Münchausen nyomában
Charles Brandt 2004-ben kiadott könyve, az „I Heard You Paint Houses” hamar magára vonta az olasz–amerikai szervezett bűnözés iránt érdeklődők figyelmét. Igaz, ennek a szerző a legkevésbé sem örült, mivel a téma szakértői az esetek javában a vérmérsékletüktől függően vagy hisztérikus-fejhangú nevetőgörccsel, vagy válogatottan mocskos káromkodások özönével reagáltak fáradozásai gyümölcsére. Ez ugyanis az alvilágban Írként futó Frank Sheeran életének alátámaszthatatlan-hajmeresztő állításokkal teli, sokkoló és hatásvadász krónikája.
Ha hihetünk a leírtaknak, a kötet megjelenése előtt nem sokkal elhalálozó, rovott múltja ellenére unalmas-feledhető szakszervezetis egyike volt a huszadik század Amerikájának legfontosabb eseményeit alakító, vagy páholyból néző szürke eminenciásoknak. A Disznó-öbölbeli invázió fiaskója, a fuvarozókat a középosztály kikezdhetetlen sarokkövévé emelő Jimmy Hoffa kiiktatása, a Kennedy-merénylet, megannyi pokolra küldött gengszter és még kismillió más eset: a példák hosszan sorolhatóak.
Ő ott volt a fordulópontoknál, vagy ismerte azokat, akik a háttérben maradva dróton rángatták engedelmes bábjaikat. A kutatók jellemzően az ex-sofőr egy szavát sem veszik komolyan, vagy minimum kétkedve fogadják gyónásnak is beillő történeteit – viszont Robert De Nirót valósággal megbabonázta a memoár. Egyből Martin Scorsese-hez sietett vele, hogy megbeszéljék, hogy mit lehetne kihozni belőle.
Azonban a gyors happy end elmaradt. Annak dacára, hogy Al Pacino, és Joe Pesci is képbe kerültek, a projekt megfeneklett, mert Hollywood legfőbb döntéshozó túl drágának találták a több évtizedet felölelő, grandiózus koncepciót. Pláne, hogy a végső változatban már szó nem volt a csillagokra hasonlító, fiatal színészekről, vagy sminkről. A direktor ragaszkodott a főszereplők korát nyom nélkül eltüntető, méregdrága CGI-hez. Végül sokak döbbenetére a Netflix lépett közbe, és annyi hányattatás után elhárultak a viharfelhők a forgatás felől.
Lássuk hát, hogy mi lett a végeredmény!
Érzelem és értelem
Tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: a stúdióigazgatók vonakodása érthető volt, hiszen sztárparádé ide, veterán rendező oda, a cselekmény papíron olcsó tévéfilmbe illően elcsépeltnek hat. Sheeran magára ártalmatlan csencselőként, és nem hétpróbás tolvajként gondoló, pillesúlyú svindlerként kezdi. Ám mivel tartja a száját, Északkelet-Pennsylvania donja, Russell Bufalino (Joe Pesci) a szárnyai alá veszi. Eleinte bérgyilkosként kamatoztatja a második világháború alatt elsajátított képességeit. Majd egyfajta kiemelt kedvencként csekély formális hatalommal bíró, de a tűzhöz igen közel álló univerzális problémamegoldóként a Cosa Nostrával szövetségre lépő Hoffa (Al Pacino) fixerévé lép elő.
Feladata az lenne, hogy megértesse a zseniális és karizmatikus, ám hallatlanul hirtelen haragú, arrogáns-pikírt munkásvezérrel, hogy kikkel is paktált le. Aztán rávegye, hogy csendben beálljon a sorba, és fizessen a neki tett szolgálatokért. Csakhogy balszerencséjére a csaták ezreit meghívó, élő legendává nemesedő férfit elvakítja a hírnév csillogása, és bár barátság szövődik köztük, nem alkuszik. A tragédia elkerülhetetlen, a végkimenetel borítékolható – kinek érne ez meg negyvennyolcmilliárd forintot?
De az ördög újfent a részletekben búvik meg. Nem egy sablonos krimit, hanem egy nagyívű, leginkább a Volt egyszer egy Amerikához hasonló történelmi tablót kapunk. Egy bámulatos, a legkülönfélébb stílusokat játszi könnyedséggel vegyítő, lenyűgöző etalont. A joviális és készséggel a háttérbe húzódó ám ha kell, irgalmatlan vadállattá vedlő egykori sofőr az pillanatban szenvtelen profiként értekezik arról, hogy mi a legideálisabb fegyver egy éttermi kivégzéshez. Majd bohózatba illő lótifutiként békélteti eltérő álláspontokon lévő barátait. Este azon kesereg, hogy sötét oldaláról zsenge kora dacára túlságosan sokat tudó leánya fikarcnyi szeretetet sem érez iránta, és másnap reggel egy tettlegességig fajuló, farokméregető szópárbaj kakaskodó fajankóit választja szét. Pörgős dialógusok és párbeszédek nélküli, hosszú snittek, drámával vegyülő komédia, vagy épp nagypolitika megbolondítva otthoni perpatvarokkal.
Az üresjáratok nélküli kaleidoszkóp még akkor is a székünkhöz szegezne, ha nem a felkérést jutalomjátéknak tekintő színészóriások bújnának a karakterek bőrébe. De így jószerivel úgy röpül el a három és fél órás játékidő, hogy észre sem vesszük. Az utóbbi években renoméja totális lerombolásán dolgozó, és döntően minősíthetetlen vígjátékokban bohóckodó De Niro továbbra is szakmája avatott mesterei közé tartozik. A többiek sem tétlenkednek. Az intenzív játékú Pacino szokás szerint szinte lemászik a vászonról: kiválóan formálja meg a feszült-idegbeteg Hoffát, és Pesci is bebizonyítja, hogy nem annyiból áll az eszköztára, hogy felpaprikázva üvöltözik.
Családban marad
Ez önmagában is elég lenne a sikerhez, ám további pozitívum, hogy Scorsese nem ismétli önmagát. Ez nem a milliókhoz jutva is piti, az unos-untalan hangoztatott betyárbecsületet élesben viccnek tartó, és egymást kéjes élvezettel halomra gyilkoló New York-i félamatőrök világa. Henry Hill és gyakorló őrültekből, sunyi hipokritákból vagy kimosakodott csatornapatkányokból álló kompániája itt nem rúgna labdába. Az okoskodókból és vakmerőkből rövid úton lábjegyzet lesz – mint ahogy az Ász Rothsteinhez és Nicky Santoróhoz hasonló, mindent önérzeti kérdésnek felfogó, egomániás pávakakasok sem rúgnak labdába. Persze, ha feszült a helyzet, akkor az utcán nevelkedett kápók nem fogják vissza magukat: betör pár borda, és repkednek a matrózkocsmában is megütközést keltő jelzők.
Öregember nem vénember?A szereplőket megfiatalító CGI elsőrangú: a meglehetősen vegyes eredményeket produkáló, gyengécske Gemini Man-nel szemben itt egyetlen kurta percre sem törik meg az illúzió.
De ezzel együtt a főszerep ezúttal a hatalmi tébolyában magát pótolhatatlannak-érinthetetlennek tekintő, és gőgjére ráfizető Hoffát leszámítva nem a színes-excentrikus vagányoké. Ők elenyésző, zajos, távlatilag halálra ítélt kakukktojások: a kegyetlen torokmetszők, politikai macherek, rafinált ügyvédek és hasonszőrű társaik tízből kilencszer ha nem is sótlan, ám bántóan átlagos kispolgárok. Hiába követnek el a nettó pszichopata Tommy DeVitót is megszégyenítő rémtetteket, nem szörnyetegek, vagy pontosabban fogalmazva, ráébresztenek arra, hogy az alvilág csúcsán teljesen hétköznapi alakok állnak. Azaz üdítő-újító kivételként végre a maguk banalitásában látjuk a profit és a vegytiszta önérdekek hajtotta bandákat működtető figurákat. Lehet, hogy fejbe lőnek egy sikátorban, megeshet, hogy jól kiépített hálózatukkal százmilliókat vágnak zsebre, megbundázhatják az elnökválasztást, viszont ők sem vehetnek rá egy vonakodó kamaszt arra, hogy az szeretetet színleljen. Nem egy képregényből vagy ponyvából előmászó, kétdimenziós karikatúrák: hús-vér emberek, ehhez illő bajokkal.
Verdikt
Összességében tehát, az Az ír nem csupán a maffiafilmek a megkérdőjelezhetetlen-kétségbevonhatatlan csúcspontja: általános érvényű, kulturálisan és művészileg is jelentős, monumentális csoda. Nem kétséges, hogy nemsokára a szcéna oktatandó klasszikusai között fogják emlegetni. Kihagyni több mint bűn: vétek – ergo irány a legközelebbi mozi, vagy sürgősen fizessünk elő a Netflixre.
