Herbert Spencer Jennings amerikai zoológus először nagyjából egy évszázaddal ezelőtt írta le a tegzes kürtállatka (Stentor roeseli) külső ingerekre adott viselkedését. Az egysejtű eukarióta rendszerint moszatokhoz horgonyozza ki magát, és csillóit mozgatva igyekszik táplálékrészecskéket irányítani maga felé. Jennings megfigyelte, hogy ha a kürtállatka környezetébe kárminpor (bíbortetűből előállított színezék) kerül, az egysejtű igyekszik kitérni, elhajolni annak útjából, mintha azt remélné, hogy a zavaró felhő gyorsan eloszlik majd, és utána minden visszatérhet a rendes kerékvágásba.

Amikor aztán Jennings egymás után többször is kárminporral ingerelte kürtállatkáit, érdekes dologra lett figyelmes. Az egysejtűek elkezdtek más megoldásokkal kísérletezgetni, például megpróbáltak ellenáramlatokat kelteni a por eltávolítására, összezárták és összehúzták magukat vagy egyszerűen lecsatlakoztak a moszatról, hogy ellebegve barátságosabb helyet keressenek.

Ha emberekről vagy más magasabbrendű fajokról lenne szó, akkor mindebben semmi meglepő nem lenne. Az egysejtű kapcsán azonban rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan képes valami központi idegrendszer hiányában emlékezni arra, hogy a zavaró tényező egy ideje már fennáll, és ennek fényében korábbi viselkedését megváltoztató döntéseket hozni, például lelépni a helyszínről?

Ez olyannyira hihetetlennek tűnt, hogy Jennings megfigyeléseit kezdettől komoly kétkedés fogadta. A kritikusokat megerősítette az is, hogy a kutató eredményeit senkinek sem sikerült reprodukálni, így egy évszázadon keresztül valóban úgy tűnt, hogy valamiféle tévedésről lehet szó. Egy harvardi kutatócsoport azonban nemrégiben megerősítette a vitatott megfigyeléseket, és újabb bizonyítékokat sorakoztatott fel annak alátámasztására, hogy legegyszerűbb élőlények is meglepően komplexen képesek viselkedni.

Az új vizsgálatok során Jeremy Gunawardena és kollégái nátrium-aziddal töltött polisztirén gömböcskékkel soroztak meg a kürtállatkákat a mikroszkóp alatt, és videón rögzítették azok reakcióit. Az egysejtűek pedig pontosan úgy viselkedtek, ahogy azt Jennings leírta: először megpróbáltak kitérni a veszély elől, majd amikor a probléma tartósnak bizonyult különböző új taktikákat próbáltak ki, például elhárító manőverekbe kezdtek vagy elmenekültek.

A kutatók szerint az egysejtűek a viselkedéssel a szekvenciális döntéshozatal egy formáját viszik véghez, vagyis amikor egy külső inger ismétlődően fennáll, megváltoztatják arra adott kezdeti reakciójukat. A rendkívül egyszerű élőlények tehát képesek arra, hogy a körülmények függvényében meggondolják magukat, és ugyanarra a stimulusra másként reagáljanak, mint korábban. Hogy a kürtállatkák hogyan tudják érzékelni az inger ismétlődő fennállását, az ugyanakkor egyelőre rejtély.

Gunawardena szerint Jennings kísérleteit korábban valószínűleg azért nem tudták mások megismételni, mert nem a megfelelő fajjal próbálkoztak. Azt is hangsúlyozzák a szakértők, hogy saját kísérleteik során nem minden tegzes kürtállatkánál tudták megfigyelni az összetett viselkedésmintázatot. Csoportszinten a Jennings által leírt reakciósor volt a jellemző, de akadtak olyan egyedek, amelyek már az első „támadáskor” is aktív elhárításba kezdtek elkerülés helyett, és ezen később sem változtattak.