Drexel Jerome Lewis Bixby neve alighanem keveseknek hangzik ismerősen. Holott 1953-ban írt remeke, az It's a Good Life méltán foglalja el helyét a sci-fi soha meg nem kopó fényű klasszikusai között. Ebben az írásában a termékeny szerző azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha egy, a vele egykorúak javához hasonlóan hisztis-irracionális hároméves csöppség kénye-kedve szerint szaggathatná darabokra a valóság szövedékét.

Hogyan bírnák ki a felnőttek, hogy sorsukat egy elméjükben akadály nélkül olvasó, a kánikulát egy pillanat alatt hóviharrá változtató, és a neki nem tetszőket egyszerűen kiradírozó lurkó irányítaná? Mit lehet tenni akkor, ha az univerzum, vagy alsó hangon a bolygó megkérdőjelezhetetlen ura nem fogad el tanácsokat és gyakorlatilag lehetetlen hatni rá? A válasz elkeserítő. Egyedül abban bízhatunk, hogy ha engedelmeskedünk neki, nem lesz sokkal szeszélyesebb a megszokottnál. De egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel sem ússzuk meg a büntetést, és a gyötrelmek gyötrelmeként ekkor sem lankadhat a jókedvünk, mert ha nem tapsolunk-vigyorgunk, valóban magunkra haragíthatjuk.

Az, hogy a forgatókönyvet jegyző Brian és Mark Gunn, illetve a produceri teendőket magára vállaló sztárdirektor-rokonuk, James jól ismerik a hátborzongató rémmesét, nem kérdés. Ugyanakkor szerencséjükre volt bennük annyi szakmai önfegyelem, hogy azt csupán ihletforrásnak használták. Sőt, bár jogi képviselőjük biztosan kikérné magának a gyanúsítást, merész módon a Superman-képregényekkel vegyítették a novellát. Azaz a Brightburn lényegében arra épít, hogy mi történne, ha a jámbor Kenték egy nap azzal szembesülnének, hogy erőfeszítéseik dacára Clark-nak semmit sem jelent az emberélet.

A stílszerűen Kansas-ben lévő, jókora farmjukon gazdálkodó Breyerék (Elizabeth Banks és David Denman) eleinte boldogabbak nem is lehetnének. Annak ellenére, hogy az égből aláhulló, Brandon-nak keresztelt jövevény (Jackson A. Dunn) józan ésszel felfoghatatlan képességekkel bír, kívánni sem lehetne nála jobb fiút. Ám fogadott gyermekük a tizenkettedik születésnapja környékén egyre furcsábban és furcsábban kezd el viselkedni. Majd miután rájön, hogy nincs előtte akadály, kimondva-kimondatlanul elvárja, hogy az ő szava legyen a törvény, és akinek ez nem tetszik, az elbúcsúzhat az életétől. Toni és Kyle válaszút elé érkeznek. Bízzanak a családi kötelékekben, és higgyenek abban, hogy szemük fénye megjavulhat, vagy készüljenek fel a legrosszabbra?

A koncepcióra így nem lehet panaszunk: bőven hozzátesz annyit az 1998. április 28-án elhunyt író novellájának alapfelvetéséhez, hogy frissnek és újszerűnek hasson. Viszont sajnos a készítők túlságosan is bíztak abban, hogy DC Comics csillaga elé görbe tükröt tartó sztori elég erős ahhoz, hogy fordulatok nélkül is a székükhöz szegezze a nézőket. Ezért a szükséges minimumon túl nem nagyon fárasztották magukat olyan apróságokkal, mint a cselekményszövés és a jellemábrázolás. Hanyagságuk büntetése nem is maradt el. 2019 egyik szenzációja helyett egy személyiség nélküli karaktervázakat felvonultató, nyílegyenes vonalvezetésű, szó szerint semmiféle meglepetést nem okozó, sablonos horrort hoztak tető alá.

Ülünk, peregnek a képkockák, mi pedig ásítozunk. Vagy azon felvillanyozódva, hogy bő húsz percre előre ki tudjuk számítani, hogy mi fog történni, elhatározzuk, hogy jövőbelátó tudományunkat rulettasztaloknál fogjuk kamatoztatni. Esetleg nosztalgikus mosollyal az arcunkon azon elmélkedünk, hogy de jó lenne megint olyan fiatalnak lenni, hogy az ezerszer látott jelenetek és megoldások legalább egy halovány érzelmi reakciót kiváltsanak belőlünk. Homályosan kivehető, aktuális áldozata nyomában osonó-repülő gyilkos, hiábavaló menekülés és hasonló, elcsépelt közhelyek követik egymást kilencven, kínosan lassan múló percen át.

Persze a kamaszkorral járó változások kínjainak, vagy az idegen mivoltára ráébredő Brandon lelkivilágának bemutatása sokat javíthatna az összképen. Ám sokra ezeken a területeken sem szabad számítanunk. Antihősünk az egyik pillanatban még egy jól viselkedő, vidám-kedves kisfiú. Aztán jószerivel mindennemű átmenet nélkül arra jut, hogy a konfliktusok megoldásának legüdvözítőbb módja az, ha lézerszemével lyukat éget haragosai agyába, és záróakkordként akkurátusan kizsigereli őket.

A slendriánság természetesen a színészi munkára is rányomja a bélyegét. A mellékalakok bőrébe bújók tökéletesen tudják, hogy esélyük sincs arra, hogy élettel töltsék meg a se íze, se bűze dialógusokat, vagy izgalmassá tegyék a húsz éve is klisés eseményeket. Nem csoda, hogy nem erőltetik meg magukat, és egy-két kulcsjelenet kivételével még a kétségtelenül tehetséges főszereplők is beérik a tisztes közepes alakítással.

Összességében tehát a Gunn-család dédelgetett szerelemprojektje nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Sőt: kiszámíthatósága és kihagyott ziccerei miatt még az átlagos színvonalat sem éri el. Kínosan rossznak nevezni azonban kétségkívül hazugság lenne. Inkább tekinthetjük olcsóbb kábelcsatornákon két, Steven Seagal nevével fémjelzett hentelde között bátran leadható, fájóan lelketlen iparosmunkának. Ergo hacsak nem szeretnénk látni pár véres-beles kivégzést, nagyságrendekkel jobban járunk, ha inkább az Alkonyzóna egyik epizódjává átírt Bixby-adaptációt nézzük meg.