A hullagyáraktól a szellemkatonákig – Rémtörténetek az első világháborúból

Nyersanyagnak tekintett holttestek, eltűnt bakák és az ellenség dehumanizálása. Halloween alkalmából cikkünkben ezúttal az első világháború rémisztő-elképesztő legendáié a főszerep!

A hullagyáraktól a szellemkatonákig – Rémtörténetek az első világháborúból

Bár az első világháborút kezdetben világszerte általános, hazafias mázzal leöntött örömrivalgás fogadta, és a hadba vonulók java meg volt arról győződve, hogy egy inkább izgalmas, mintsem veszélyes kaland részese lehet, a valóság hamar kijózanította a nem is olyan rég még viccelődő bakákat. A tüdőt szétmaró, vagy vakságot okozó mérges gázok, a testeket felismerhetetlen húsmasszává lövő géppuskák, a szűk lövészárkokban töltött hosszú, gyötrelmes éjszakák, a nélkülözés, és nem utolsósorban, a horribilis veszteségek alaposan megviselték a katonák idegeit. Főleg a méltán rettegett, a fedezékrendszerek között meghúzódó senki földje töltötte el jeges borzongással azokat, akiket balszerencséjükre besoroztak.

Csak a legerősebbek tudták megőrizni a hidegvérüket – viszont titkon még ők is féltek, mikor rohamra kellett, hogy induljanak. Mindezek tükrében aligha tekinthető meglepőnek, hogy az érintettek fantáziája meglódult. Cikkünkben Halloween alkalmából az első világégés légből kapott, ám annak idején sokak idegeit kikezdő mítoszait vesszük górcső alá.

Lássuk hát a kínálatot!

Nyom nélkül

Galéria megnyitása Sebesült katonák. A bal alsó jól láthatóan sokkos állapotban mered maga elé. Az ötödik norfolki zászlóalj tagjai okkal elégedetlenkedtek. A Liverpooltól a Gallipoli-félszigetig vezető 1915. július harmincadikától augusztus tizedikéig tartó hajóút kényelmetlenebb nem is lehetett volna. Ráadásul, mert az antant egyik legkomolyabb bukásának számító hadművelet tragikusabban nem is állhatott volna, a helyszínre érkezve biztosra vehették, hogy alig lesz idejük kipihenni magukat, vagy hozzászokni a szervezetüket kikezdő, forró klímához. Így, mikor a Sir Horace Proctor-Beauchamp által vezetett, megkérdőjelezhető hatékonyságú alakulatot augusztus 12-én arra utasították, hogy tisztítsák meg az utat a 163. dandárnak, a katasztrófa még akkor is borítékolható lett volna, ha nem fényes nappal, gyengén felszerelve zavarják be őket a húsdarálóba. A hozzávetőlegesen kétszázhetven fegyveres állapotát jól mutatja, hogy egyes visszaemlékezések szerint javuk teljesen tévesen értelmezte a parancsot, és azt hitte, hogy egy közeli falut kell elfoglalnia. Az általános káosz ellenére azonban hozzávetőlegesen egy kilóméternyit be tudtak nyomulni a török vonalak mögé – hogy aztán a rémmesék szerint nyom nélkül eltűnjenek. Ezt szó szerint kell érteni: a csata több résztvevője eskü alatt vallotta, hogy a norfolkiak az egyik pillanatban még a közelükben álltak, aztán gyakorlatilag köddé váltak, semmiféle nyomot nem hagyva maguk után. De még a visszafogottabb jelentések, mint a partraszállást vezető Sir Ian Hamilton-é is leszögezték, hogy a balsorsú csapatból egy elszánt rohamot követően többé senkit sem láttak, és még a holttestük sem került elő.

Ezek a pletykák már önmagukban elégségesnek bizonyultak a morál mélypontra lökéséhez, 1965-ben pedig a szenzációkra fogékonyak körében kisebbfajta hisztériát keltett, hogy az aktív éveiben utászként szolgáló új-zélandi veterán, Frederick Reichardt azzal állt elő, hogy a rejtély hátterében nem evilági erőket kell keresni. Mivel elmondása szerint az ütközet során hat-nyolc, barnás színű, leginkább veknihez hasonlítható felhő lebegett az égen, és mozgásukat a legkisebb mértékben sem befolyásolta a szél. Aztán, miután bajtársai semmivé lettek, hirtelen meglódultak, és természeti jelenségek helyett gépekhez illő módon elrepültek. Ezt egyébiránt három másik jelenlévő is megerősítette – jótékony fátyollal fedve el, hogy az agg árkász az idő és a hely mellett a zászlóaljat sem tudta pontosan felidézni.

Az új tanúvallomás a korábbi legendákkal együtt azonban elégnek bizonyult ahhoz, hogy a tények egy kis időre háttérbe szoruljanak, és a hiszékenyek idegen lényeket, valamint repülő csészealjakat sejtsenek az eset hátterében. Ám, ahogy az az ilyen mitoszoknál lenni szokott, már a kiindulópont is hamis volt. Ha nem is sokan, de akadtak túlélők, és még abszurdabbá téve a későbbi fantazmagóriákat, 1919-ben, a fegyverropogás elültével igenis számos tetemet megtaláltak, majd azonosítottak a ruházatuk alapján. Persze, nem az összeset, viszont ebben semmi rendkívüli nincs: az antant több, mint negyvennégyezer halottjának javát ugyanis nem tudták méltó módon eltemetni: jobb híján tömegsírokban helyezték végső nyugalomra. Sőt: tizennégyezer baka porhüvelyét sosem sikerült megtalálni – gyaníthatóan a férgek és a vadállatok martalékai lettek. Ezen felül, az eltűnés mitoszára is van ésszerű magyarázat: az irtóztató vérfürdőben a többség a saját túlélésvel volt elfoglalva, és bár később tényleg azt hitték, hogy cimboráikat a föld nyelte el, azok egyszerűen tőlük nem messze golyót kaptak.

Porod is neki szolgál

Galéria megnyitása A Punch gúnyrajza. Míg a semmivé foszló katonák történetét a harctéri stressz, és a korábban elképzelhetetlennek tűnő pusztítás számlájára írhatjuk, a propagandisták is jócskán kivették a részüket a mítoszgyártásból. Ebben vitán felül a britek jártak az élen: közel felsorolni is lehetetlen, hogy hány, a valósággal köszönőviszonyban sem álló, vagy azt tudatosan kiforgató, józanul átgondolva átlátszó, ám a háborús pszichózis fokozására remekül használható agyrémet ötlöttek ki. Azt, hogy a „hun” gúnynévvel illetett németek előszeretettel múlatják védekezésre képtelen csecsemők bajonettre döfésével az idejüket, sokan még műveltebb körökben is ténykérdésként kezelték. De ez meg sem közelítette a mesterblöffök hatásait.

A legnagyobb felháborodást keltő kitaláció a Kadaververwertungsanstaltok, azaz a német hullagyárak rágalma volt. Az efféle üzemekről szóló, már 1915-ben felröppenő híradásokban nem kevesebbet állítottak, mint, hogy II. Vilmos jóváhagyásával az elesetteknek nem, hogy nem adják meg a végtisztességet, hanem egy speciális kezeléssel barnás színű, műtrágyagyártásnál jó szolgálatot tevő zsírt, vagy nélkülözhetetlen glicerint főznek belőlük. Ez értelemszerűen sokkolta az olvasókat, akik, fel nem tételezvén, hogy szándékosan hazudnak nekik, ezután nem tudtak érző emberi lényként tekinteni a császárra, és híveire. Beszédes, hogy 1917-ben még a Punch élcmagazin is egy fekete humorú karikatúrával emlékeztette vásárlóit arra, hogy kik állnak a másik oldalon. Ezen a császár egy létesítményre mutatva figyelmezteti egy alattvalóját, hogy holtan épp úgy hasznát látja, mint élve.

Hogy pontosan ki agyalta ki ezt az állati dögöket feldolgozó kombinátok ihlette badarságot, az a mai napig rejtély. Egyesek a sajtó minél több példány eladásában érdekelt zugfirkász-hiénáit sejtik a dolog mögött. Míg mások esküsznek rá, hogy az egy időben a hírszerzést vezető John Charteris morbid képzelőerejét „dicséri”, és azzal a céllal terjesztették el, hogy a kínaiakat a németek ellen hangolják. Az sem zárható ki, hogy nem a hivatalos körök álltak a háttérben, ám idővel belátván, hogy egy ekkora lehetőséget nem hagyhatnak ki, hallgatólagos áldásukat adták a firkászoknak arra, hogy hetet-havat összehordjanak, és erősen megkérdőjelezhető hitelességű, francia, illetve belga forrásokból dolgozzanak, mert mindkét oldal megtalálta a számítását.

Kanada mártírja

A kooperációt hihetővé teszi, hogy 1915-ben egy hasonló ál-incidensnél már együttműködtek a felek. Jóformán biztosra vehetjük, hogy ezen év május 10-én megannyi, a Times-t járató férfi és nő kezéből egyszerűen kiesett a lap, mivel a „Halálra kínzott kanadai tiszt” címen futó rövid, de annál megrázóbb beszámoló könnyen sokkolhatta az óvatlanokat. Hiszen az egy „párizsi tudósítótól” érkező cikkecske azt tudatta a nagyvilággal, hogy a németek szuronyaikkal bestiális módon a falhoz szegeztek egy ártatlan katonát, majd torkon döfték és végül a vérfürdőt betetézendő, szitává lőtték.

Galéria megnyitása Hadikölcsön jegyzésére buzdító plakát.

Öt nappal később az újságnál már azt is tudni vélték, hogy egy őrmester vált a hunok áldozatává. A Nemzetközösség nagyjait eleinte az igazság jobban érdekelte a várható haszonnál. Ernest J. Chambers ezredes, Kanada főcenzora példás módon azon igyekezett, hogy kiderítse, hogy mi is történt, és a hadügyminisztériumnál is csupán annyit mondtak az érdeklődőknek, hogy vizsgálódnak. Ám a közvélemény a jelek szerint annyira hinni akart az incidensben, hogy egyszerűen nem volt megállás, és az illetékesek jobbnak látták, ha élnek az ölükbe hullott lehetőséggel. Hivatalosan így sosem cáfolták meg az állításokat, és hagyták, hogy a megfeszítés különféle verzió elterjedjenek az Antanton belül.

Mit számít, ha fikció?!

Végül, cikkünket aligha zárhatnánk mással, mint Mons angyalainak mai szemmel nézve hihetetlen esetével. A nyugati fronton 1914. augusztus 23-án lezajlott ütközet előrevetítette, hogy a gyors diadalt jobb elfelejteni. Elvégre, az összecsapás sem a hősiesen védekező, de végül visszavonulni kénytelen, 1638 bevonulót elvesztő briteknek, sem a létszámfölényük dacára 2000-5000 harcosukat feláldozó németeknek sem jelentett diadalt. A horror-irodalom ekkoriban zsurnalisztaként is dolgozó nagyját, Arthur Machent megihlették az események, és, hogy jobb kedvre derítse az olvasókat, hamar megírta „Az íjászok” című rövidke novelláját. Ennek cselekménye banálisabb nem is lehetne: pár, Szent Györgyhöz fohászkodó angol regrutát az Azincourt alatt elesett íjászok szelleme ment meg attól, hogy ellenségeik megöljék őket.

Az egy jelenlévő hadfi szemszögéből papírra vetett, a természetfeletti elem kihangsúlyozása miatt életszerűségre törekvő írás normális körülmények között el is tűnt volna a süllyesztőben. Viszont az Evening News szerkesztője nem jelölte, hogy fikcióról van szó. Ennek hála, lassan elterjedt, hogy maga a Jóisten küldte a segítséget, és nem lehet kérdéses, hogy ki is áll a jó oldalon. Machen kétségbeesetten igyekezett cáfolni ezt a képtelenséget, ám fáradozásai nem sokat értek. Egyre-másra érkeztek a jelentések a harctéren segítő angyalokról, sőt, akadtak, akik magát Szent Johannát is látni vélték, a szerzőt pedig sokan azon az alapon támadták, hogy holmi tények mellett kardoskodni vészterhes időkben minősített hazaárulás.

Ezzel írásunk végére értünk. Ha ti is ismertek ilyen történeteket, kérjük osszátok meg velünk őket a kommentek között!

A logó Btb.jo képének felhasználásával készült.

Neked ajánljuk

Kiemelt
-{{ product.discountDiff|formatPriceWithCode }}
{{ discountPercent(product) }}
Új
Teszteltük
{{ product.commentCount }}
{{ voucherAdditionalProduct.originalPrice|formatPrice }} Ft
Ajándékutalvány
0% THM
{{ product.displayName }}
nem elérhető
{{ product.originalPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.grossPrice|formatPriceWithCode }}
{{ product.displayName }}

Tesztek

{{ i }}
{{ totalTranslation }}
Sorrend

Szólj hozzá!

A komment írásához előbb jelentkezz be!
{{ orderNumber }}
{{ showMoreLabelTranslation }}
A komment írásához előbb jelentkezz be!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Még nem érkeztek hozzászólások ehhez a cikkhez!
Segíts másoknak, mondd el, mit gondolsz a cikkről.

Kapcsolódó cikkek

Magazin címlap