Az Európé felszínén található tájékozódási pontok arra utalnak, hogy a jégkéreg ki van szolgáltatva az alatta lévő vizeknek. Ami még fontosabb, a Juno nemrégiben tett látogatása nyomán sikerült felfedni, hogy a jégen keresztül vélhetően az óceánból származó anyagok törnek a magasba, ami lehetővé teheti a jövőbeli küldetések számára, hogy fúrás vagy akár leszállás nélkül is mintát vegyenek az óceánból.
Már majdnem két év telt el azóta, hogy a Juno legjobban megközelítette az Európét, de a megfigyelések elemzése még nem fejeződött be. Érdekes módon annak ellenére, hogy 2016 óta kering a Jupiter körül, a Juno által 2022. szeptember 29-én készített öt kép volt az első közeli felvétel az Európéról a Galileo űrszonda 2000-es látogatása óta. Ez egyrészt jelzi, hogy milyen keveset foglalkoztunk eddig a Naprendszer egyik legérdekesebb holdjával, ugyanakkor lehetőséget biztosított arra, hogy a kutatók lássák, mi változott időközben.
Az Európé a Naprendszer legsimább felszínű objektuma, köszönhetően annak, hogy belső óceánja rendszeresen a felszínre tör, és ráfagy a kéregre. Azonban a felszín közel sem nevezhető jellegtelennek. A Juno többek közt néhány észlelt néhány 20–50 kilométer széles, meredek falú mélyedést és olyan törésmintázatokat, amelyekről úgy gondolják, hogy poláris vándorlásra utalhatnak.
„Valódi poláris vándorlás akkor következhet be, ha az Európé jeges kérge leválik a kőzetanyagú belsőről, ami nagy feszültséget eredményez a kérgen, és kiszámítható törésmintázatokhoz vezet” – mondta el Candy Hansen, a Planetáris Tudományos Intézet munkatársa nyilatkozatában.
A valódi poláris vándorlás mögött az az elképzelés áll, hogy az Európé belső óceánjának tetején nyugvó jégkéreg más sebességgel forog, mint a hold belsőbb részei. A kutatók úgy gondolják, hogy az alatta lévő víz magával sodorja a kérget, vagyis az óceánon belüli áramlatok befolyásolják a kéreg mozgását. Az áramlatokat feltehetően az Európé kőzetmagjában lévő hő hajtja, ahogy a Jupiter és a nagyobb holdak gravitációs ereje az Európét egy óriási stresszlabdaként szorítja össze és engedi el. A folyamat során az óceán és a jég közötti kölcsönhatások megnyújthatnak és összenyomhatnak régiókat, létrehozva a Voyager 2 látogatása óta ismert repedéseket és gerinceket.
Hansen tagja annak a kutatócsoportnak, amely a Juno képeit vizsgálja az Európé déli féltekéjéről. „Ez az első alkalom, hogy ezeket a törésmintázatokat feltérképezték a déli féltekén, és az eredmények az mutatják, hogy a valódi poláris vándorlás hatása az Európé felszíni geológiájára sokkal kiterjedtebb, mint azt korábban gondoltuk” – mondja a kutató.
Az Európé felszínén látható változások nem mindegyike a belső óceáni áramlatok eredménye. A vélt változások egy része például egyszerű optikai csalódás volt. „A korábbi Gwern-kráter már nem létezik. Amiről egykor azt hittük, hogy egy 13 mérföld átmérőjű becsapódási kráter – az Európé kevés dokumentált becsapódási kráterének egyike –, arról a JunoCam adataiból kiderült, hogy egy sor egymást metsző gerinc, amelyek ovális árnyékot hoztak létre” – mondja Hansen.
A Juno szerencsére jóval többet ad, mint amennyit elvesz. Nagyon érdekesnek tűnik például az alakja után Platypusnak, azaz kacsacsőrű emlősnek nevezett régió, amelynél a peremen lévő gerincformációk rendszeresen beomlanak, amit a csapat szerint a jeges kérgen folyamatosan áthatoló sós víz okozhat. Az ilyen területek izgalmas célpontok lehetnek az Europa Clipper számára, és szintén érdekesek a rajta található sötét foltok, amelyek a kriovulkáni tevékenység során rakódhattak le.
