1. oldal
A Dishonored első része az utóbbi évek egyik legjobb modern lopakodós játéka volt. Ezt olvasva most nyilván rengeteg cím jut az eszetekbe, csak hogy a legnagyobbakat említsem, ott a Metal Gear, Deus Ex, Splinter Cell vagy akár az Assassin’s Creed, Hitman és Batman: Arkham széria. A mezőny tehát nagyon kompetitív, de a Dishonored megtalálta a maga helyét és közönségét a piacon. Ezt pedig természetesen annak köszönheti, hogy tudott valami egyedit nyújtani és minden téren igen magas minőséget képvisel.
A legkiemelkedőbb része talán maga a világa volt a játéknak. Elképesztő hangulatos és steampunk beütéses, amiben a mágia nem általános, de a történelmet meghatározó és alakító kulcsszereplők körül bizony ott leng és kifejti a hatását. Ugyanakkor sokkal nagyobb hangsúly van az ipari forradalom korát idéző technikai fejlődésen, ami nagyon érdekes szerkezetekkel színesíti a hátteret, illetőleg az ellenfelek és a saját harci repertoárunkat. A lebilincselő világ mellé ugyanilyen történet is társult. Az alapfelvetése ugyan nem volt különösebben rendhagyó, de ahogy az apró részletek, a hitelesnek ható karakterek és a kidolgozott háttér összeálltak körülötte, úgy igazán emlékezetessé vált az egész. Képes volt beszippantani és ott tartani a játékost, amíg el nem érkezett a végkifejlethez. Nem ült le és nem voltak unalmasabb részek. Ez pedig csak úgy volt lehetséges, ha a játékmenet is ugyanilyen kiegyensúlyozottan ott tud minket tartani a képernyők előtt. Márpedig ott tudott, mert elképesztően kicsiszolt mechanikákat raktak bele. A kütyük, a mágia, a szituációk többféle megközelítésének lehetősége, a felfedezés, a lopakodás, a harc mind borzasztó élvezetesek voltak a Dishonoredben. Volt benne kihívás, úgy hogy közben nem akasztott folyton meg a haladásban. Egyszerűen nem volt szüksége arra, hogy újrakezdessen velünk egy-egy pályát. Az élmény majdnem tökéletes volt, talán csak a mesterséges intelligencia hagyott kívánni valót maga után, meg ha nagyon kötözködni akarnánk, mondhatnánk, hogy néhány erő túl erősre sikeredett (megszállás, időmanipuláció).
A Dishonored tehát egy kiemelkedő játék volt, amihez ráadásul olyan DLC tartalmakat kaptunk, amikre egy rossz szót sem szólhatunk. Tartalmasak és érdekesek voltak és egyik sem hatott olyannak, mintha előzetesen kivágták volna a játékból. A recept tehát nagyon bevált, a kérdés már csak az, hogy lehet-e ezt fokozni? Érdemes egyáltalán változtatni rajta? Nos, erre a kérdésre a készítő Arkane Studios többé-kevésbé azt a választ adta, hogy nem. Természetesen raktak újdonságot a játékba, hiszen kaptunk egy magával ragadó új helyszínt, egy új történetet és egy új főszereplőt Corvo mellé, aki eltérő képességekkel bír. Revolúció nem volt, de valahogy most ezért nem tudok igazán haragudni a fejlesztőkre. Inkább örülök.
2. oldal
Mondanom sem kell, hogy ha kihagytátok az első epizódot, azt mindenképpen ajánlott pótolni mielőtt belevágtok a másodikba. Mivel 2012-ben jött ki, így talán nem nehéz elhinni, ha azt mondom, hogy még mai szemmel is szép, szóval ez sem lehet kifogás! Ráadásul mostanra már olyan 2000 Ft körüli áron is hozzájuthattok a PC verzióhoz. :) Érezzétek figyelmeztetve magatokat, mert az első részre vonatkozóan spoilereket tartalmazhat a cikk további része - bár nem többet, mint egy Dishonored 2 előzetes, de inkább szólok!
A Dishonored 2 története 15 évvel az első vége után veszi fel a fonalat, vagyis miután hősünk, Corvo Attano bizonyítja ártatlanságát szerelme, a császárnő meggyilkolásában és megmenti a trónörököst, Emilyt, az ármánykodások hátterében állók markából és a trónra segíti (legalábbis ez volt a kánon befejezése az első résznek, a „jó ending”). Emily az eltelt idő alatt kész nővé érett, aki amellett, hogy folyamatosan tanulja az uralkodás fortélyait, apjával gyakorol vívni és sompolyogni, ami sajnos kapóra jön neki. Márpedig azért, mert egy régi ellenlábas, a boszorkány Delilah Copperspoon beállít anyja halálának évfordulóján egy főúri herceg támogatásával, azt állítva, hogy ő anyja, Jessamine Kaldwin eltitkolt nővére. Ezt követően támogatói segítségével puccsot hajt végre és letaszítja Emilyt a trónról. Itt van az a pont, ahol dönthetünk, hogy Corvo vagy Emily bőrébe bújva szeretnénk végigvinni a játékot. Akármelyikük mellett döntünk is, a duó másik tagját Delilah kőbe zárja, nekünk pedig menekülnünk kell. Elhagyjuk Dunwallt és Karnacába – Corvo szülővárosába - hajózunk, a szálak ugyanis itt futnak össze, itt székel Delilah legfőbb támogatója, Serkonos hercege.
A történet most sem egy időtlen zseniális mű. Ami naggyá teszi, az ismét csak a találása: az aprólékosan kidolgozott világ, amiben elhelyezték és a fantasztikus atmoszféra, ami a karakteres és gyönyörű grafikai stílusból táplálkozik. Arról nem is beszélve, hogy a szereplők hangját adó színészek is rengeteget hozzátesznek az összképhez. Ilyen téren tehát mondhatni hozza az első rész színvonalát, bár nálam a Knife of Dunwall sztori kiemelkedik egy kicsit, Daud, a bérgyilkos sztorija nagyon célba talált.
A pályadizájn és a grafika hasonlóan gyönyörű, mint az első részben volt. Öröm ránézni az egészre. Minden bámulatosan kidolgozott és élettel teli. Az utcák, a belső terek, az apró használati tárgyak, az arcok, a hangok, a színek, a festmények a falon… Egyszerűen döbbenetesen jó volt visszatérni ebbe a világba.
3. oldal
Az előbb említett érzést pedig tovább fokozta az ismerős és szeretett játékmenet. Nálam a visszafoghatatlan nosztalgia nem hagyta, hogy ne Corvót válasszam az első végigjátszásomhoz, ami miatt némileg csúszott is a tesztünk megjelenése a játékról, ezúton is bocsánat érte! A befejezés után ugyanis muszáj voltam utána egy-két fejezetet Emilyvel is megnézni, hisz lényegében ő hozta az újdonságot a játékmenetbe. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha Corvót választjátok, körülbelül ugyanazt kapjátok, mint az előző epizódban. A varázslatai egy az egyben megegyeznek (Blink - Villanás, Windblast - Széllöket, Bend Time - Időhajlítás, Possession - Megszállás, Devouring Swarm - Kirajzás és Dark Vision - Sötétlátás), a karakterfejlesztés pedig annyit változott csak, hogy ezeket a képességeket valamivel többféle módon lehet továbbfejleszteni. Ahol igazán nagy előrelépés volt, az a fizikai adottságaink erősítése. Ez pedig nem véletlen, ugyanis az igazi kihívást kereső játékosoknak bejött egy olyan opció, hogy a játék elején elutasítsák a Kívülálló ajándékát, és csak saját erejükre támaszkodva teljesítsék a küldetést. Ez persze közel sem lehetetlen, hisz a játékban annyiféle alternatív megoldás van a helyzetekre, hogy szinte nincs olyan dolog, amit meg ne oldhatnánk varázslás nélkül.
A képességek kirakása egyébként a szokásos módon rúnákkal történik, amikre az első részhez hasonlóan a pálya alapos felfedezésével tehetünk szert, egy-egy rúna megszerzése néha egész komoly kihívást tud elénk állítani. Ugyanígy juthatunk hozzá a magunkra akasztható, különböző bónuszokat adó csonttalizmánokhoz is, amikből most 10-et is hordhatunk. Ezeket némileg továbbgondolták, most már vannak jóval erősebb darabok is, olyanok amik az életerőnket növelik vagy a képességeinket módosítják (az egyik például azt csinálja, hogy a Possession lejártával áldozatunk elájul ahogy elhagyjuk a testét). Újdonság továbbá, hogy egy új skillnek hála ezúttal mi magunk és készíthetünk talizmánokat. Ehhez az összegyűjtött kisebb talizmánokat fel kell áldozzuk, hogy megtanuljuk a faragásuk módját, majd egy nagyobb talizmánban egyesíthetjük akár 4 kicsi tulajdonságait is, vagy ugyanazt többször rárakva az új talizmánra, gyárthatunk egy szignifikánsabb bónuszt adó darabot.
A lényeg az, hogy van miért felfedezni a pályákat. Bár hozzáteszem, ha ezek nem lennének, már csak azért is megérné körülnézni, hogy felmérjük, milyen lehetőségeink vannak az aktuális feladat megoldására. Arról nem is beszélve, hogy pénzt, ellátmányt és terveket találhatunk a fegyvereink és cuccaink továbbfejlesztésére.
4. oldal
Mielőtt azonban elmerülnék a fegyverek taglalásában, térjünk vissza egy kicsit még a képességekhez és Emilyhez! Ha elfogadjuk a Kívülálló mágiáját és Emilyt választjuk karakterünknek, akkor egészen újszerű élményben lesz részünk, ugyanis amint azt a millió és egy karakter bemutató videó után már biztosan tudjátok, a császárnő teljesen eltérő varázslatokkal bír, mint apja. Szerintem nagyon eltalálták őket, a két kedvencem közül az egyik a Domino, amely összeköti kettőtől négy katona sorsát (például ha az egyikbe lövünk egy altatólövedéket, attól a másik is beszundít), a másik pedig a Mesmerize, amely két-három katonát kivon a forgalomból átmenetileg azzal, hogy a végtelen üresség vízióját tárja eléjük, amitől csak néznek maguk elé és össze-vissza beszélnek. Utóbbit egyébként, ha van a megbabonázottak körül más őr, az észreveszi, hogy nem stimmel valami a többiekkel.
A Doppleganger idézés szintén elég taktikusan használható (főleg ha a Dominoval kombózzuk), de még a Far Reach (a Blink megfelelője) is többféle módon alkalmazható, mint Corvo közlekedő képessége. A Far Reach-csel ugyanis rángathatunk tárgyakat, sőt még embereket is (például bele egy megmókolt fénykapuba). A Shadow Walk is nagyon menő képesség, ami használható gyilkolászós és békés végigjátszáshoz egyaránt.
Corvo skilljei összességében sokkal kevésbé kreatívak, a Possession és a Bend Time túl direkt és túl könnyűvé teszi a dolgunkat, a patkányidézés csak agresszív játékhoz illeszkedik igazán (kivéve, ha csak azért idézzük a patkányokat, hogy megszálljunk egyet), a Windblast pedig fantáziátlan, én például csak ajtók áttörésére használtam, amit meg megoldhatunk a fizikai erőnk fejlesztésével is. Apa és lánya közös képessége a Dark Vision, amivel falon keresztül is láthatjuk, miben sántikálnak ellenlábasaink, ennek a hasznát talán nem kell különösebben magyarázni.
A lényeg az, hogy a játékmenet sokkal frissebb és érdekesebb Emilyvel, szóval ha hozzám hasonlóan Corvóval estetek neki elsőre a kalandnak, akkor szinte kötelező egy második végigjátszás a leányzóval! Így ráadásul többféle végkimenetelt is megnézhettek, hiszen most is két főbb befejezés van (pár apróbb részlet tér még el egyéb döntéseink nyomán): értelemszerűen a negatívabb végkimenetelt kapjuk, ha öldöklünk, és a jó befejezést, ha nem. Ha mészárlással kezdünk és még időben észbe kapunk, akkor le lehet vinni a káosz szintet, hogy a jó befejezést kapjuk. Én az első négy pályán öldököltem (összesen 9 van), utána pedig sunnyogtam és gond nélkül sikerült elérni az alacsony káoszt a végére. Zárójelben megjegyezném, hogy december elején jön a New Game+ is, ami adhat egy kis plusz kihívást a legnehezebb fokozat kipörgetése után! ;) Ennél értelemszerűen a felfejlesztett karakterünket vihetjük tovább egy új végigjátszásba, megemelt nehézséggel.
5. oldal
Most, hogy így kitárgyaltuk a varázslást, ejtsünk pár szót a rendelkezésetekre álló számos fegyverről és kütyüről. Ezek is nagyrészt ismerősek lesznek az első részből, van egy számszeríjunk és egy pisztolyunk többféle lövedékkel, használhatunk gránátokat és csapdákat, továbbá visszatér a kis „hekker” kütyünk is, amivel át tudjuk drótozni az olyan biztonsági berendezéseket, mint a bálnaolajjal működő fénykapuk, amelyek porig égetnek, ha megpróbálunk átmenni rajtuk. Átdrótozás után az őrök jutnak ugyanerre a sorsra helyettünk.
Az újdonság az, hogy több tervrajzot használhatunk a felszereléseink továbbfejlesztésére, így a szorgalmas pénzgyűjtögetés elengedhetetlen, ha maximalisták vagyunk és még a kevésbé használt cuccainkat is fel szeretnénk tápolni.
A rúnák és csonttalizmánok megtalálásának könnyítése végett ismét visszatér a szív, amely Jessamine lelkét hordozza. Ő amellett, hogy ha kérjük, mesél nekünk a helyszínekről, a karakterekről vagy akár csak pár kedves szót szól hozzánk, szépen bejelöli, hogy merre találjuk a pályán az előbb említett kincseket. Ez persze még nem azt jelenti, hogy könnyedén odasétálunk és felszedünk mindent. Nehezen, sokszor egészen trükkösen megközelíthető helyeken vannak ezek a kincsek, szóval nem kell félni attól, hogy túl könnyű a szívnek hála a dolgunk.
Újdonság lesz az egyik pályán az időmanipuláló varázstárgyunk, de ezt csak egy adott pályán használhatjuk, arra az egy küldetésre adja nekünk kölcsön a kívülálló. Többet nem is mondok róla, az már spoiler lenne. Elég annyit tudni, hogy jópofa játékelem volt.
6. oldal
Mielőtt azonban eufórikus lázban küldenélek titeket a pénztárakhoz, el kell, hogy mondjam, sajnos vannak hibái és hiányosságai is a játéknak. Először is sokatokat érinthet, hogy ezúttal nem került magyar felirat a játékba. Másodszor pedig a mesterséges intelligencia szinte semmit nem fejlődött. Az egyetlen pozitívum talán, hogy most már nem lövik hátba egymást az őrök, mint az első részben, de ennyi. Egyébként ugyanolyan tuskók, mint voltak. Márpedig az MI egy olyan pont lehetett volna, ahol komoly fejlődést lehet elérni, sajnálom, hogy nem foglalkoztak vele rendesen.
A többi hiba vagy hiányosság szerencsére javítható vagy pótolható. Hiányoznak például kihívások, bár azok az első részbe is DLC formájában kerültek be, talán később kapunk majd egy pakkot. Mint ahogy arra is számítok, hogy jön egy komolyabb bug és teljesítményjavító tapasz is a játékhoz. Igaz, én csupán egy-két apróbb bugba futottam bele, szóval nem vészes a helyzet.
Fájdalmasan hosszú viszont a játék első betöltése, ami kicsit furcsa. Ha már elindult, utána a save-load viszonylag gyors, csak az indítás után tapasztalható mindig az irgalmatlan hosszú töltőképernyő. Mivel én egy GTX980-on, 1080p-ben teszteltem a játékot, úgy futott, mint az álom, de sajnos gyengébb gépeken elég komoly teljesítménybeli problémákkal küszködik. Ezt nem tudom megerősíteni, de ha érintettek vagytok, érdemes lehet körülnézni a fórumokon, vagy megvárni a decemberben esedékes tapaszt a vásárlással, hátha javítja a problémákat! Ha viszont ez sikerül a fejlesztőknek, akkor lehet szaladni a pénztárhoz…
... ugyanis a Dishonored 2 egy remek játék. Mint azt a cikk elején írtam, nem hoz revolúciót, de a felsorolt újdonságok bőven elég okot adnak arra, hogy semmiképp se hagyjuk ki az új epizódot. A játék nagyon összeáll, fantasztikus az atmoszférája, gördülékeny és izgalmas a játékmenete, érdekes a világa és a sztorija, a megjelenése pedig stílusos és művészi. A 90-es régióról csak azért csúszik le, mert ahhoz kevés az újdonság és a fejlődés benne az előző részhez képest, de egyébként imádtam!
