A Tejútrendszer legközelebbi nagyobb galaxisszomszédja egy hosszúkás, aprócska, elmosódott foltnak látszik az őszi égbolton, pedig a valóságban a Göncölszekér szélességének legalább háromszorosával terül el az égen. Valódi mérete azonban jobbára láthatatlan marad, mivel a galaxis külső burkát képező, csillagok ritkuló tömegéből és gázból álló, gömbszimmetrikus halo rendkívül halvány.
Egy csillagászcsoport azonban nemrégiben a Hubble űrtávcső segítségével minden eddiginél részletesebben térképezte fel ezt a struktúrát, amely a vizsgálatok szerint a valóságban két elkülönülő burokból áll. Ha a halo látható lenne szabad szemmel is, messze a leghatalmasabb objektum lenne a földi égen, mivel átlagosan 1,3 millió fényévre (helyenként 2 millió fényévre) terjed ki az Androméda központjához képest. Ez azt jelenti, hogy a galaxis határa ténylegesen nagyjából félúton helyezkedik el a Tejútrendszer és az Androméda centruma között. Mivel a Tejútrendszer halója hasonlóan kiterjedt, ez egyben azzal is jár, hogy a két galaxis, amelyek ütközési pályán haladnak egymás felé, helyenként máris összeér.
Samantha Berek, a Yale kutatója, az eredményekről beszámoló tanulmány egyik szerzője elmondása szerint az új információk sok érdekességet tárhatnak fel az Androméda-galaxis múltjával, jelenével és jövőjével kapcsolatban is. A halóban található gázból új csillagok formálódhatnak, és annak lokális áramlatiból olyan múltbéli eseményekre lehet következtetni, mint a szupernóva-robbanások.
A halo kapcsán az egyik legérdekesebb új megfigyelés, hogy az Androméda-galaxis központját a jelek szerint két rétegben veszik körül a ritkább részek. A belső burok nagyjából félmillió fényévre terjed ki a centrumtól, és ez sokkal összetettebb és dinamikusabb természetű. A külső burok ugyanakkor homogénebb és forróbb. Az eltérés elsősorban valószínűleg annak köszönhető, hogy a belső burok anyagára közvetlenebb hatással vannak a galaktikus korong történései, például a kialakuló szupernóvák.
Utóbbi robbanásokra utaló jel, hogy a kutatócsoport nagy mennyiségű nehéz kémiai elemet detektált a halóban. Ezek az elemek a csillagok belsejében keletkeznek, miután azok kifogytak a hidrogénből, majd a héliumból is, és nehezebb elemeket kezdenek fuzionálni. A csillag végső robbanása nyomán aztán kikerülnek az űrbe, ahol aztán idővel más égitestek, csillagok és bolygók formálódhatnak belőlük.
A kutatók 43 kvazár, vagyis távoli, aktív galaxismag fényét vizsgálták meg a kutatás keretében. A kérdéses kvazárok a Hubble felől nézve mind az Androméda mögött helyezkednek el, és az AMIGA (Absorption Map of Ionized Gas in Andromeda) nevű projekt keretében a csillagászok azt vizsgálták, hogy mit nyel el a fényükből a közbeeső galaktikus halo. Ilyen módon „átvilágítva” a szomszédos galaxist, pontos információkat kaptak annak kiterjedésére, és a halo szerkezetére, illetve összetételére vonatkozóan egyaránt.
Mivel a kvazárok fénye a Tejútrendszer halóján is áthaladt, az eredmények értelmezése nem volt egyszerű feladat. A szakértők abból az előfeltevésből indultak ki, hogy a két galaxis valószínűleg nagyon hasonló, és így hasonló halóval is rendelkeznek. Az interpretálást ugyanakkor megkönnyítette, hogy nagyon sok forrás révén történt az átvilágítás.
A módszerrel más, távolibb galaxisokat is próbálnak vizsgálni, ezek esetében azonban sokkal kevesebb a háttérbeli sugárforrás, mivel a galaxisok eleve kisebbnek látszanak az égbolton. Ennyire részletes vizsgálatra ezzel a módszerrel és a Hubble űrtávcsővel jelenleg csak az Androméda kapcsán van lehetőség, de a szakértők azt remélik, hogy a következő évtizedek új űrtávcsövei révén hasonló elemzések a helyi galaxiscsoport több más tagjával kapcsolatban is elvégezhetővé válhatnak.
