Rizikó és nyereség

Amikor 2003. június 9-én megkezdődtek a Holtak hajnala remake-jének munkálatai, a zombitrancsír szerelmesei eseti-egyedi kivételektől eltekintve nehezen állták meg, hogy ökölrázással kombinált veszett-vad ordibálással adjanak hangot frusztrációjuknak. Hiszen színészgárdát Ving Rhames-t leszámítva jószerivel teljesen ismeretlen, B-listás senkiháziakból verbuválták, és a forgatókönyvet jegyző James Gunn egyetlen értékelhető dobása a 2002-ben debütált Scooby-Doo cselekményének papírra vetése volt. Ráadásul a rendezői székbe a klipeket, reklámokat és egy, a lőtéri kutyát sem izgató rövidfilmet jegyző, totálisan ismeretlen Zack Snydert ültették.

Ergo a többség szentül hitte, hogy George A. Romero klasszikusának előre megfontoltan, különös kegyetlenséggel és nyereségvágyból végrehajtott lemészárlásán búslakodhat majd. Ám a végeredmény rácáfolt a baljós előjelekre: a régi-új változat egy abszolút élvezhető, hovatovább, kategóriája élvonalához tartozó, friss-szellemes etalonként indította be a munkálatait dirigáló férfiú karrierét. Ennek tükrében nem meglepő, hogy mikor kiderült, hogy a képregény-adaptációkra átnyergelő profi az Az Igazság Ligája kritikai és anyagi bukását kiheverendő, visszatér a gyökereihez, rajongói fellelkesültek a hírtől.

Nem kellett volna.

Danny Ocean szteroidokon

Las Vegas a fények és a bűnös örömök városából földi pokollá züllött. Az egykor turisták tömegeit vonzó kaszinókban élőholtak tobzódnak, folyamatosan veszélyeztetve a külvilágot, és a közelben felhúzott menekülttáborok lakói gettólakókként tengetik a napjaik. Így az elnök úgy dönt, hogy a sokat kritizált létesítmény áttelepítésével és egy, a félállati kannibálokat megsemmisítő taktikai atomcsapással tesz pontot a szomorú történet végére.

A káosz kitörésekor az első sorban harcoló, és saját nejével is végző Scott (Dave Bautista) igyekszik minél kevesebbet gondolni a rettenetes bevetésre. Ám mikor az ultragazdag Tanaka (Hiroyuki Sanada) felkeresi, annyi esztendő után végre hajlandó szembenézni a démonaival – főleg, mert ha megacélozza magát, királyi juss üti a markát. A rafinált playboy ugyanis egy pazar ajánlattal kecsegteti. Ha összeszed pár keménykötésű zsoldost, és a parancsnokukként levezényli egy kétszázmillió ropogós zöldhasút rejtő széf feltörését, csinos szeletet kap a tortából. A terv a nyomokat eltüntető nukleáris holokausztnak köszönhetően bolondbiztosnak tűnik – feltéve, ha legyűrik oszló-foszló nyavalyásokat, és lelépnek a totális pusztítás előtt.

A kérges lelkű izomkolosszus ezért nem teketóriázik. Enyhén zakkant specialistákkal, hozzá hasonló, képzett gyilkológépekkel, és elhidegült lányával (Ella Purnell) az oldalán belép az okkal rettegett zónába. De hamar kisül, hogy a megbízás az eredetinél is komplikáltabbnak ígérkezik. Mivel azon túl, hogy megbízó a csapatra erőszakolt pitbulljáról (Garret Dillahunt) ordít, hogy rosszban sántikál, a lények sem egyformák. Javul egy közepesen okos, heroinista nejlonzacskó szellemi kvalitásaival bír, de az alfáknak keresztelteket a betolakodókat nem szívlelő királyuk (Richard Cetrone) vasmarokkal irányítja. Ám nincs idő totojázni: az óra ketyeg.

Hulla hopp

A korábban olvasottak alapján tehát egy első, felszínes pillantásra azt hihetnénk, hogy semmi okunk panaszra - pláne, mert tartozunk annyival a tényeknek, hogy leszögezzük: az akciójelenetek parádésan brutálisak. Ritmikus fejszétloccsanás elegyedik harmonikusan művészi igényű nyaktöréssel, robbanás robbanást követ, az élve felfaltak sikolyát pedig az egy közepes méretű lőszergyár raktárkészletét elpufogtató, gyorstüzelő-fetisiszta fenegyerekek öldöklésének kakofóniája nyomja el. Viszont sajnos rögtön a nyitány során ízelítőt kapunk abból, hogy ezek a kétségkívül megbabonázó csúcspontok egyszerűen képtelenek megmenteni a ha nem is ezer, de megannyi sebből vérző koncepciót.

A sematikusnak is csupán túlzó jóindulattal nevezhető karakterek sorsa érdektelen, míg a delíriumos lázálomban is megütközést keltő, sületlen-banális párbeszédeket egy, a kommunikáció aktusával ismerkedő mesterséges intelligencia jegyzi. Megkockáztatom: ötven felett kizárólag abban az esetben üljünk le a monitor vagy a tévé elé, ha előtte komolyabb kivizsgáláson estünk át. Mivel ennek híján arra juthatunk, hogy egy orvul lecsapó mini-stroke folyományaként nem értjük, hogy miről karattyolnak a merész fosztogatók, és aztán fölöslegesen pánikolunk a sürgősségin.

Ebből adódóan a szereplők sem képesek csodát tenni, elvégre azzal, hogy egy figura meghatározó jellemző vonása az, hogy fejkendőt hord, Daniel Day-Lewis sem tudna mit kezdeni. Az egyetlen kivétel a William Shatner kifinomult-árnyalt játékát Steven Seagal mimikájával ötvöző Bautista, aki az alkotás legijesztőbb sokk-csúcspontjaiban azzal borzolja a kedélyeket, hogy érzelmeket próbál varázsolni erre alkalmatlan, borostás-neandervölgyi baltaarcára.

A fordulatok egyedül azért nem számíthatóak ki előre, mert ez azt feltételezné, hogy megkísérelték a leplezésüket, ám cserébe teljesen értelmetlenek, és valósággal hemzsegnek a villámgyorsan ejtett mellékszálak. Ez leginkább az intelligens bestiák primitív, de ezzel együtt is ezernyi titkot rejtő, hierarchikus társadalmánál sajnálatos, hiszen egy ismeretlen világ bemutatása épp oly izgalmas lehetne, mint egy effektekben bővelkedő mészárlás.

Persze, figyelembe véve, hogy nem rafinált pszichológiai rémmeséről, vagy szocio-horrorról, hanem egy ellazító-kikapcsoló popcornmoziról beszélünk, ezeket a hibákat még könnyű szívvel megbocsáthatnánk. Csakhogy Snyder már-már kéjes örömmel hány fittyet az efféle művek dramaturgiájának aranyszabályaira, és mindent az egójának rendel alá. Így markáns gyengeségei ezerszeresükre felnagyított, élménygyilkos nyűg-szörnyetegekként keserítik meg a szánk ízét.

Hajmeresztően hosszú, funkciótlan epizódjaiban untatnak halálra: a két és fél óra körüli játékidő kacagva kilencven percre csökkenhetne, mivel semmit sem vesztenénk a kurtítással –  sőt, nyernénk a feszesebb tempóval. Ezen kívül paródiaszerűen halmozódnak a nagyobb dózisban hisztérikus röhögőgörcsöt kiváltó, időlassítással-zenével operáló, öncélúan pózer műmájerkedések, és a kohézió hiánya miatt a végeredmény Youtube-szkeccsek laza egyvelegének hat.

Verdikt

A dagályosságát és hitvány kivitelezését egy-két látványos hentorgiával félig-meddig kompenzáló, ám jóvá nem tevő A halottak hadserege esélyesen az egyik legfölöslegesebb filmként fog bevonulni a szakma krónikáiba. Egyben ékesen igazolja, hogy kellő kapcsolatokkal egy DVD-n terjesztett, alsó polcos gagyinak is harmatos produkcióhoz is össze lehet kalapozni egy miniállam éves költségvetését. A végső ítélet ennek tükrében nem lehet kérdéses: jobban tesszük, ha messziről elkerüljük ezt a mozgóképnek álcázott, nárcizmustól csöpögő, vontatott blődlit.