Egy, irodalmárok körében keringő sziporka szerint ha egy gondolat novellaként kifejtve elképesztően ostobán hat, versként még sikert arathat. De ha ezután is süt belőle a tömény bárgyúság, pánikra semmi ok, mert leegyszeűsítve-énekelve, dalszövegként tisztes hasznot hajthat kiötlőjének. Ez a némileg cinikus-rosszmájú, viszont találó megfigyelés kicsit átalakítva a filmiparra is alkalmazható, mivel ha egy történet olyannyira gyenge, hogy nem tud megállni a saját lábán, akkor az azt elmesélő alkotást kell különlegessé tenni egy-két a figyelmet a hiányosságokról jól-rosszul elterelő, bazári trükkel. Az ilyen-olyan, nem feltétlenül csupán pocsék művek által alkalmazott húzások listája hosszasan sorolható, ám az álmoskönyv szerint jellemzően az jelenti a legrosszabbat, ha a rögzítéssel, vagy a nézőponttal variálnak. A lista hosszasan sorolható. A Blair Witch Porject, a Parajelenségek és a REC ihlette, viccnek rossz, de komolyan nyilván nem gondolt „megtalált felvétel” -borzadályok szennyes árja hosszú éveken keresztül keserítette meg a horror-rajongók napjait. Az FPS-ekre jellemző, belső nézetű Hardcore Henry esetében pedig holtbiztos, hogy ha hagyományos stílusban vették volna fel, akkor alighanem készítőin kívül legfeljebb pár, rendkívüli emlékezőtehetségű mozigépész tudna a létezéséről.

A Keresésre emiatt óhatatlanul is gyanakodva tekintettem, mert az, hogy a cselekményt kizárólag online üzenetváltásokon, videókon, élő közvetítéseken, Twitter-folyamokon, és blogbejegyzéseken követhetjük nyomon, nem sok jót jelzett előre. Különösen, hogy a főszerepet a Star Trek franchise reboot-ját leszámítva elsősorban vígjátékokban szereplő John Cho kapta, és ez az előélet egy thriller esetében nem épp a legjobb ajánlólevél. Ám, igazolva, hogy a puding próbája az evés, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az óvatosságra intő körülmények dacára Aneesh Chaganty első nagyjátékfilmje alighanem kategóriájának egyik, ha nem egyenesen a legjobb idei képviselője.

Főhősünk, David Kim becsületes átlagpolgár, aki neje halálát követően annak rendeli alá életét, hogy rendben fel tudja nevelni szeme fényét, Margotot. A látszólagos idillnek azonban vége szakad, mikor a középiskolás lány nem jön haza, és az őt kétségbeesetten kereső férfi kénytelen átértékelni az életét. Hamar kiderül ugyanis, hogy pár apróságon kívül jóformán semmit sem tud gyermekéről, sőt, a leányzó életének egyes részei még közel háromszáz, állítólagos barátja előtt is titokban maradtak. Így, miközben erejét megfeszítve próbál a nyomára akadni, a hátrahagyott laptopján lévő fájlokból, és a közösségi média bejegyzéseiből egy vadidegen portréja rajzolódik ki.

Hideglelős, nyomasztó utazás részesei lehetünk, és szerencsére távolról sem arról van szó, hogy egy FaceTime-mal meg nyolcadrangú, az iskoláról panaszkodó, önjelölt„ "websztárokkal” súlyosbított, lapos sztorit ülhetünk végig. Egy percig sincs megállás, agyunknak egyfolytában zakatolnia kell, ha tartani akarjuk a lépést. Egyik kérdőjel a másikat követi és ha valamire fény derül, okvetlenül két új, mindent felforgató nyom kerül napvilágra. Sajátos, kellemes elegyet kapunk, melyben a digitális trendek kart karba öltve járnak régi vágású, a józan észt piedesztálra emelő detektívsztorikra jellemző bizonyíték-elemzéssel. Ráadásul, miközben David egyre mélyebbre és mélyebbre merül a kibertér bugyraiba, önkéntelenül is elgondolkozunk azon, hogy vajon mi miket tudnánk meg szeretteinkről, ha hozzáférnénk az adataikhoz, és ez tovább fokozza a borzongató élményt. Chaganty finoman megosztja véleményét a like-okra, és az ismeretségeket darabra, nem mélységre mérő virtuális (álom)világról, de ahelyett, hogy meglátásait Szomszédok-stílusban a képünkbe tolná, szőrmentén tudatja a nézővel álláspontját, ránk bízva az ítélkezést. Megkockáztatom: az alkotás megtekintése után egy-két napig szinte biztos, hogy más szemmel nézünk a hozzánk közel álló személyekre - hiszen lehetetlen szabadulni az érzéstől, hogy a recepteket megosztó nagyink, a laza-kötetlen unokaöccsünk, vagy éppen életünk párja is rejteget előlünk ezt meg azt.

A moziból kilépve is velünk maradó atmoszférára tehát az esetek kilencvenöt százalékában egy szavunk sem lehet – ám sajnálatos módon Cho és a Margotot megformáló Michelle La kivételével a szereplőgárda javáról legfeljebb annyit lehet elmondani, hogy megpróbálnak megdolgozni a fizetésükért. Kínosan amatőrnek egy-két, erősen illúzióromboló jelenetet leszámítva nehéz volna nevezni az alakításokat, de a tény tény marad. A két főszereplőt leszámítva nem a jövő nagy színészeit láthatjuk munka közben, és igazolva, hogy a Harold és Kumar sorozat mókamestere alsó hangon rizikós választás volt, a leginkább a Will&Grace-ből ismert Debra Messing nem tud felnőni a feladathoz. Az elvileg keménykötésű nyomozónő, Rosemary Vick súlytalan-jellegtelen figuráján lett volna még mit csiszolni. Ez egyébiránt az élményt nem agyonvágó, ám minimum sípcsonton rúgó fináléra is igaz: az utolsó nagy csavar láttán sokan fognak fintorogni, mivel alapvetően méltatlan a logikára, alapos információgyűjtésre és odafigyelésre építő filmhez.

De pár gyenge mellékszereplő ide, setesuta befejezés oda, a Keresés egy, az átlagosnál fordulatosabb, izgalmas, jól megírt és technikailag is ügyesen prezentált, hibái ellenére is figyelemreméltó thriller. A magam részéről ezzel együtt őszintén remélem, hogy nem egy új trend születésének vagyunk a tanúi, mert az egyszeri különlegességnek üdítő megoldás hosszú távon gyaníthatóan nem muzsikálna túl fényesen.

Megjegyzés: Bár a Keresés számos oldal kínálatában misztikus thrillerként van hirdetve, természetfeletti elemeknek nyoma sincs benne.