Az olyan helyeken, mint San Diego vagy Dubaj ritka kincs az ivóvíz, tengervíz viszont rengeteg van, így sótalanító üzemekben csinálnak a sós vízből ivásra, öntözésre és egyéb célokra használható folyadékot. Különböző ipari sótalanítási technikák a 20. század közepe óta léteznek, és jelentőségük egyre nagyobb lesz, ahogy nő a Föld népessége, és ahogy az éghajlatváltozás nyomán egyre szélsőségesebbé válik az időjárás.
Az ivóvízhiánynak különösen azok a nagyvárosok vannak kitéve, amelyek száraz éghajlaton találhatók. Ilyen például Fokváros, ahol az elmúlt években többször is olyan mértékben lecsökkent a hozzáférhető ivóvíz mennyisége, hogy komoly vízhasználati korlátozásokat kellett bevezetni. Sőt, a tavalyi évben nagyon komolyan szóba került az is, hogy április környékén elzárják a csapokat, és a krízis végéig jegyre adják a vizet a város kijelölt pontjain. Ez a fenyegetés annyira visszafogta a vízfogyasztást, hogy a jegyrendszer bevezetésére végül nem volt szükség, de nagyon könnyen lehet, hogy a következő években idáig is eljut a helyzet.
A hatékony sótalanítás megoldást jelentene erre a problémára, a jelenlegi technikák azonban meglehetősen költségesek és energiaigényesek. Évek óta világszerte rengeteg kutató dolgozik azon, hogy olyan módszereket kísérletezzenek ki, amelyekkel jobban megoldható a feladat, és amelyek nem járulnak még inkább hozzá az éghajlat változásához. Jelenleg mintegy 15 ezer sótalanító üzem működik a világon, amelyek naponta 95 millió köbméter ivóvizet termelnek ki. Ennek a mennyiségnek a fele a Közel-Keleten és Észak-Afrikában termelődik, olyan helyeken, ahol minimális ivóvízkészletek állnak rendelkezésre, a fosszilis energiahordozókhoz viszont olcsón hozzá lehet jutni, így mindenképp szükség lenne a zöldebb, de hasonlóan kedvező árú megoldásokra.
Az ipari sótalanítás hajnalán egyszerűen elforralták a vizet: az első, 1945-ben Angliában épült sótalanító üzemben addig forralták a folyadékot, amíg az a sót hátrahagyva vízgőzzé vált, majd a gőzt lecsapatták. Ez módszer a régebbi üzemekben, főleg a Közel-Keleten, még ma is dívik, és bár kétségkívül működik, rengeteg energiát emészt fel.
Az 1960-as években a szakértők kidolgoztak egy új módszert, az úgynevezett fordított ozmózist. Ennek során a tengervizet nagy nyomással egy sor finom polimermembránon nyomják át, amelyek csak az apró vízmolekulákat engedik át, a nagyobb méretű sókat és ásványokat viszont nem. Az első ilyen rendszerű üzem Kuvaitban épült, és a technológia gyorsan elterjedt, így napjainkban a sótalanító üzemek 70 százaléka ilyen.
Ez a módszer mindenképpen kedvezőbb árú és kevesebb energiát emészt fel, mint a forralás, de az így kapott víz előállítási költsége még mindig 2–3-szorosa a természetes ivóvíz árának. Ráadásul a technológia hatásfokát nem lehet a végtelenségig növelni: hiába egyre jobbak a membránok és az energiavisszanyerő rendszerek, ezzel a megoldással egy adott energiamennyiségnél kedvezőbben sosem lehet egységnyi mennyiségű ivóvizet előállítani. Ezt a határt pedig már csaknem elérték a legtöbb a fordított ozmózisos üzemben.
Ennek ellenére sokan munkálkodnak ezen módszere fejlesztésén, és egészen másfajta megoldások kiötlésén is (például oldószerekkel próbálják különválasztani a vizet és a sót). Vizsgálják például, hogy diszkrét adagokban, vagy folyamatos működéssel kedvezőbb-e a fordított ozmózisos rendszerek működése. Mások úgy igyekeznek kedvezőbbé tenni a sótalanítás energiamérlegét, hogy megújuló forrásokból próbálják működtetni az üzemeket. Utóbbi megközelítéssel egyelőre csak kisebb prototípusüzemek készültek el, de Dubajban például célul tűzték ki, hogy 2030-ra az összes sótalanító üzem napenergiával működjön. És egyes kutatók a Nap erejét a már említett korai módszer, a forralás megújítására vetnék be. Egyelőre azonban az új metódusok egyike sem alkalmas arra, hogy ipari méretekben alkalmazzák.
A sótalanítás másik nagy problémája, ami egyre súlyosabbá válhat, ahogy az üzemek száma növekszik, hogy a folyamatok végén egyre nagyobb mennyiségű, magas sótartalmú víz marad vissza, amivel kezdeni kell valamit. Jelenleg naponta 142 millió köbméter telített sós víz termelődik világszerte, vagyis körülbelül másfélszer akkora mennyiség, mint a kitermelt ivóvíz mennyisége, ami sokatmondó a folyamatok hatékonyságával kapcsolatban.
Ezt az erősen sós vizet jelenleg többnyire valamennyire visszahígítják, majd visszaengedik a tengerbe. Ez azonban hosszú távon biztosan káros az élővilágra, egyrészt a sótartalom, másrészt a folyadékban visszamaradt vegyszerek miatt. Hogy mit lehetne ehelyett tenni, az egyelőre kérdés, de abban minden szakértő egyetért, hogy valami megoldásra szükség lesz.
