Az ember és az orangután közti hasonlóságok nagyon sokrétűek, az ázsiai emberszabású majmok egyebek mellett szintén nagy aggyal és szembefordítható hüvelykujjal rendelkeznek, és komplex szerkezetű csoportokban élnek. Amiben semmi meglepő nincs, hiszen genetikai állományunk nagyjából 97 százalékban egyezik.

Egy új vizsgálat szerint azonban nyelvileg sem állnak annyira távol fajunktól, mint ahogy azt hinnénk, ugyanis kommunikációjuk során olyan elvont viselkedésre képesek, amelyet eddig szinte csak az emberek körében figyeltek meg a kutatók. A felfedezés az orangutánok gondolkozásán túl a nyelvek kialakulásával kapcsolatban is érdekes újdonságokat tárhat fel.

Bár sok állatfaj tagjairól elmondható, hogy kommunikálnak egymással, nyelvet – amennyire jelenleg tudjuk – csak az ember használ, ugyanis (néhány kivételtől eltekintve) csak mi tudunk olyan dolgokkal kapcsolatban megnyilatkozni, amelyek nincsenek jelen az adott kommunikációs helyzetben. Charles Hockett amerikai nyelvész ezt a jelenséget leválasztottságnak (displacement) nevezte el, arra utalva, hogy az emberi beszélő térben és időben távoli (displaced) dolgokat is képes nyelvileg megidézni.

Az embereken túl a korábbi kutatások alapján ilyesmire természetes körülmények között csak a méhek képesek, amelyek táncuk során szintén távoli dolgokra referálnak. A kivételek sorát erősíti ezen kívül néhány fogságban tartott nem emberi főemlős is, amelyek meg tudták tanulni az emberektől a leválasztottságot. Ami azt jelenti, hogy erre a kogníció szintjén erre más fajok is alkalmasak, de természetes körülmények között mégsem alakult ki körükben a kommunikáció ezen absztrakt módja.

Egy új vizsgálat azonban megkérdőjelezi ezeket a korábbi feltevéseket, úgy tűnik ugyanis, hogy az orangutánok szabadon élő csoportjaikban is képesek térben és időben távoli dolgokról kommunikálni. Már korábbi vizsgálatok során is megfigyelték a szakértők, hogy míg a legtöbb faj tagjai rögtön jeleznek társaiknak, ha ragadozó jelenlétét észlelik, az orangutánok inkább kivárnak: csendben várakoznak, amíg a ragadozó eltávolodik tőlük, és csak ekkor jeleznek. Mintha kivárnák, míg jobb esélyük van a menekülésre, és csak ekkor figyelmeztetnék társaikat a még mindig a közelben ólálkodó veszélyre.

Hogy valóban erről van-e szó, annak tisztázására egy kutatócsoport érdekes kísérletsorozatba kezdett. Kicsinyüket hordozó orangután anyákkal hitették el, hogy ragadozók vannak a közelben, majd megfigyelték viselkedésüket. Az állítólagos ragadozók valójában különböző mintázatú lepedőkbe burkolózott kutatók voltak, akik két percig az anyák körül ólálkodtak, majd eltávolodtak az állatoktól.

Az esetek felében az orangutánok egyáltalán nem jeleztek, a másik felében pedig átlagosan 7 percet vártak, mikor figyelmeztető kiáltást adtak ki, hogy veszély leselkedik a csapatra. Egy állat teljes 19 percet várt a hangoskodással, ami már igen jelentős időbeli távolságnak tekinthető. Az kísérletek részletesebb elemzéséből az is kiderült, hogy minél közelebb került az anyákhoz a ragadozó, annál hosszabb ideig vártak a figyelmeztetéssel. Ha azonban kicsinyük fiatalabb volt, hajlamosabbak voltak hamarabb kiáltani.

A szakértők mindebből úgy gondolják, hogy teljesen tudatos viselkedésről van szó, amely során az anyák a ragadozó távolságát és kölykük korát mérlegelve döntik el, hogy mely helyzetben és pontosan mikor érdemes hangosan jelezni, hogy minimális legyen annak kockázata, hogy a figyelmeztető kiáltással hívják fel saját magukra a vadász figyelmét. Amihez viszont kommunikáció közben annak a ragadozónak emlékére is támaszkodniuk kell, amely már fizikailag nincs jelen a közelükben.