1. oldal
Bár még csak néhány fotó és mérési eredmény érkezett meg a Földre a New Horizons űrszonda és a Pluto történelmi találkozásáról, a törpebolygó és rendszere már ezek alapján is rendkívül gyönyörűnek, meglepőnek és rejtélyesnek tűnik a kutatók egybehangzó véleménye szerint. A következőkben tehát jöjjön pár érdekesség, amely a legnagyobb megközelítés utáni néhány napban derült ki a Plutóról és holdjairól.
Az alábbi felvételen egy olyan régió látszik, amely a törpebolygó egyenlítőjének közelében fekszik, a szív alakú folt belsejében. (Utóbbit a törpebolygó felfedezője után nem hivatalosan Tombaugh-régió néven emlegetik a New Horizons-csapat tagjai.) A képen látható, 3500 méteres magasságig nyúló hegycsúcsok az elmúlt napok talán legnagyobb szenzációját jelentik, ugyanis rendkívül fiatalok. A szakértők véleménye szerint a hegység kevesebb mint 100 millió éve formálódott, ami geológiai léptékben mérve valóban egy szempillantással egyenértékű. Jeff Moore, a New Horizons geológiai elemzőcsoportjának tagja elmondása szerint ráadásul az is elképzelhető, hogy a hegység épülése még nem fejeződött be, vagyis régió a mai napig aktív. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy a területen nem láthatók becsapódási kráterek.
A képen, amely másfél órával a legnagyobb megközelítés előtt, 770 ezer kilométer távolságból készült legalább négy különböző típusú felszíni forma figyelhető meg, és ezek egyike sem becsapódásnyom. Továbi meglepetés lehet a hegyekkel kapcsolatban, hogy bár a szakértők egy ideje már tudják, hogy a Pluto felszínét fagyott nitrogén és metán borítja, ezekből nem képződhetnek ekkora hegyek. A kutatók szerint a vízjég az egyedüli anyag, amely szóba jöhet a hegység elsődleges alapanyagaként, vagyis a képen enyhén poros jéghegyeket látunk.
Hasonló felszíni formákat eddig kizárólag a Naprendszer jeges holdjain figyeltek meg a kutatók, amelyeken a geológiai aktivitást az anyabolygó hatására fellépő árapály-fűtésnek szokták tulajdonítani. A Pluto esetében azonban erről nem lehet szó, hiszen nincs a közelében olyan égitest, amely kellően erős gravitációval rendelkezne ahhoz, hogy időről időre deformálja a törpebolygót, hőt fejlesztve a folyamat során. Ennek fényében viszont elképzelhető, hogy a jeges holdakon megfigyelt hegységképződési folyamatok és más geológiai események mögött egyéb hajtóerők is állhatnak bolygójuk gravitációján kívül.
Jelen pillanatban tehát senki sem tudja, hogyan keletkezhettek ekkora jéghegyek a Pluto felszínén. A hegyek nem becsapódási kráterek peremén sorakoznak, és hasonlóan csúcsos hegyek léteznek ugyan a Földön, de azokat a víz eróziója alakította különleges formájúra, amiről a Pluto esetében szintén nem lehet szó. Az ugyanakkor elképzelhetőnek tűnik, hogy más anyagok, például nitrogén vagy neon folyékony tömegei alakították ki ezeket a hegyeket, hasonlóan a Titán metán által formált hegységeihez.
Ezen a ponton érdemes áttérni a Pluto legnagyobb holdja, a Charon felszínének érdekességeire. Az alábbi kép július 13-án, 466 ezer kilométer távolságból készült, a következő felvételen pedig a hold egyik részének nagyfelbontású fotója látható. Ez utóbbi egy 390 kilométer hosszú sávot fog át, és 79 ezer kilométer távolságból készült. Visszatérve az átfogó képre, a hold feltűnő jellegzetessége az északi pólus körül található vöröses színű, sötét folt, amelyet nem hivatalosan Mordornak hívnak a kutatók. A sötét szín vélhetően csak a vékony felszíni rétegeket jellemzi, mivel a becsapódási kráterek némelyike átüt ezen. A vörös anyaggal kapcsolatban úgy sejtik a szakértők, hogy az talán a Pluto ritka légköréből szivároghatott el, hogy aztán lerakódjon a Charonra.
2. oldal
A Charon délebbre eső részein mély völgyek és magas szirtek láthatók, és itt is érdekes, hogy bár bőven akadnak becsapódási kráterek, vannak egészen sima, krátermentes régiók is, amelyek mintha teljesen friss keletkezésűek lennének. A kép jobb felső részén egy hosszú barázdaszerű vonal végén nagyobb bevágás figyelhető meg a Charon korongján: ez egy óriási völgy, amely a becslések szerint a bevágás helyén 6−10 kilométer mély lehet. A hold korongjának másik felén, hasonló magasságban egy másik, szintén legalább 5 kilométer mély kanyont találtak a kutatók. Tekintve, hogy a Charon átmérőja mindössze 1207 kilométer, ezek a völgyek még méretesebbeknek hatnak.
A hold összességében nagyon kevéssé hasonlít a hozzá hasonló méretű más holdakra. Sokkal kevesebb kráter borítja, és egyes részein kifejezetten fiatal a felszín, amely ugyanakkor nagyon változatos geológiai formáknak ad otthont. A nagyobb felbontású felvételen az is látszik, hogy a meglévő kráterek nagyon jól megőrződtek. (A felvétel felső részén látható különös hegy, amely egy nagy mélyedésből emelkedik ki, annyira furcsa, hogy a geológusok egyelőre találgatni sem tudnak keletkezésével kapcsolatban.)
A képen látszó különös barázdák, az éles peremű kráterek és az ezeket körülvevő meglepően sima felszín ugyanakkor összességében nagyon hasonlóképet mutat egy hozzánk sokkal közelebbi égitest, a Hold felszínének egy részletéhez. A Rima Hyginus vidékéről van szó, amelynek érdekessége, hogy köponti krátere nem becsapódás, hanem vulkáni tevékenység nyomán keletkezett. Ahogy a kiömlő láva hűlni kezdett, zsugorodásnak indult és megtört, ennek eredményeként jöttek létre a furcsa vonalak a kutatók feltevése szerint. A Charon esetében a láva helyett a folyékony vízzel történhetett valami hasonló.
Összességében tehát egyre világosabbnak tűnik a Charonnal és a Plutóval kapcsolatban, hogy mindkét égitest meglepően fiatalos külsőt mutat, és rajtuk a közelmúltban (sőt: talán jelenleg is) geológiai aktivitás zajlott. Hogy ez minek az eredménye lehet ezen távoli, hideg világokban, azzal kapcsolatban több lehetőség is elképzelhető. Egyrészt felmerülhet annak lehetősége, hogy a Charon létrejöttét eredményező óriási becsapódásra jóval később került sor, mint eddig gondolták a szakértők.
A másik opció, hogy a két égitest valamilyen módon máig megőrizte belső hőjét, és ez a forró mag látja el energiával a geológiai folyamatokat. Tekintve, hogy a Naprendszer más jeges holdjain megfigyelt aktivitás rendszeresen meghaladja azt a szintet, mint amit az árapály-fűtésre alapozó modellek előre jeleznek, abszolút elképzelhető opciónak tűnik, hogy ezek a nagyon hideg égitestek a vártnál sokkal hosszabb ideig megőrzik belső hőjüket, és bolygóiktól függetlenül is geológiailag aktívak képesek maradni, mondják a kutatók.
Végül következzen egy első pillantásra kevésbé látványos, de így is nagyon érdekes fotó a Pluto Hydra nevű holdjáról. A 2005-ben felfedezett égitestről létezésén kívül mostanáig gyakorlatilag semmit sem tudtak a szakértők: egy halvány pöttynek látszott a felvételeken, amelynek sem formája, sem mérete nem volt ismert. A New Horizons LORRI nevű kamerája 640 ezer kilométeres távolságból készítette a mellékelt képet, amely egy nagyon szabálytalan alakű égitestet ábrázol. A felvételen látható pixelek egyenként 3 kilométert fognak át, így a krumpli formájú Hydra nagyjából 43 kilométer hosszú és 33 kilométer széles lehet.
A holdacska fényessége alapján (a ráeső fény 40 százalékát veri vissza) valószínűsíthető, hogy a Charonhoz hasonlóan ezt az égitestet is vízjég borítja, amelyet helyenként vékony rétegben sötétebb anyagok fednek. A felvétel készítésének idején a New Horizons gyakorlatilag teliholdnak látta a Hydrát, vagyis a hold alakja valóban ennyire szabálytalan. A több „lebenyből” álló szerkezet a mostanában vizsgált égitestek közül erősen emlékeztet a 67P/Csurjumov−Geraszimenko-üstökös formájára, azonban sokkal nagyobb annál, ami ismét érdekes kérdéseket vethet fel a hasonló formájú objektumok keletkezésével kapcsolatban.
Ahogy a korábbi hírekben említettük, a New Horizons képeinek és tudományos eredményeinek javát szeptember közepétől kezdi hazasugározni, így az előzőekben bemutatott felvételek csak ízelítőül szolgálnak. A következő másfél év során ezeknél sokkal nagyob felbontású fotók révén ismerkedhetünk meg a Kuiper-öv legnagyobb égitestjével, és annak érdekfeszítő holdjaival.
