A szén-monoxidot (CO) nem véletlenül nevezik csendes gyilkosnak: a színtelen, szagtalan, íztelen gázt általában csak akkor veszik észre az áldozatok, ha már nagyon nagy a baj. A molekula azért különösen veszélyes, mert vérünkben az alapesetben oxigént szállító vörösvérsejtekhez kötődik. Mivel a CO erősebben kötődik a hemoglobinhoz, mint az oxigén, ha túl sok szén-monoxid kerül a szervezetbe, a test szervei és szövetei egyszerűen megfulladnak.

Jelenleg az egyetlen bevált kezelési mód a szénmonoxid-mérgezésre, hogy a beteggel 100 százalékos oxigént lélegeztetnek be, vagy egy egyszerű maszkkal, vagy speciális nyomáskamrában, ahol a gázt a légkörinél magasabb nyomáson igyekeznek a testbe juttatni. Ezzel azonban az a probléma, hogy mivel a mérgezések java tüzek vagy robbanások miatt történik, az áldozatok tüdeje általában eleve sérült a belélegzett füsttől, ami csökkenti az oxigénkezelés hatékonyságát. Márpedig minél hosszabb ideig tart a test szén-monoxidtól való megtisztítása, annál nagyobb az esélye a maradandó károsodásoknak. A CO-mérgezésen átesettek jelentős része szenved például agykárosodást, az agy ugyanis hamar megsínyli, ha nem jut elég oxigénhez.

A 19. század óta ismert azonban egy másik módszer is, amellyel a szén-monoxidot le lehet választani a hemoglobinról: ha a molekulára látható fényt, különösen vörös fényt bocsátanak, az leválik a vörösvérsejtről, miközben az oxigén kötődése nem szenved károkat. Ezt az ismert tényt azonban eddig igazán senki sem próbálta terápiává kovácsolni – Warren Zapol harvardi csapatának fellépéséig.

A kutatócsoport néhány évvel ezelőtt sikeresen igazolta, hogy a széndioxid-mérgezett egerek és patkányok tüdejének fénnyel való megvilágítása jelentősen növeli az állatok túlélési esélyeit. Későbbi, nagyobb testű állatokon végzett erőfeszítéseik azonban nem hoztak hasonlóan jó eredményt, valószínűleg azért, mert a nagyobb szerveket kevésbé hatékonyan világította át a fény.

A kutatók új tanulmányukban azonban arról számolnak be, hogy megoldást találtak erre a problémára, mégpedig úgy, hogy módszerüket egy másik új kezelési módszerrel kombinálták, amelyet súlyos CO-mérgezés, illetve más légzési és szívproblémák esetén szoktak alkalmazni. Utóbbi esetében az ECMO-ról (extrakorporális membrán oxigenáció) van szó, amelynél kivezetik a beteg vérét egy külső csőrendszerbe, ahol aztán egy 100 százalékos oxigénszűrőn vezetik át, mielőtt visszajuttatnák a testbe.

Zapol és társai ezt a rendszert úgy módosították, hogy a szűrő köré egy LED-lámpát is építettek, amely átvilágítja a vért. A rendszert eddig CO-val szennyezett emberi véren és CO-mérgezett patkányokon próbálták ki, és a kezelés mindkét esetben gyorsabban távolította el a szén-monoxidot, mint amire az ECMO önmagában képes. A vörös LED különösen a hatásosnak bizonyult, ezzel a CO kétszer gyorsabban tűnt el az egyébként egészséges patkányok véréből, mint ha csak az ECMO-t használták volna, a halálos szintű CO-mérgezésen átesett, tüdősérüléseket szenvedett patkányok esetében pedig háromszor bizonyult gyorsabbnak a sima ECMO-nál.

A kezelés nagy előnye, hogy a felszerelés viszonylag könnyen szállítható (szemben mondjuk egy nyomáskamrával), így Zapol szerint a terápia a jövőben akár a mentőautókban is elvégezhető lehet. Így a beteg véréből a helyszínen, mindössze 30–40 perc alatt ki lehet majd szűrni a szén-monoxidot akkor is, ha a tüdők károsodtak. Feltéve persze, hogy a nagyobb állatokon végzett kísérletek ezúttal beválnak a terápia tesztelése során.