyobb üzletben például régóta ilyen hálózatokon keresztül jut el a pénz a pénztárosoktól a központi irodáig, hiszen a csőposta jóval biztonságosabb megoldást jelent, mintha valaki személyesen gyűjtené össze a bankjegyeket.

Más területeken csak most kóstolnak bele abba, hogy milyen hasznos is lehet egy ilyen rendszer. Egyre több egészségügyi intézményben (köztük több magyar kórházban is) épül ki például hasonló hálózat, amelyen keresztül a gyógyszerek, a betegektől levett minták és a leletek gyorsan eljuttathatók a kórház egyik pontjáról a másikra. Az Aerocom nevű brit cég az elmúlt években több mint nyolcvan országban, összesen ezernél több kórházban épített ki csőpostát, és messze nem ők az egyetlen hasonló profilú cég a piacon.

A már említett londoni alagsorban is ezen újonnan telepített hálózatok egyike látható, amely a University College Hospital patológiai laborjába szállítja a mintákat az intézményben található különféle osztályokról. A 20−30 km/órás sebességgel továbbított kapszulák révén a hasonlóan nagy alapterületű kórházakban jelentősen felgyorsítható a betegellátás, és nem kell azzal rabolni az ápolók idejét, hogy mintákkal szaladgáljanak ide-oda. Arról nem is beszélve, hogy jóval biztonságosabb is a metódus.

Ezek a kórházi rendszerek nem egyszerűen egyik pontból a másikba vezető csövek, hanem bonyolult hálózatok, a Stanford kórházának csőpostája például 124 állomással rendelkezik. A kapszulába, vagyis az úgynevezett futárba helyezett küldemény a sima belső falú, a hajtásoknál nagy görbületi sugárral rendelkező acélcsövön keresztül befut a központba, ahol átkerül a célállomás csövébe. A kapszulákat egy sűrített levegőt vagy vákuumot előállító légszivattyú és az ezt működtető motor hajtja előre útjukon, amelyek működését, illetve a pontos haladási irányt számítógéppel vezérlik. Ennek köszönhetően a modern hálózatokban már egyszerre több kapszula is szállítódhat, ezek pontos helye pedig folyamatosan ellenőrizhető a rájuk felszerelt chipek révén.

A szakértők szerint a csőposták iránti igény a jövőben is nőni fog, mivel a népesség növekedésével egyre nagyobbá válnak a kórházak is. Kínában például már húszemeletes egészségügyi intézmények épülnek, amelyekben minél energiatakarékosabban és gyorsabban kell megoldani a minták és egyéb apróbb küldemények továbbítását. A pneumatikus rendszerek tehát nem forradalmasították ugyan a világot olyan mértékben, ahogy azt elterjedésük kezdetén többen megjósolták, de kétségkívül jelentős hatással voltak és vannak is napjainkra. A csőposta eddig is nagyon hatékonyan adaptálta a legújabb technológiai újításokat, és úgy tűnik, hogy továbbra is vannak, és egy darabig még lesznek is olyan területek, ahol szükség van rá.